Justh Zsigmond: Művész szerelem (Budapest, 1888)
JUSTH ZSIGMOND ?Ő csak úgy, mint ő. Hiszen csak is ez ad vigasztalást. Bizonyára Paula is sokat szenvedett. Milyenek is csak a képei ? És elvonultak lelki szemei előtt azok a borongó hangulatok, azok a finom felszínek ... azok a ködös, sejtelmes bájak. Valószínűleg ő is a természethez menekült akkor, mikor már az embereket nem bírta tovább tűrni. Tulajdonképpen csak is ez ad vigaszt, mert hiszen a művészet küzdéssel, szenvedéssel jár. Jaj annak, aki úgy érezi, hogy művészete vér véréből és hús húsából. Azokban a bizonyos órákban jó a természet csendjéhez futni, s így jó egyedül nyugodni! Úgy, mint egyszer majd örökre. A béke ... a halál! Arzén mint minden küzdő és szenvedő modern ember nem először gondolt e perczben az öngyilkosságra. Hiszen néha nem az a csepp a legkeserűbb, amelytől a színig ürömmel telt pohár kicsordul! Egy percznyi szenvedés olyan rövid s utánra a nyugalom végtelen . . . Gyorsította lépteit. Fázott ettől a gondolattól, pedig már csak vékony szálak fűzték az élethez. Hiszen mindenki elszakadt tőle! Virág és levél nélkül oly szomorú az élet! . . és mégis végnélküli remények, vágyak csalogatták: élni élni! Haza érve, gyorsan felment a lépcsőn s meggyújtotta szobájában a lámpát. Asztalán egy darab újságpapír feküdt, egy «tisztelője» név