Justh Zsigmond: Művész szerelem (Budapest, 1888)

20 JUSTH ZSIGMOND midőn utoljára ült Ernőnek. Hogy megbámulta akkor azt a szép arczképet! Milyen boldog volt ! És itt még minden azon a helyen van, mint akkor volt! Ott azon a nagy kereveten feküdve várta a kis primadonna, mig a «mester» fölmenti a «mesternőt» . . . Akkor is alkonyuk. De kint még hideg, fa­gyos volt minden, idebent azonban annál me­legebb. És ma a nagy üvegfedelű atelier hideg­nek, nyirkosnak tűnt fel előtte, nem úgy, mint akkor! ... Úgy látja maga előtt! ... A­mint Ernő megengedte, hogy felkeljen, az ideges kis ope­­rette-énekesnő egy szökéssel odaugrott a falhoz, lekapott onnan egy mandoline-t,s a pengő hangszer kísérete mellett elénekelte a legutolsó divatos cou­­plet-t. Aztán egymáshoz simulva, soká, soká né­mán néztek ki az ablakon. Ernő ezalatt kimosta ecseteit s levakarta palettájáról a festéket. Ez egy hangon, ezen az alig hallható halk zörejen kívül­i csend. Kint a téli tájkép, a közeli Sugár-út tompa lármája, s a szomszéd mesteriskolából fel-fel­hangzó ének, melyet Anna félhangon kisért. S ez után a színésznő lázas szavai, a­mint az izgatottságtól reszketve, oda simult hozzá: — «szeretlek, szeretlek» — susogta. Csókkal né­­mította el, hosszan, nagyon hosszan tartó csók­kal, s aztán ismét csend. És ezt a perczet, csak úgy mint a többit, nem hozza vissza semmi, de

Next