Justh Zsigmond: Művész szerelem (Budapest, 1888)
102 JUSTH ZSIGMOND — Nem. Amelyre holnap indulok. Oh nem messze, csak Félegyházára, egy öreg nénémhez. Ott töltök pár hetet, írni megyek. Itt nem tudok. — Értem, ha nem tud, mert mi zavarjuk, ugye? Hallja, Ernő? Nem is tudtuk, hogy elmegy. Aztán sokat írjon . . . Addig ne is halljunk magáról, míg valami kész művel nem áll elő. — Kérem, Paula, ne bosszantsa már szegényt — szólalt meg Ernő. — Azt hiszem, más viszi Félegyházára. Tán feledni akar — súgta Paula fülébe, úgy hogy a lám mélyen elpirult. Hanem a pír egy pillanat alatt eltűnt homlokáról. Úgy tett, mintha nem értette volna, amit Ernő mondott. — Énekeljünk — kiáltott fel aztán. — Tudok nápolyi dalokat. Ismerik ezt ? Münchenben minden atelierben dalolják : Tarantella si é cantata, Due carlini si c pagata : Sono allegro, o compagnoni Ne conneremo de’ maccharoni. Nagyon gyorsan indult, s mikor a dal végére ért, nagyot nevetve felugrott helyéről. Hazafelé menet csakis ő beszélt és pedig legtöbbször Elzához,akit sokszor megölelt, kinek karjába fűzte karját, s kihez ez este testvéri szeretettel közeledett.