Borászati Lapok – 52. évfolyam – 1920.

1920-05-23 / 21-22. sz.

21-22. SZÁM. 52-IK ÉVFOLYAM. jó hangzású nevet, mint Dietzl, Flandorffer, Jálics, Palugyay kiragadunk, melyek a magyar bor hírnevének standardját évtizedeken át kül-­­­földön is dicsőségteljesen fennlobogtatták s amihez minden borvidéknek egypár, bár csak inkább országos jelentőségű, bornagykereskedő­jét is hozzászámíthatjuk. Mindazonáltal mindent egybevetve, az osztrák borkereskedelem, bár főleg Magyarországból szerezte meg az üzletéhez szükséges anyagot, erősen fölébe kerekedett a magyarországinak. (Ezen a helyzeten nem változtatott az a körül­mény sem, hogy egyes nagy magyar czégek — főleg az utolsó 10—15 évben — iparkodtak Bécsben is pinczéket bérelni és ott az egész monarchia borkereskedelmi emporiumában a versenyt az osztrák czégekkel felvenni.) Mi volt ennek a jelenségnek fő oka, pénzpiaczunk inferi­oritása-e, a kereskedelmi vagy speciális bor­szakértelem alacsonyabb színvonalú-e, vagy épen amannak nagyobb üzleti megbízhatósága-e, azt most ne kutassuk, bizonyára mindezen és egyéb momentumok együtthatójában találhatnók csak meg ennek magyarázatát. Így azután a borára­kat az egész monarchia számára nem a pozsonyi, soproni, budafoki, nagykanizsai vagy tapolczai borkereskedők diktálták, hanem a bécsi, sőt gráczi vagy prágai c­égek. Ezek gyönyörűen együtt dolgoztak és a trieszti, trienti, spalatói stb. beszerzési lehetőségek gondos figyelembevételé­vel állapították meg Magyarországon az árakat. Várjon ez az erős osztrák verseny, mely egy­úttal gyakran mérséklőleg hatott lokális borter­melő piac­ainkra, mily mértékben és arányban gyakorolt hatást bortermelésünkre, azt ezúttal vitatni nem kívánjuk, de meg kell állapítanunk, azt a tagadhatatlan tényt, hogy a magyar bor­kereskedelem az ő egészében nem elsőrendű vezető tényezője volt a kettős monarchia köz­gazdaságának, hanem csak az osztrák, igen fej­lett borkereskedelemnek mintegy kiegészítő része. A borüzlet őszszel jóformán akkor indult meg, ha a bécsi ügynökök, az ő pompásan szervezett hírszolgálatuk alapján fajonként szét­oszlottak azokon a vidékeinken, ahol sok és jó borra volt kilátás és ellanyhult a helyi forgalom, ha ezek egyik vagy másik vidéket elkerülték. A magyar borkereskedelem ezen kiskorúsá­gán változtatandó, az utolsó két évtizedben több szövetkezeti vagy részvénytársasági alaku­lat létrehozásával próbáltak a mieink segíteni. Elég e tekintetben a M. Mezőgazdák Szövet­kezetére és néhány gyöngyösi borvállalatra mu­tatnunk, melyek nagy eszközökkel és ügyes főleg az állami és városi adó szedéseinek a megkönnyítése. 1808. márczius 30-án kelt I. Napóleon rende­lete, mely a mai „Halle aux Vins" alapjait meg­vetette s 1811-ben nagy ünnepélyességek között a császár jelenlétében tették le az alapkövet. A hatalmas közraktár 30 millió fr. költséggel épült fel 14 Ha területen, melyből 10 Ha-t épület takar. 8 nagy raktár helyisége és 335 pin­czéje van, melyek között 6 utcza húzódik végig. Francziaország nagyobb borvidékeiről elnevezve. A „Halle aux Vins" kezelésének, ellenőrzé­sének gondját a „Direction des Affaires muni­cipales"-re bízták, de az adóügyi részét telje­sen elválasztva, adóközegeknek adták át. A közraktár új alakjában többé nemcsak bor, hanem minden más szeszesital, eczet és ételolaj tartására is szolgál, bár a bor ma is forgalmának túlnyomó részét képezi. Mind­azonáltal a „Halle aux Vins" elnevezés — bár ma is ez a hivatalos czime — többé nem állja meg helyét s a forgalomban inkább mint „En­trepot Saint Bernard" szerepel, minthogy a régi Saint