Justh Zsigmond: Művész szerelem (Budapest, 1888)
MŰVÉSZZ. SZERELEM A Stefánia-út felé eső völgyet ünnepi ruhájú nők és férfiak lepték el. A természet s az emberek zúgó moraja ma derült, boldog volt. Minden élt, s örült az életnek. A tavasz első vasárnapjának hangulata betöltötte az író lelkét is. Fájt neki még a napsugár is, mert egyedül volt. Megint Annára gondolt. Az első jöttmenttel akarja pótolni az ő helyét! De ha ez szereti! Szereti! Hát ő nem szerette ? Vájjon lesz-e még valaki, aki ezt a leányt olyan mélységes érzelemmel tudja szeretni, ahogy ő szerette ? Vájjon el tudja-e majd felejteni az ő egyéniségét, az ő szerelmét ? Hiszen kétszeresen szerette, mint ember és mint író. Belevitte könyveibe, megrajzolta alakját, úgy hogy megmaradt az utókornak. Alakját? Nem. Azt az alakot, amelyet róla elálmodott. És tulajdonképpen csak ezt az alakot szerette, mert az az Anna, akit immár elvesztett, nem volt Beatrice-je. Végre is e veszteséget inkább akkor érezte meg, midőn az álomképet s e leányt nem tudta többé egynek látni . . . S így ma tulajdonképpen nem vesztett semmit. És még hozzá ilyen levelet írni neki! Milyen közönséges, durva lélekre mutat, így válni el tőle!