Herman Ottó (szerk.): Védjük az állatokat (Budapest, 1882)

ridegebb önzés szomorú — mondjuk — áldozatai, kik nem k­evü­lhetnek többé a szépért, a nemesért; kik nem melegednek föl többé az ép kedély szelíd füzénél; kik már a jót sem azért cselekszik, mert jó, hanem azért, mert illik, mert divat, vagy épenséggel azért, mert takarója a gonosznak, mely lelkükben, szívükben az egyedüli uralkodó. Ott, azoknál, a vendégszeretet rugója is a hiú­ság, a fényeskedés,­ az irgalom rugója a fel­tűnésre való törekvés és így tovább. Ellenben számos keleti, úgynevezett félvad vagy legalább is műveletlen népnél, mely a szap­pant nem ismeri, nem egyszer és nem egyben reátalálunk a kedély épségére, a szív jóságára, a nemes forrásból származó s szentül megőrzött jó szokásra. Ázsia kóbor gyermekeinek sátra alatt szentség a vendégszeretet ; a kinek ott Allah elvette az eszét, az szent és sérthetetlen; s a prófétában hivő megvédi az állatot is; de sőt a leghaszno­­sabbját: az íbiszt, az ichneumont szentté avatja. Én részemről kevésbbé az elfogyasztott szappan mennyiségéből, mint inkább abból következtet­nék egy nemzet míveltségi fokára, hogy váljon milyen terjedelemben és irányban gyakorolja a jótékonyságot, kérkedés nélkül, csak azért, mert jó ? Én annak a nemzetnek nyújtanám a pálma­

Next