Justh Zsigmond: Művész szerelem (Budapest, 1888)

15° JUSTH ZSIGMOND Fe i­s alájárt szobájában; egész teste reszketett s láz fogta el. Látta magát egyedül, elhagyatva, utazni messze, messze vidékekre, úgy mint Ernőt. — Ernőt! Ugyan hol lehet? Elfelejtette-e már Paulát? Milyen nyomorúságos egy lény va­gyok ! Csaltam, megcsalnak. Megcsalnak ? Eh, nemcsak rajta áll a vásár — még előbb ve­lem néz szembe, mielőtt másra vetné a szemét! De hát mi indítja erre a hihetetlenül korai hűt­lenségre ? Eszébe jutott eddigi együ­ttlétek. Észrevette, hogy Paula mindig kedvében járt annak, a­kivel együtt volt, lett légyen az­­érj vagy nő. Tetszeni akart mindenkinek, ez mindenből kilátszik. Hiszen már az Ernő levelében is az boszantotta, hogy az elhagyott vőlegény olyanformát mert írni, mintha nem szeretné, mintha nem is szerette volna sohasem. — Tehát végtelenül hiú. Oh, végtelenül ! S talán csak hiúságból szeret engemet is ? Ah nem, az nem lehet, hiszen néha a lelkébe látok. Néha, de nem mindig. Ezentúl mindig! Erre esküszöm! Vagy megtöröm, vagy tönkre megyek, így gondolkozott, szavai azonban sóhajba fúl­tak. S fáradt testét csak úgy mint megtört lelkét, elnyomta az álom. Éjjel is csak Pauláról álmodott. Álmában meg akarta fojtani, kínozta. Utóbb vére­sen, halva feküdt lábai előtt. Nagyot kiáltott .

Next