Borászati Lapok – 52. évfolyam – 1920.

1920-05-23 / 21-22. sz.

21—22. SZÁM. 52-IK ÉVFOLYAM. Ferencz a mi egyesületünk által propagált eszmék­nek, terveknek támogatója és a maga megyé­jében valóságos apostola is volt. Részt vett kiállításainkon, gépbemutatásainkon, kongresz­szusainkon és mindenképen oda törekedett, ugy a nyilvános életben (főleg mint az országgyűlés egyik házának tagja), mint a magánéletben, hogy szőlőművelésünk, borászatunk az őt megillető helyet foglalja el közgazdaságunkban. Áldás emlékére! Ugyancsak őszinte részvéttel kell kifejezést adnom még három egyesületi tagnak elhunytáról, akik egyúttal éveken át igazgató-választmányunk­nak is tagjai voltak. Az egyik Hammersberg Jenő, a másik Koppély Géza, a harmadik báró Patheány Géza. Mindhárom buzgalommal láto­gatta üléseinket és egy hosszú élet tapasztala­taival igyekezett ügyeinket előmozdítani. Kérem a T. közgyűlést, szíveskedjék hozzájárulni ahhoz, hogy mind a négyüknek emléke jegyzőkönyvileg örökíttessék meg. Van szerencsém tisztelettel bejelenteni, hogy közgyűlésünkön a földművelésügyi miniszter urat Kosinszky Viktor borász, kormánybiztos képviseli, akit a közgyűlés nevében melegen üdvözlök s egyúttal azon reményemet fejezem ki, hogy az itt elhangzottakat illetékes helyen tolmácsolni fogja. Az egyesület elnökségének mandátuma a mai nappal lejárt. Mint ismeretes, gróf Zselénski Róbert, aki 17 éven át lelkes fáradozással és bölcsességgel kormányozta egyesületünk hajóját, már régebben leköszönt, egyik alelnökünk el­hunyt, kettő pedig már évek előtt is csak szelíd nyomásnak engedte volt hajlandó tisztségét annak lejártáig megtartani. Így tehát a mai tisztújítás által az elnökség és ezáltal az egye­sület vezetése is új kezekbe megy át, melyeket a közgyűlés többségének akarata e czélra leg­alkalmasabbaknak fog tartani. Azon reményem kifejezése mellett, hogy a megválasztandó férfiak az elnökség kebelében egyúttal az egyesület megújhodásának és a súlyosnak induló viszo­nyokhoz való bölcs alkalmazkodásnak felében fogják a magyar szőlőbirtokosságot képviselni. TÁRCZA: A párisi „Halles aux Vins". (Miniszteri engedéllyel dr. Gyulay Tibor jelentéséből át­véve.) A közraktárak, tárházak a franczia kereskede­lemben általánosan igen fontos szerepet játsza­nak. Így van ez a borkereskedelemben is. Minden bortermő vidéknek megvan a maga kereske­delmi góczpontja, hol a közraktárakat is fel­találjuk. A párisi borközraktárnak azonban sok tekintetben más jellege van. A termőhelyeken alakult közraktárak a dolog természeténél fogva a termelő és a kereskedő között állanak: a termelő az, aki elad és a nagykereskedő vesz. Páris pedig — bár a kül­földi exportot tekintve, a honi árunak szintén csak egy állomásaképpen szerepel­t— mégis fő­képpen az élelmezési stb. czikkekre nézve, mint fogyasztó áll előttünk s közraktárában a keres­kedelem ad el­ő a fogyasztónak. A párisi borkereskedelem szép múltra tekint vissza. Már a középkorban akad nem egy, a párisi borkereskedelmet szabályozó királyi rende­let (1350. János király, 1413. VI. Károly rende­lete stb.). A középkor végén már nyilvános borvá­sárokat rendeznek, melynek idővel állandó helyévé a Place de Gréve lett (közel a mai városházához.) A magyar borkereskedelem a legutolsó időkig erősen az osztrák fejlettebb kereskedelem nyo­mása alatt nyögött. Van ugyan Magyarország borkereskedelmének is tiszteletreméltó múltja, aminek igazolására elegendő talán néhány igen való elszállításkor, fizessék. Nem kis kedvezmény volt ez, pláne abban az időben, mikor még az állami adó 8'25 fr., a városi adó pedig 7'40 fr. volt ht.