Justh Zsigmond: Művész szerelem (Budapest, 1888)

56 JUSTH ZSIGMOND tett örök törvény kifejezője, a­mely a gondol­kozót álmataggá, a­mely a tudóst költővé, s az embert teremtővé teszi. Gilády összeszorult szívvel nézett maga elé. Egyszerre az összesűrűsödött pároktól, gőzöktől szürkésfehér légből véres pont bontakozott ki, a mely mind közelebb, közelebb jött. Arzén hir­telen úgy érezte, hogy Ernő erős karja meg­ragadja és viszi, viszi előre . . . Látta, hogy az egyik coupé ajtaja kinyílik s a kocsi­szakaszból úti ruhába öltözött fiatal nő szállt ki, a­kit a közeli villanylámpa egy sugarú tetőtől a talpig meg­világított. Vereses szőke haja halántékára volt­ simítva; szürke, mélyen fekvő szemeiből a korán élt, korán tapasztalt s korán szeretett nő lelke be­szélt; halvány, sápadt arczáról a vérszegénység s idegesség rítt le, ép úgy, mint finom, csontos, nyugtalan mozgású, keskeny kezeiről. Walter Paula volt. Szemei először Arzénon akadtak meg, ki úgy érezte, hogy átlátott lelkén, s hogy az, a mit lelkének legmélyén megpillantott, az most sze­mein keresztül visszatükröződik. De a követ­kező pillanatban már Ernő kezét ragadta meg s így szólt: — Hogy vagyunk ? Kérem segítsen Teréznek, nem tud egyedül leszállni.

Next