Justh Zsigmond: Művész szerelem (Budapest, 1888)
15° JUSTH ZSIGMOND Fe is alájárt szobájában; egész teste reszketett s láz fogta el. Látta magát egyedül, elhagyatva, utazni messze, messze vidékekre, úgy mint Ernőt. — Ernőt! Ugyan hol lehet? Elfelejtette-e már Paulát? Milyen nyomorúságos egy lény vagyok ! Csaltam, megcsalnak. Megcsalnak ? Eh, nemcsak rajta áll a vásár — még előbb velem néz szembe, mielőtt másra vetné a szemét! De hát mi indítja erre a hihetetlenül korai hűtlenségre ? Eszébe jutott eddigi együttlétek. Észrevette, hogy Paula mindig kedvében járt annak, akivel együtt volt, lett légyen azérj vagy nő. Tetszeni akart mindenkinek, ez mindenből kilátszik. Hiszen már az Ernő levelében is az boszantotta, hogy az elhagyott vőlegény olyanformát mert írni, mintha nem szeretné, mintha nem is szerette volna sohasem. — Tehát végtelenül hiú. Oh, végtelenül ! S talán csak hiúságból szeret engemet is ? Ah nem, az nem lehet, hiszen néha a lelkébe látok. Néha, de nem mindig. Ezentúl mindig! Erre esküszöm! Vagy megtöröm, vagy tönkre megyek, így gondolkozott, szavai azonban sóhajba fúltak. S fáradt testét csak úgy mint megtört lelkét, elnyomta az álom. Éjjel is csak Pauláról álmodott. Álmában meg akarta fojtani, kínozta. Utóbb véresen, halva feküdt lábai előtt. Nagyot kiáltott .