Justh Zsigmond: Művész szerelem (Budapest, 1888)
56 JUSTH ZSIGMOND tett örök törvény kifejezője, amely a gondolkozót álmataggá, amely a tudóst költővé, s az embert teremtővé teszi. Gilády összeszorult szívvel nézett maga elé. Egyszerre az összesűrűsödött pároktól, gőzöktől szürkésfehér légből véres pont bontakozott ki, a mely mind közelebb, közelebb jött. Arzén hirtelen úgy érezte, hogy Ernő erős karja megragadja és viszi, viszi előre . . . Látta, hogy az egyik coupé ajtaja kinyílik s a kocsiszakaszból úti ruhába öltözött fiatal nő szállt ki, akit a közeli villanylámpa egy sugarú tetőtől a talpig megvilágított. Vereses szőke haja halántékára volt simítva; szürke, mélyen fekvő szemeiből a korán élt, korán tapasztalt s korán szeretett nő lelke beszélt; halvány, sápadt arczáról a vérszegénység s idegesség rítt le, ép úgy, mint finom, csontos, nyugtalan mozgású, keskeny kezeiről. Walter Paula volt. Szemei először Arzénon akadtak meg, ki úgy érezte, hogy átlátott lelkén, s hogy az, a mit lelkének legmélyén megpillantott, az most szemein keresztül visszatükröződik. De a következő pillanatban már Ernő kezét ragadta meg s így szólt: — Hogy vagyunk ? Kérem segítsen Teréznek, nem tud egyedül leszállni.