Borsod - Miskolci Értesítő, 1869 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1869-04-08 / 14. szám
Heti szemle. — Páriában komolyan beszélnek arról, hogy a gyülekezési jogot megszüntetnék. — Viktor Emánuel a „Manit.“ szerint, a nápolyi küldöttséghez , mely a novarai ütközet évfordulóján őt üdvözlő, következő szavakat intézett: „A pillanat komoly, és soha sem volt nagyobb szükség az egyetértésre. Nagy események vannak készülőben , melyek a nemzet sorsára határozók.“ Illetékes párisi körökben azt állítják, hogy e beszéd hiteles , s ennek következtében a hangulat a börzén nyomott volt. — Mint a „Köln. Ztg.“ párisi levelezője tudni akarja, Prim és Serrano titokban Lissabonba mennek, Dom Fernandót rábeszélendők a jelöltség elfogadására. Még mindig azt hiszik , hogy a cortes Dom Fernandót fogná királylyá kikiáltani. — A párisi „Presse“ írja: Azt állítják, a portugáliai kormány néhány hét előtt, attól félve, hogy a spanyol forradalom oly fordulatot vehetne , mely Portugália épségét vagy önállóságát fenyegethetné a nagyhatalmakhoz fordult, miként ezek biztosítsák Portugália függetlenségét és semlegességét. A hatalmak válasza egyhangúlag tagadó volt, nem mintha közülök valamelyik tán Portugália autonómiája ellen nyilatkozott volna , hanem mert ők a nélkül is eléggé el vannak foglalva s elég felelősséggel terhelvék , sem- hogy még újakat akarnának magukra vállalni. — Konstantinápolyból távirják a „Liberté“-nek. A beduinok fellázadtak; Alexandrette és Halep közt a közlekedés megszakíttatott. A sz.pétervári rendőrlap jelenti, hogy a hadügyminiszter parancsára a császári egyetemen az orvosi és sebészeti előadásokat bezárták. E rendszabály oka abban rejlik, hogy a tanulók zavarokat idéztek elő , minthogy a tanács a tanulók által előterjesztett kívánalmakat nem hagyta helyben. Emlékbeszéd Tompa Mihály felett. Irta Lévai József. (Vége.) A sors sok tekintetben szigorú kézzel dajkálta ugyan költőnk életét s mint már emlitem, költeményeiben is egy borongó szellem fájdalma tükröződik, de nem lenne hű a kép, melyet róla emlékezetünkben alkotunk , ha elhallgatnék, hogy nem törötték őt le a köznapiság sűrű légkörébe a helyzet nyűgei, s egyénisége a mint előttünk az életben megjelent, a legrokonszenvesebb és megnyerőbb alakok egyike volt. — Szerény családi tűzhelye mellett a szeretet éber nyugtalanságával csüggött kedvesei boldogításán, s virasztott kicsiny fészke fölött, mintegy párjáért remegő madár. Áldozatos gondossága kiterjedt a legnagyobb tárgyaktól a legapróbbakig. Kis hajlékában ő maga volt a mindent átölelő, jóltevő gondviselés. Fogékony lelke kész örömmel fogadta és osztotta a barátság nemes érzelmeit. Szive egész melegséggel, odaadással és gyöngédséggel szorította magához azokat, kiket egyszer arra méltóknak ismert s kikben a viszonszeretet valódiságáról, a szív és jellem becsülésre méltó voltáról meggyőződött. Nemes, egyszerű jellemétől épp úgy távol volt az alacsony önzés, mint a számító álszínűség. Egyenes nyíltszivűségét apró dolgokban is csak az igazság vezérelte s szavára és szivére nagyban és kicsinyben mindenkor biztosan épithetél. Ha vérmérsékletéből eredő izgalmai s indulatossága el- elkapták olykor, egy percz múlva már visszanyerte lelke az egyensúlyt s maga sietett egész jósága és szelídségével jóvá tenni előbbi viseletét. Nem volt idegen az élet szelíd örömeitől. Szerette a csöndes, vidám társaságot, melynek lelke, elevenitője tudott lenni; szerette a nyájas tréfát, melynek , kivált egészséges napjaiban , mesteréül ismerték őt. Száz meg száz apró esemény és tapasztalat emléke volt nála készen a köznapi élet furcsaságaiból, melyeket kifogyhatlan jó kedvvel s oly sajátságosan jellemző elevenséggel tudott erőt adni. Fényes szikraként elpattanó, nevettető vígjátékot láttál magad előtt, midőn e bajnoki termetű, vaskos férfiú élénk taglejtésekkel kisért s csaknem színészi ügyességgel elmondott adomáit hallgatod. Humorral birt rá. Meg volt ahoz lelke mélyén a kellő alap is: az élet által kevert keserű fájdalom. Anyagi múlandó javakra, világi kitüntetésekre soha sem vágyott. Egyszer elfoglalt hanvai csöndes fészkét az ajánlkozott előnyösebb egyházi állomásokkal föl nem cserélte. Hivatalos pályáján mindennemű rangfokozati kiválóbb előléptetéstől, avagy csak tekintélyes nevét megillető szerepléstől is, távol maradt s kötelessége hiv teljesítése után nem akart egyébb lenni, mint valódi ember és költő. Lelkét alanti vágyak és gondolatok nem nyűgözték. Szerette és kereste a dicsőséget, de csak azt, melyet a szellem igazi s nem könynyen múló ragyogása tesz fényessé. És ha, mint a korbeli lantostársa Horác, az önérzet édes büszkeségével kiálthatott fel magában : .........................