Szalay László: Magyarország története 2. (Pest, 1862)
Kilenczedik könyv. 1301-1342
130 KILENCZEDIK KÖNYV. álljon; a másik úgy vélekedett, hogy miután I. István a római széktől kérte és nyerte királyi czímét, jelenleg — meghatározván a szent király végfiutóda — Rómának van joga a koronáról intézkedni. De mindkét felekezet mintegy öntudatlanul, saját elvén kívül még egy közös elv által vezéreltetett, mely nem engedé, hogy fejdelmekül mást ismerjenek, mint az Árpádok rokonát; s mely a szemlélővel érezteti, hogy valamint a nemzet a főhatalom továbbszállításának egyik tényezőjét századok óta az öröködésben is, azaz, csak egy szabott nemzetség kebelében történhető választásban látta, úgy elejétől fogva megvolt az irány az egyenes s a mindkétágu öröködés megállapítására. Innen van az, hogy ámbár, mint láttuk, az ország több dynastái példátlan s véghetlenül gyászos függetlenséget vívtak ki maguknak a közelebb lefolyt félszázadban az uralkodó háztól, közülök igényt egy sem tartott a koronára ; innen van az is, hogy a szabad választás mellett harczoló hazafiak először is Venczel cseh királyt kínálták meg a koronával, Kunegundnak, IV. Béla unokájának fiát; s hogy a római szék magának követelte ugyan a jogot, Magyarország megürült királyi székét betölteni, de csak oly fejedelem által, ki a fiágában magvaszakadt uralkodó házzal közel rokonságban állott. Venczel felekezetének legjelesebb tagjai János kalocsai érsek, s az ország nádora trencséni Csák Máté voltak, kik a cseh királyt azon okon is ajánlották a hazafiak figyelmébe, mivel hatalma épen a múlt évben Lengyelország megszerzése által is öregbült, s mivel hatalmának ezen öregbülését nem fegyveres úton, hanem ügyessége és magát a lengyel főurakkal megkedveltetni tudott szelídsége által eszközlötte. Míg ezek barátaikkal tanakodtak, Gergely érsek Róbert Károlylyal Esztergomba sietett.