Justh Zsigmond: Művész szerelem (Budapest, 1888)
42 JUSTH ZSIGMOND Ezalatt a fogadó termében összegyűlt a násznép. — Nézze, milyen jók színben. Jönünk oda. Érdekes dolog nagyon. Magát nem érdekli? Annál jobb. Nézze, hogy mozog az a kis öreg ott az asztal végén. Mit akarhat? Tán a mondókájához készül. Jaj, csak beszélne ! S a «boldogok» hogy szeretik egymást! Milyen bamba egyszerűséggel mutatja szerelmét a menyasszony. Olyan az arczkifejezése, mint . . . egy vadászkutyáé. Nézze, a vőlegény megszólította , persze elpirult. Ni, ni, milyen piros ! Még a szemeit is lesütötte ! Milyen régies! Hogy az emberek valami újabb formát ebben még nem találtak fel! Mondja csak, Arzén, én is ilyen. . . hogy is mondjam csak — szégyenlős vagyok ? . . . Paula valószínűleg bókot akart. Éppen az ellenkezőjét érte el. Arzén tudatára ébredt annak, hogy valóban nem az. Geniális, gyönyörű, minden de minden jó tulajdona megvan, de szemérmetesnek ugyan nem szemérmetes. Az a nőies erénye nincs meg. — Nem, nem. Maga nem ilyen. — Reméltem is, hogy nem — vágott szavába Paula. — De hátha haza mennénk ? Egy hajó éppen visszafelé indul. Félek, este hűvös lesz, aztán meg ilyenkor a leghangulatosabb a «tájkép».