Bernard-kapu közelében s a mai Saint Bernard-rakpart mentén épült. A kapuk feletti felírásban a „Halle aux Vins" mellett „marche publie des vins et spiritueux" kitétel is szere­pel s ugyanott áll az a megjegyzés is, hogy a raktárban levő áruk az intézőség és adókezelő­ség ellenőrzése és felügyelete alatt állanak. Lisztharmat (Oidium), valamint font­peronospora elleni védekezésre ajánlok kb. 55—60% kéntartalmú, lisztfinomságú és kitűnő tapadóképességű kénfit és abból készült 10°/6-os rézkénport NAGY IGNÁCZ, Budapest, 131 VII., Károly-Körút 9. szám. vezetéssel csakhamar elsőrendű szerephez jutot­tak. És ezeknek nyomán sok más vidéken is (Kecskemét, Czegléd, Eger, Jászberény, Sáros­patak, Tállya stb.) alakultak termelőkből, de kereskedői vezetés alatt újabb és újabb válla­latok, melyek a magyar borkereskedelem meg­izmosodását előmozdították. Legújabban azután nagy bankjaink vetették rá magukat a borüz­letre, nagy arányokban dolgoztak, anélkül azon­ban, hogy ez borkereskedelmünk renoméját úgy bel-, mint külföldön öregbítette volna. Borkereskedelmünk fölényességének megszer­zésében az a körülmény is gátlólag hatott, hogy mindezideig nem volt sem a borkereskedők­, sem a borbizományosoknak és ügynököknek orszá­gos szervezetük, mely mindkét branche számos kinövését irtotta volna és bizonyos üzleti esprit du corps-t hozott volna ezekbe a körökbe. Régebbi olvasóink megmondhatói annak, hogy mi régóta és sokszor sürgettük annak a szükségét, hogy a magyar borkereskedők önállóan szervezkedje­nek, mert abból előnyöket reméltünk szőlős­gazdaságunk részére és éveken át ostoroztuk viszont az olyan felemás, se hús, se hal alaku­latokat, mint volt az 1902-ben létrejött „bor­termelők és kereskedők szövetsége", mely zászlajára a két érdekcsoport harmóniáját tűzte ugyan ki, de végeredményben egyik gazdasági faktornak sem tett különösebb szolgálatot és jóformán egész ténykedése abban merült ki, hogy a MSzOE-t és lapunkat állandóan ócsárolta és kritizálta. Azok a kárhoztatandó jelenségek, melyek a zugügynökség és lánczkereskedelem felburján­zásával a legális borkereskedelemnek az utolsó 3—4 esztendőben annyi kárt okoztak, azután megérlelték a merkantil köreinkben is az össze­tartozandóság gondolatát és ma két oly testület irányítja és védelmezi a tisztességes borkereske­dők és közvetítők jogos érdekeit, mely a magyar borkereskedelem megtépázott reputác­ióját — reméljük — rövidesen helyre fogja állítani. Mi, akik a hazai szőlőtermelés és borkivitel jövőjét a megváltozott viszonyok közt biztató­nak látjuk, örömmel üdvözölnék, ha a magyar borkereskedelem — szigorú etnikai alapon — oly erőre tenne szert, hogy az egész magyar bor­forgalom lebonyolítására erőt és képességet érezne magában. Mert ha addig, még Ausztriát és Magyarországot nemcsak politikai, de a legben­sőbb gazdasági kapcsolatok fűzték egymáshoz és az együttes vámhatáron belül a kereskedelmi élet a legzavartalanabbul folyhatott be, most a két különálló szuccessziós ország közt emelt vám­sorompó és az életfeltételek különbözősége eleve kizárják, hogy a német-osztrák borkereskedelmi c­égek továbbra is a régi szerepet tölthessék be. Azért most kétszeresen fontos, hogy a diffe­renc­iálódott és az eddiginél nagyobb önálló­ságra vergődött magyar borkereskedelem az ő együttességében olyan erőre tegyen szert, mely hivatásának teljesítésére képessé teszi. Ez, persze, nem zárja ki azt, hogy — amint már nem egy precedens is van — egyes nagyobb osztrák c­égek itt Magyarországon m­égjegyeztessék magu­kat, irodát, személyzetet, pinczét állítsanak fel s igy lassan