-ként. A bérlők ilyenformán a közrak­tárba elhelyezett borok adóját az elszállításig kamatmentes kölcsönképpen élvezték, ami sok­szor igen jelentékeny összeget tett ki. A közraktár e kedvezménye, továbbá előnyös fekvése — közel a Szajnához — természetesen sok bérlőt vonzott oda, kik nem sokalták a 10 sos bér fizetését s a közraktár jelentőségében egyre növekedett. Nem sokáig tartott azonban a párisi borkeres­kedelemnek ez a föllendülő irányzata. A kor­mány ugyanis az elharapódzott borhamisítás­ért a nagykereskedelmet okolta s igen szigorú rendszabályokat léptetett vele szemben életbe. Reá 1789-ben a forradalom az általános egyenlő­ség és szabadság jegyében a közraktárban fize­tett bérdíjakat szüntette meg, ami a közraktár jelentőségén ejtett tekintélyes csorbát. Az előbb annyira virágzó borkereskedelem egyszerre csak csődbe jutott, s a régi jeles közraktárt Páris városa vásárolta meg potom áron. A terv egy a régi „Halle aux Vins"-nél sokkal nagyobb­szabású közraktár létesítése volt, melynek czél­jaira a város a szomszédos telkeket, sőt a közelben fekvő kórház épületét is megvette. Czélja ezzel egyrészt Páris fogyasztásának könnyebb kielégíthetése volt; de másrészt és 133 van szerencsém ugy a magam, mint volt elnök­társaim nevében a tagoknak jóindulatát és kitartó támogatásai, melyben hosszú évek során részünk volt, a legőszintébben megköszönni. Hétről-hétre. (A szőlők kikapcsolása a földbirtokreform javaslatból. — A bortermelés intenzivitásának előfeltételei. — Borkeres­kedelmünk múltja, jelene és jövője. — Az osztrák gyám­kodás hátrányai. — Egy borbank létesítésének szüksége.­ Budapest, május 20. ( A birtokpolitikai reform tárgyalására a magyar szőlőbirtokosság képviselete nem kapott meghívót. Ennek magyarázata abban rejlik, hogy a szőlőbirtokok felosztását vagy területeinek korlátozását a Rubinek-féle birtokreformtervezet teljesen kikapcsolta. Eredetileg a Búza-féle gyászos emlékű tervezet szintén „magától érte­tőleg" a szőlők parczellázásáról nem akart hal­lani és erre vonatkozólag az akkor földmivelés­ügyi miniszter határozott ígéretet is tett annak a küldöttségnek, mely a MSzOE kebeléből hozzá­sietett, mikor az első hírek terjedtek el arról, hogy 200 holdnál nagyobb birtokot senkinek sem fognak meghagyni oly vidéken, ahol a földéhség csillapítása ezt megköveteli. Csakhogy azon a sikamlós lejtőn, melyet az akkori általános felforgatás, a „szocziális gon­dolat" -nak mindenképen való érvényesítése, a mesterségesen szított elégedetlenség és vagyon­pusztító hangulat teremtett, épen a földosztás számára nem volt megállás és amit Ruza a jelzett küldöttségnek ma beígért, azt holnap már nem bírta az akkori mohó földosztó bizottság­gal szemben kivédeni. És így bizony komoly előkészületek indultak meg abban az irány­ban, hogy a legnagyobb, legintenzívebben és legokszerűbben kezelt borgazdaságok is — az annyit hangoztatott többtermelés nagyobb dicső­ségére — feldaraboltassanak. Szerencsére az események gyors irama a legáltalánosabb fölbomlást idézte elő s így a Buza-féle ideák tervszerű megvalósítására többé sor nem került. Jött az általános birtokszocziali­zálás, annak abszolút csődje az egész vonalon és bekövetkezett az a nagy és tökéletes kijóza­nodás, mely az addig legelégedetlenebb gyalog­béreseket és kanászokat is meggyőzte arról, hogy az uradalmak feldarabolás, avagy közös gazdálkodás esetén a cselédemberek jövőjét nem biztosítják. A szőlők felosztásáról ma, persze, már