Justh Zsigmond: Művész szerelem (Budapest, 1888)
42 JuSTH ZSIGMOND meztelen czigány gyerek akkor, mikor alig tud állani lábain ... — Én megtudom mondani, hogy miért festek. Mert szeretem, imádom a művészetemet, mert nélküle élni nem tudnék, mert a művészet mindenem. — Én nekem nem mindenem, hanem énem a művészet. Mindaz, amit érzek s gondolok, egyúttal művészetemnek anyaga is. Hidd el, hogy kétszeresen gondolkozom, mert egyúttal érzem is azt, amit gondolok s így kettős még szenvedésem is . . . A tapasztalás fáj ... Az én művészetem nem vigasztaló, mint a tied! Bár tanít is, mig a tied gyönyörködtet ... ha gyönyörködtet — tette hozzá halkan. — De hát akkor miért dolgozol ? Jobb volna napról-napra élni . . . csak úgy, mint a többiek. — Mert nem vagyok olyan, mint a többiek, csak úgy nem, mint te. Olyan nekem a művészet, mint madárnak a szárnya. Ha levágják, vége van, mert repülni nem tud többé. Különben azt hiszed, ha nem írnék többé, más lennék?! Addig míg így félig a levegőben rohanok előre, addig nem ing alattam a talaj, mert hiszen repülök, amint megnyugszom s pihenni akarok, akkor, mint a felocsúdott álomkóros alatt, a mindent felölelő sötétség, úgy áll előttem a nihil , a semmi, s aléltan esem össze. Nehéz az élet, Ernő, nagyon, nagyon nehéz.