Négyesy László: Beöthy Zsolt emlékezete (Budapest, 1924)

Komor évszakok dermeteg napjai is el szoktak telni egymásután , s már két éve múlt, mikor odalent, e terem alatt, a nemzeti gyász emlékei­től megszentelt csarnokban Beöthy Zsolt földi alakjától búcsúztunk. Oh, hogy fájt, mily foko­zott mértékben fájt akkor minden ilyen veszte­ségünk, mikor a régi időknek egy-egy jelese, a lelki szépségnek és nagyságnak egy-egy példánya kidőlt közülünk, akik velünk együtt túlélték szörnyű bukásunkat s akiknek a méltatlanságok­ban velünk osz­tozása enyhítette megaláztatásunk keservét, megszentelte szenvedéseinket és dacra acélozta szívünket a sors mostohasága ellen! És hogy fájt, mikor Beöthy Zsolt elhagyott bennün­ket, mikor e negyvenöt éven át szellemi otthonául szolgált palotából utoljára távozni láttuk, s mi­kor e kifosztott hazából végleg olyan országba költözött, amelyben nincs tél és gyász, nincs erőé­szak, rútság és igazságtalanság! Megilletődve áll­,­tak ravatalánál még egykori, igen kevés­ ellenfelei is, akik talán voltak, mély bánattal mindazok, szám nélkül, akik — közelebbi vagy távolabbi helyzetben — szerették, akik őt egyetlennek érez­ték, vagy épen, akiknek az ő halálával szívük egy darabja szakadt ki. Ma itt fent, e ragyogó terem ajtai tárulnak fel előtte, melynek márványoszlopai annyiszor

Next