Molnár Aladár: A közoktatás története Magyarországon a XVIII. században (Budapest, 1881)
folyton újakkal fölváltott eredményei nem igen gyökeredzhettek meg nálunk annyira, hogy saját talajunkból fejtettünk volna ki oly önálló nemzeti műveltséget, mely a nyugati művelt nemzetekével a kölcsönhatás viszonyában állana, vagy legalább ésoly mértékben lenne a kor színvonalán álló európai, mint minden izében magyar, és saját életünkből fölnövekedett. Különösen így volt ez eddig köznevelésünk terén. Ennek egyik fő oka abban rejlik, hogy nem veszszük eléggé figyelembe történeti múltunkat. Talán a szükséges reformok is nagyrészt azért keltenek hamar visszatetszést, s a tovább haladástól félelmet, mert bennök a közönség nem intézményeinknek és nemzeti életünknek előbbrevitelét, hanem idegen dolgok reánk szabásának újabb és újabb megkísérlését látja. Sőt nem is ismerjük eléggé történeti előzményeinket igaz mivoltukban. Az 1848/9-iki eseményekkel, és ezeket követőleg az ötvenes években létesített idegen jellemű szervezésekkel úgy eltörölték még traditióinkat is, hogy ma már nagyon gyérül azok száma, kiknek emlékezetében azok hűven élnek. Sokszor épen összezavarják vagy fölcserélik az idegen elemeket a hazaiakkal. A közoktatás körében is nem egyszer épen azon tervezéseket vagy alkotásokat tekintették több oldalról külföldi intézmények utánzásaiul, melyek lényegesen saját történeti előzményeinknek feleltek meg. Hogy közoktatásunk előbbrevitelében is önálló nemzeti műveltségünk a szükséges történeti folytonossággal fejlődhessék, ez érdekből a múltnak híven.