Justh Zsigmond: Művész szerelem (Budapest, 1888)
24 JUSTH ZSIGMOND Valaki, ki minden könyét cseppenként szárítaná fel . . . De hát ki vigasztalja meg ezt a valakit ? — Nem énekelne egyet az én dalaim közül, tudja ? . . . Olyan rég nem hallottam, pedig úgy szeretem a hangját! Elza nyugodtan, egyszerűen oda ment a zongorához és Schumann «Die alten bösen Lieder« czímű dalát kezdte énekelni csengő, bár kissé gyenge mezzo-sopran hangon. Arzén kezeibe temette fejét, Elza pedig maga elé nézve énekelte a dal búskomoly szavait. A zongora két oldalán égő gyertyák vereses tűzpontokat vetettek az ablakon keresztül derengő estalkony hideg színeibe, s sárgás fénynyel vonták be az énekelő leány sápadt arczát. Arzén magába mélyedt. A dal csak ragadta, ragadta magával, egészen elandalította s édes, kimagyarázhatatlan fájdalommal töltötte el lelkét. Sajgó, édes-bús hangulat szállotta meg, elfelejtkezett mindenről s teljesen átadta magát a művészi élvezetnek. A leány pedig csak énekelt, mind keserűbben, mind fájdalmasabban. Az már nem művészi megindultság volt, ami őt izgatta; a leány tudta jól, miért égett belső sebe, csak abban az egyben egyeztek meg, hogy ír egyiküknek sem jutott, mert az egyiket lelki szerkezete, a másikat pedig a külső körülmények vitték lefelé a kétségbeesés