Justh Zsigmond: Művész szerelem (Budapest, 1888)

JUSTH ZSIGMOND ?Ő csak úgy, mint ő. Hiszen csak is ez ad vigasz­talást. Bizonyára Paula is sokat szenvedett. Milye­nek is csak a képei ? És elvonultak lelki szemei előtt azok a borongó hangulatok, azok a finom fel­színek ... azok a ködös, sejtelmes bájak. Való­színűleg ő is a természethez menekült akkor, mikor már­ az embereket nem bírta tovább tűrni. Tulajdonképpen csak is ez ad vigaszt, mert hiszen a művészet küzdéssel, szenvedéssel jár. Jaj annak, a­ki úgy érezi, hogy művészete vér véréből és hús húsából. Azokban a bizonyos órákban jó a természet csendjéhez futni, s így jó egyedül nyugodni! Úgy, mint egyszer majd örökre. A béke ... a halál! Arzén mint minden küzdő és­­ szenvedő modern ember nem először gondolt e perczben az öngyilkosságra. Hiszen néha nem az a csepp a legkeserűbb, a­melytől a színig ürömmel telt pohár kicsordul! Egy percznyi szenvedés olyan rövid s utánra a nyugalom vég­telen . . . Gyorsította lépteit. Fázott ettől a gondolattól, pedig már csak vékony szálak fűzték az élethez. Hiszen mindenki elszakadt tőle! Virág és levél nélkül oly szomorú az élet! . . és mégis vég­nélküli remények, vágyak csalogatták: élni­­ élni! Haza érve, gyorsan felment a lépcsőn s meg­­gyújtotta szobájában a lámpát. Asztalán egy darab újságpapír feküdt, egy «tisztelője» név­

Next