Justh Zsigmond: Művész szerelem (Budapest, 1888)
20 JUSTH ZSIGMOND midőn utoljára ült Ernőnek. Hogy megbámulta akkor azt a szép arczképet! Milyen boldog volt ! És itt még minden azon a helyen van, mint akkor volt! Ott azon a nagy kereveten feküdve várta a kis primadonna, mig a «mester» fölmenti a «mesternőt» . . . Akkor is alkonyuk. De kint még hideg, fagyos volt minden, idebent azonban annál melegebb. És ma a nagy üvegfedelű atelier hidegnek, nyirkosnak tűnt fel előtte, nem úgy, mint akkor! ... Úgy látja maga előtt! ... Amint Ernő megengedte, hogy felkeljen, az ideges kis operette-énekesnő egy szökéssel odaugrott a falhoz, lekapott onnan egy mandoline-t,s a pengő hangszer kísérete mellett elénekelte a legutolsó divatos couplet-t. Aztán egymáshoz simulva, soká, soká némán néztek ki az ablakon. Ernő ezalatt kimosta ecseteit s levakarta palettájáról a festéket. Ez egy hangon, ezen az alig hallható halk zörejen kívüli csend. Kint a téli tájkép, a közeli Sugár-út tompa lármája, s a szomszéd mesteriskolából fel-felhangzó ének, melyet Anna félhangon kisért. S ez után a színésznő lázas szavai, amint az izgatottságtól reszketve, oda simult hozzá: — «szeretlek, szeretlek» — susogta. Csókkal némította el, hosszan, nagyon hosszan tartó csókkal, s aztán ismét csend. És ezt a perczet, csak úgy mint a többit, nem hozza vissza semmi, de