Széchy Károly: Vajda Péter élete és művei (Budapest, 1892)
Vagy mondd, hazám, hogy múltad illeti, Csak múltadat, s nem a jelent, e vád. Mondd, hogy szivedben lesz egy kis helye Maradni méltó emlékezetének. Vagy nem méltó-e rá, hogy a haza Szivében hordja annak emlékét, Ki a hazát szivében hordozá ?... Emlékezést, emlékezést neki! S ha sirhalmához mentek: ejtsetek Reá egy könnyet, mert megérdemel Egy könnyet az, ki annyit szárított föl Meleg lelkének hő sugárival! És míg ti benne dalnokot sirattok: Az én könyvim hadd omoljanak A függetlenség bajnok férfidért, Ki e hajlongó, görnyedő időkben Meg nem tanult térdet hajtani, Ki sokkal inkább hajta le fejét a Szabad szegénység kőszikláira, Semmint a függés bársony pamlagára. — Sirassa benned, elhunyt férfiú, A természet leghívebb gyermekét, Sirassa benned dalnokát a hon. Legkeserűbb az én könnyűm, ki benned A függetlenség hősét siratom!