Justh Zsigmond: Művész szerelem (Budapest, 1888)
MŰVÉSZ SZERELEM 55 meg alig várta már a vonatot, mintha csak a maga menyasszonya elé jött volna ki. — Mikor jön meg már egyszer? — Még öt percünk van — felelte Ernő nyugodtan, elégedetten mosolyogva, mint aki bizonyos arról, hogy a vonat valóban be fog robogni, hogy Paula a vonaton lesz, s bizonyos arról is, hogy ez az örvendetes esemény végtelenül boldoggá fogja tenni — és pedig örökre. — Hátha kimennénk a perronra ? — szólt Arzén, kit Ernő nyugalma még türelmetle■ nebbé tett. — Biz az jó lesz. A hatalmas csarnok villanyfényben úszott. A vasszerkezet üvegtábláin keresztül a tiszta kék ég szűrődött át. Kint holdvilág, bent villanyfény. Az óriási vasívek, a zúgó, sikító, fütyülő, zakatoló mozdonyok, a villanyos jelzők folytonos csengése, az idegesen érkező és távozó emberek, a gőzzel és párával terhelt levegőt ábrándozóvá tették Arzént. Mintha a modernizmust a maga egészében érezte volna meg. A felhasznált természeti erők, az ismeretek eredményét látta maga előtt, csak az érzés — az, az hiányzott ... A mindent elborító, éltető szerelem, amely ezt a tudományt kifejező paysage t összekösse a szívvel, amely a legrégibb s nem emberek által a mindenségbe