Justh Zsigmond: Művész szerelem (Budapest, 1888)

1 12 JUSTH ZSIGMOND a csend, a magány, a vigasztaló természet. Az ismert és ismeretlen. A külvilág undorral töltötte el lelkét. Önmagába szeretett volna mélyedni . . . Lassan-lassan, álmodozva eljutott a városerdő szélére. Ott aztán végig terült az illatos gyepen s felfelé nézve, megbámulta a repülő, rózsás­­szélű bárányfelhőket. Egyszerre megrázkódott ,­­ s tépelődéseire megkapta a feleletet. Megkínzott lelke mélyéből ismét kitört a szerelem szava, kiszorítva onnan mindent, megrezegtetve fájó lelkének minden parányát. Mit ér szerelem nélkül az élet! Végre is ez a végczélunk. Csak ezért dobott minket a természet vak ereje az élet örvényébe. Szeretnünk kell, hogy élet legyen a földön: így szól az örök törvény. A ki e szent szót nem hallgatja meg, — a­ki eljátsza legdrágább kincsét, — az az ember bűnös. Arzén hirtelen felugrott ülő­helyéről, úgy érezte, hogy az élet és tetterő tér vissza lelkébe. Övé minden! Hiszen szeret és viszont szerette­tik. Boldogságának nincs akadálya. Nincs . . . nincs. Az úton kocsit vett észre. Intett a kocsis­nak, a­­ki hozzá hajtott. — A Vadászkürt szállóba —­ szólt és beült. A kocsi gyorsan robogott végig az Andrássy­­úton.

Next