Justh Zsigmond: Művész szerelem (Budapest, 1888)

42 JUSTH ZSIGMOND Ezalatt a fogadó termében összegyűlt a násznép. — Nézze, milyen jók színben. Jönü­nk oda. Érdekes dolog nagyon. Magát nem érdekli? Annál jobb. Nézze, hogy mozog az a kis öreg ott az asztal végén. Mit akarhat? Tán a mon­­dókájához készül. Jaj, csak beszélne ! S a «bol­dogok» hogy szeretik egymást! Milyen bamba egyszerűséggel mutatja szerelmét a menyasszony. Olyan az arczkifejezése, mint . . . egy vadász­kutyáé. Nézze, a vőlegény megszólította , persze elpirult. Ni, ni, milyen piros ! Még a szemeit is lesütötte ! Milyen régies! Hogy az emberek va­lami újabb formát ebben még nem találtak fel! Mondja csak, Arzén, én is ilyen. . . hogy is mondjam csak — szégyenlős vagyok ? . . . Paula valószínűleg bókot akart. Éppen az ellen­kezőjét érte el. Arzén tudatára ébredt annak, hogy valóban nem az. Geniális, gyönyörű, min­den de minden jó tulajdona megvan, de sze­­mérmetesnek ugyan nem szemérmetes. Az a nőies erénye nincs meg. — Nem, nem. Maga nem ilyen. — Reméltem is, hogy nem — vágott szavába Paula. — De hátha haza mennénk ? Egy hajó éppen visszafelé indul. Félek, este hűvös lesz, aztán meg ilyenkor a leghangulatosabb a «tájkép».

Next