Justh Zsigmond: Művész szerelem (Budapest, 1888)
22 JUSTH ZSIGMOND — Otthon van a kisasszony ? — kérdezte Arzén a szobaleányt. — Igen, csak tessék besétálni. Belépett. Elza ott ült varróasztalkája mellett és egy régi brokáton foltozgatott. — Látom, hogy szorgalmas, mint mindig . . . — Hogyne! A munka unalom- és gondűző. De mondja, mi az oka, hogy Ernő olyan váratlanul érkezik meg ? Én azt hittem, hogy csak pár hét múlva jön haza. — Hiszen tudja, édes Elza, hogy Ernő éppen olyan jó barát, mint amilyen jó testvér. Én irtam neki, hogy kis bajom akadt . . . Jól fog esni, ha Ernőt látom. Elza felnézett munkájáról, s rábámult Arzénra. Ha a regényíró tudott volna olvasni ezekben a sötétkék szemekben, melyet szép, hosszú szempillák árnyékoltak, bizonyára észre veszi, hogy ez a leány, akiben eddig csak Ernőnek a húgát látta, a barátságnál mélyebb érzést rejteget magában. De tán jobb is volt reá nézve, hogy mit sem olvasott ki a leány kék szemeiből. Hiszen szeretni úgy sem tudta volna soha. Mert Elza csak jó volt. Azok a tulajdonságok, amelyek a legtöbb nőnél a szívet olyan fényes eredménynyel pótolják, nem voltak meg benne. Soha sem lehetett szépnek mondani, és már túl volt a harminc