Justh Zsigmond: Művész szerelem (Budapest, 1888)
14 JUSTH ZSIGMOND fiatal szülők, egészséges, nevető gyermekek, amott egy öreg asszony, letéve kötését, érdeklődve, éber figyelemmel nézte a járókelőket. Ebből a villából a mesteriskola fiatal művészeinek víg nevetése, kaczaja hallatszott ki. Az út végén pedig egy kintorna kísérete mellett két kis olasz gyermek énekelte rekedt hangon a «Santa Lucia»-t. S mindent rózsaszínre festett az alkonyat. — Mégis jobb a tömeg között, ott legalább az egyént nem hallom, nem látom — gondolta s kiment az Andrássy-útra. Belevegyült a zúgó, hömpölygő néptömegbe és sodortatta magát befelé a széles úton. Este lett, mire a városba ért. Elova menjen ?... Tán haza? Ah nem, hiszen ott áll íróasztalán Anna képe ... s most meg nem akarja látni. Barátja, egyetlen barátja, Kálmán Ernő, festő, falun van. Mit tegyen ? Hh, elmegy kedves czigányát, a jó Palit meghallgatni. Az majd kicsalja onnan a lelke mélyéből azt a végtelen nagy bánatot, mely úgy ráfeküdt a szívére, hogy alig bírja viselni a terhét, így jutott a Hungáriába. Ott állott a prímás a terem egyik sarkában lustán, érdektelenül nézve maga elé. Mintha közönségében nem látott volna olyat, akinek érdemes lenne húzni. Amint meglátta Giladyt, felvillant a szeme. Sokat keseregtek együtt, az egyik hallgatagon, a másikon