Négyesy László: Beöthy Zsolt emlékezete (Budapest, 1924)
Komor évszakok dermeteg napjai is el szoktak telni egymásután , s már két éve múlt, mikor odalent, e terem alatt, a nemzeti gyász emlékeitől megszentelt csarnokban Beöthy Zsolt földi alakjától búcsúztunk. Oh, hogy fájt, mily fokozott mértékben fájt akkor minden ilyen veszteségünk, mikor a régi időknek egy-egy jelese, a lelki szépségnek és nagyságnak egy-egy példánya kidőlt közülünk, akik velünk együtt túlélték szörnyű bukásunkat s akiknek a méltatlanságokban velünk osztozása enyhítette megaláztatásunk keservét, megszentelte szenvedéseinket és dacra acélozta szívünket a sors mostohasága ellen! És hogy fájt, mikor Beöthy Zsolt elhagyott bennünket, mikor e negyvenöt éven át szellemi otthonául szolgált palotából utoljára távozni láttuk, s mikor e kifosztott hazából végleg olyan országba költözött, amelyben nincs tél és gyász, nincs erőészak, rútság és igazságtalanság! Megilletődve áll,tak ravatalánál még egykori, igen kevés ellenfelei is, akik talán voltak, mély bánattal mindazok, szám nélkül, akik — közelebbi vagy távolabbi helyzetben — szerették, akik őt egyetlennek érezték, vagy épen, akiknek az ő halálával szívük egy darabja szakadt ki. Ma itt fent, e ragyogó terem ajtai tárulnak fel előtte, melynek márványoszlopai annyiszor