kint ugyanolyan számba veendők, mint a tős­gyökeres magyar vállalatok. Ami pedig a hazai borkereskedelem anyagi eszközeinek elégtelenségét illeti, úgy ezen a bajon egy olyan pénzintézet megteremtésével, vagy egy már meglevő bank spec­iális osztá­lyának nagyarányú kifejlesztésével lehetne segí­teni, mely a hazai borforgalom és borkivitel fel­karolását és finanszírozását tűzné ki főfeladatául, amellett pedig esetleg a szőlőmivelés érdekeit is szolgálná. Most, mikor nap-nap után talál­kozunk új bankalakulatokkal, persze, egy erre irányuló terv is már felmerült, mely a most jelzett gondolat megvalósításához szükséges — igen jelentékeny — tőkével rendelkeznék. Mi ennek a legszebb jövőt jósolhatnánk, ha egyrészről a terv megtestesülése nem váratna soká magára, mert az új borcampagnehoz, attól tartunk, borkereskedőink elegendő anyagi erő­vel nem fognak hozzáláthatni, másrészről pedig ha olyan egyént, illetve egyéneket állítanának a vállalat élére, akik az egész alakulatnak nem­csak pénzügyi, de szakmabeli áttekintésére is hivatottaknak látszanak. 133 Az egyes pinczéket és raktárhelyiségeket Páris városa is — a régi mintára — nagyke­reskedőknek és bizományosoknak adja bérbe, kik a terület nagysága után megállapitott bér­összeget fizetik. Nem egy kereskedő van, ki évi bérösszeg fejében 50—70.000 ft.-ot fizet. A béreltetésnek semmi különösebb feltétele — pl. párisi illetőség — kikötve nincsen, sőt külföldi borok beraktározása ellen sincsen semmi észrevétel. Az a nagy kedvezmény, melyet a raktár­bérlők az adófizetés tekintetében birnak, úgy­szólván teljesen elvesztette jelentőségét 1901. óta, mikor a városi adó teljesen megszűnt, az állami adót pedig ht.-ként l'oó ft.-ra mérsé­kelték. Ma már nem is tekinthető voltaképen az egykor oly hatalmas ,Halle aux Vins" egyéb­nek, mint bérraktárhelyiségnek, hol a kereskedők megfelelő bérösszeg fejében saját embereikkel vezetik pinczészetüket. Az a másik körülmény is meglehetősen jelen­téktelenné válott, mely a Szajna közelségével olcsó szállítást biztosít. Régebben ugyanis a vízi szállításnak csak a szekeren való szállítással kellett versenyeznie, ami nagyon könnyen ment. Még 1841-ből is van egy királyi rendelet, mely a bornak hajón szállítását segíti elő. Ma azon­ban a gyorsaság általános elve a szállí­tásban a vasútnak adja az elsőséget s tényleg mind sűrűbben hallható a panasz, hogy a „Halle aux Vins" rovására egyre jobban fej­lődnek a vasútvonal mentén levő telepek, főleg a „Charenton"-t, mely a Szajna balpartján Páristól délkeletre fekszik. A saint bernardi raktár különben, melynek száz év előtti keretei mitsem bővültek, már régóta képtelen a megnőtt forgalom igényeit egymaga kielégíteni. Ezt belátva, Páris városa már a hatvanas években gondoskodott egy máso­dik hasonló közraktárról. Bercyben ugyanis, mely 1858-ig Páristól közigazgatásilag külön állott s csak a „nagy Páris" szervezésével csatolták hozzá, már régebben volt közel a Szajnához egy nagy kiterjedésű telep, hol a borkereskedők czéh­ rendszerszerüleg tömörültek s ez a mint­egy 40 Ha nagyságú telep az, melyet Páris a közig, egyesítés után második közraktára czél­jaira megvásárolt. Így keletkezett 1869-ben az „Entrepot de Bercy, mely a saint bernardi mintájára s feltételeivel van berendezve. Ez a két közraktára van ma Párisnak, melyek­ben borforgalmának túlnyomó része lebonyoló­dik. Terjedelmére nézve a Bercy-beli közraktár nagyobb, de a „Halle aux Vins" elsőbbsége, nagyobb jelentősége — hagyományainál, a benne tevékeny kereskedők tekintélyénél fogva — el­vitathatatlan. 1920. május 23.

Next