Justh Zsigmond: Művész szerelem (Budapest, 1888)

MŰVÉSZZ. SZERELEM A Stefánia-út felé eső völgyet ünnepi ruhájú nők és férfiak lepték el. A természet s az emberek zúgó moraja ma derült, boldog volt. Minden élt, s örült az életnek. A tavasz első vasárnapjának hangulata betöl­tötte az író lelkét is. Fájt neki még a napsugár is, mert egyedül volt. Megint Annára gondolt. Az első jött­menttel akarja pótolni az ő helyét! De ha ez szereti! Szereti! Hát ő nem szerette ? Vájjon lesz-e még valaki, a­ki ezt a leányt olyan mélységes érze­lemmel tudja szeretni, a­hogy ő szerette ? Vájjon el tudja-e majd felejteni az ő egyéniségét, az ő szerelmét ? Hiszen kétszeresen szerette, mint ember és mint író. Bele­vitte könyveibe, megrajzolta alakját, úgy hogy megmaradt az utókornak. Alakját? Nem. Azt az alakot, a­melyet róla elálmodott. És tu­lajdonképpen csak ezt az alakot szerette, mert az az Anna, a­kit immár elvesztett, nem volt Beatrice-je. Végre is e veszteséget inkább akkor érezte meg, midőn az álomképet s e leányt nem tudta többé egynek látni . . . S így ma tulajdon­képpen nem vesztett semmit. És még hozzá ilyen levelet írni neki! Milyen közönséges, durva lélekre mutat, így válni el tőle!

Next