senki A folyton növekvő forgalom igényeit azonban nem sokáig elégítették ki e vásárok, mindinkább mutatkozott annak szüksége, hogy a kínálat rendszeresen szervezve, állandóan s együtt föl­található legyen. XIV. Lajosnak 1656 ban kelt rendelete végre meg is engedi néhány keres­kedőnek, hogy a Saint Bernard-kapu közelé­ben — a Szajna balpartján — saját költségü­kön egy borcsarnokot (Halle aux Vins) építsenek, hogy — Mint a rendelet mondja — a nagy­kereskedők boraikat ott közszemlére kitehessék szekereken vagy hajón, aszerint, amint oda szállították. Eredetileg tényleg egy hatalmas 1500 méter hosszú közraktárat terveztek, mely­ben a Szajnának egy csatornáját akarták keresz­tül vezetni a hajón érkezett borok számára. E tervről azonban az érdekelt kereskedők anyagi aggodalmaik miatt lemondtak, s a rendelkezé­sükre álló telek felét is egy építendő közkórház javára átengedték. A közraktárt alapító kereskedők építési és berendezési költségeik biztosítására mindenki­től, ki raktárukban borát elhelyezni akarta, meg­felelő bérdíjat szedtek: „maid"-enként 10 sol­t (1 majd kb. 50—60 liter nagyságú hordó, Sol a sou-nak népies alakja 1­5 centime). A közraktárban bérlő kereskedőknek nem­sokára sikerült kieszközölniük, hogy a behozott italok után járó adót ne a Párisba való behoza­talkor a kapuknál, hanem utólag, a raktárból sem beszél. Hisz épen a nagy, több száz holdas szőlőgazdaságok feldarabolása az illető község lakosságának nem felvirágzását, hanem tönkre­tételét jelentené, mert százai a napszámoscsalá­doknak biztos kereset nélkül maradnának. Sőt a jelenlegi földbirtokreformtervezet honorálta — mint magától értetődőt — a MSzOE abbeli óhajtását, melynek annak idején Búzával szem­ben kifejezést adott, hogy a nagy szőlőbirtokok­nak a szőlőn kívül egy legalább 4—5-ször akkora mezőgazdasági területet és üzemet is meg kell hagyni, mely egyrészről a szőlő óriási trágyaszükségletét lesz képes ellátni, másrész­ről pedig előteremti a vinczellérek, vándor­munkások, állandó napszámosok által igényelt konvencziót is. Ebből a szempontból tehát az új birtokreform, mint az intenzív szőlőkultúrának istápolója szerepel és így ezt mi, akik elsősor­ban az ország szőlészetét tartjuk szemeink előtt, örömmel üdvözölhetjük. Van azonban az uj földbirtokfelosztás gyakor­lati végrehajtásának egyéb vonatkozása is a szőlőmiveléshez s ez az, hogy a csakis vagy elsősorban szőlőültetésre alkalmas területeknek szőlővel való betelepítésére az új birtokosok rendeletileg köteleztessenek. Tagadhatlan, hogy­ ez erős magánjogi beavatkozást jelent, de hisz az egész földbirtokreform a magánérdeknek a közérdekkel szemben való háttérbe szorításán épül fel. A közérdek azonban nemcsak azt követeli meg, hogy elsősorban rétmivelésre al­kalmas területek feltétlenül szükség nélkül fel ne töressenek, hogy közlegelők meghagyása vagy kihasítása által az állattenyésztés propa­gáltassék, hogy bizonyos arányú gabonatermelés minden vidéken biztosítsa az ottani népesség élel­mezését, hanem azt is, hogy a par excellence szőlő- vagy gyümölcstelkek kötelező beültetésé­vel hazánk szőlő- és gyümölcskultúrája ki­vitelre szolgáló többtermelésével hazánk kül­kereskedelmi mérlegét iparkodjék javítani. Ehhez, persze, az is szükséges, hogy azokat az új birtokosokat a szükséghez képest meg­felelő szakismeretekhez, esetleg államilag garan­tált kölcsöntőkéhez juttassuk. Az elsőt időszakos vándortanfolyamok rendezése, a másikat újabb agrárkölcsöntörvény megalkotása által kell elő­mozdítani. * * * 1920. május 23.

Next