Justh Zsigmond: Művész szerelem (Budapest, 1888)

I 2Ó JUSTH ZSIGMOND írj . . . Én majd tollba mondom a levelet, melyet Paulának küldesz. Ernő némán, akaratlanul ült le íróasztala mellé, érezve, hogy csakis nővére segíthet rajta. — írj, Ernő. ff Édes Paula! Már vagy három hónapja, hogy ismerjük egymást. Azt hiszem most már bizonyosak lehetünk benne, hogy utaink csak párhuzamosan haladhatnak, egymás mellett. Lát­tam, hogy barátnőm volt, s hogy az is lesz örökre». — Igen. De csakis az. — susogta Ernő keserű gúnynyal. — Folytasd Ernő, végezzünk minél előbb. . . «De nem több ennél. Én nem szeretem s tán nem is szerettem szerelemmel sohasem. Váljunk el, édes barátnőm, váljunk el, mint pajtások. Én Olaszországba megyek, s onnan, ha majd pár év múlva visszajövök, valószínűleg mint boldog asszonyt fogom viszontlátni. S akkor nem lesz jobb barátja mint Kálmán Ernőt. — Soha, sohasem fogom látni többet — szólt Ernő tompán, s tudatára ébredt annak, hogy csakis így festhet tovább. Ha mindennap látná más oldalán, ez a látvány annyira elfoglalná, hogy egy vonást sem tudna többé festeni. El kell kiej­tenie ! . . .

Next