„Sume superbiam Quaesiiam meritis, et mihi delphica Lauro cinge volent, Melpomene, comam!*) meg volt földi jutalma küzdve emelkedő s fenszárnyaló szellemének. Az utolsó egy pár év, lassú, kínos haldoklás Tompa életében. 1860 végén „beteg szobájából halgatta már a polgári ünnep vig zaját,a melylyel új átalakulásához készült a bilincseiből kibontakozó nemzet s egy gyönyörű ódában (,,Novemberben“) ad kifejezést a haza sorsa fölött aggódó honszerelmének. Mint a vándor madár, mely az őszi hervadt vidékről kiesebb tájakra, enyhébb s derültebb ég alá készül, oly nyugtalansággal kezdett bontakozni a földi lét korlátai közül. Még sajtó alá rendezi s kiadja versei legújabb füzetét, majd az Olajágat“ és „Virágregéit“ — amazt egy mély érzelmű búcsú költeménynyel nőjének ajánlva, még elzengi (1867. őszén) s ismét „kedves nőjének“ ajánlja utolsó verseit, azon mélyen megható három elégiát, melyekben az ősztől s az élettől végbúcsút veszen: „Mit keresnél, mért mulatnáloh én lelkem t e romoknál? Fölfelé csak, fölfelé!“ azontúl elnémul a lant, meglankad a munkás kéz , és a költő szemlátomást hanyatlik sirja felé. Az akadémia, mely 1858-ban választá őt kebelébe, a múlt év tavaszán 200 aranyos nagy jutalmával koszorúzza, mely csaknem úgy érkezik hozzá, mint a haldokló Tasso homlokára az elkésett babér; de feltevőleg deríti meg is élte alkonyát, s áldólag fordul felé ez,által a múzsák végső mosolya. És hanyatlása nem a gyökerén sinlő növény lassú, nyugodt hervadása volt többé. Zaklató heves fájdalmak, izgató kínok, melyek a feldúlt szívből indulva, megmegújuló rohammal gyötrék egész idegrendszerét. Mohó sietséggel, mint kinek napjai, sőt perczei megvannak számlálva, igyekezett rendezni irodalmi és családi ügyeit. Arczképét, bucsusorait küldözgeté végemlékül ismerőseinek, barátainak s üditőleg hatott rá egy-egy rövid levélke, melyet tisztelt, szeretett embereitől válaszul, vigaszul nyert, így hányatva az erejét összezúzó gyötrelmek között, melyek sem állni, sem ülni, sem aludni, sem ébren lenni, sőt gondolkozni sem engedték, nem egyszer ragadták meg a kétségbeesés karjai, s rémítő képekkel kínozták beteg képzelődését. Hála a gondviselésnek , hogy végre is győzött a szegény szenvedő háborgásain a keresztyéni önmegadás és csodatevő szeretet Őrangyalként, meg nem roskadó erővel virasztott és őrködött mellette gyönge hitvese. Mint egy jóságos, szelíd nemtő kisérte el szive rokonfelét a menny kapujáig s ápoló kebeléről szállt föl a *) Légy büszkévé, múzsám, érdemeid által S koszoruzd fürtömet honi borostyánnal végsőhaj is, melylyel (1868. jul. 30) szabad szárnyon, égiek közé emelkedett a költő szelleme. — Tisztelt gyülekezet ! Kevés ember távozhatik az életből úgy, mint elégült vendég szokott a barátság asztalától. S a költők sohasem voltak a szerencse kiválasztott kegyenczei. Tompa halála csak jóltevő bekövetkezése jön a mindnyájunk által rég sejtett, kikerülhetlen végnek. Mélyen meghatott, de meg nem lepett. Nekünk fájdalom, neki megpihenés ; életének és hatásának szemlélete pedig vigaszunk is egyszersmind. Maga ez ünnepélyes pillanat, melyet az ő emlékének szentelünk, egy férfiú emlékének, aki saját szárnyain törvén magas utat szellemének, kitörülhetlen betűkkel véste nevét irodalmunk évlapjaira, bátorító kezesség nekünk jövőre. A költő nem zengi többé nálunk a süket fülek és hideg szivek előtt dalait. E nemzet, mely megifjult erővel tör nagysága és boldogsága felé, nem hagyja többé részvétlenség tüskéi között bolygani érdemes dalnokait. Hogy lelkesülten lobogtattuk egykor a haladás zászlóját s felkölteni sikerült a szunnyadó erőket.. . hogy ébren voltunk s csüggedetlen önbizalommal küzdöttünk át a nemzeti elnyomatás nehéz évein; s hogy ha talán majd teljes felvirágzásunk érzete fogja eltakarni ámultak gyászemlékeit, bizony az érdem mindezekben a nemzet szerény lantosait s azok között Tompát is nem csekély mértékben illeti. Az ember földi alakját és szenvedéseit eltakarta a sír s feledésbe meríti az idő ; de a leoltó neve és szelleme közöttünk él s dicsőségével együtt örökre a miénk marad. Miskolcz, április 1. 1869. Felejthetlen emlékű Bük Zsigmondunk özvegye Sebe Terézia úrnő a szenvedő emberiség iránti meleg érzetének újabb jelét adá. Alig hangzottak el a helybeli „ápolda“ szegényeinek, nyomorultainak zsolosmái azon áldásos cselekménye felett, melyet ez intézet megnyithatása czéljából 6000 forintot meghaladó kegyes adományával gyakorlott, majd ismét 100 frt újabb alapítványal bővített , midőn önzéstelen, nemes tétekben gazdag keblének sugallatát követve, a részben neki is köszönhető helybeli „árvák“ háza alaptőkéje nevelésére előbb ugyan 203 frt 87 krt, majd ismét a mai napon 1000 forintot adott át kezelésem alá. Oly nő, ki égi küldetését nem a politicai fondorlatok mezején, nem a világ szinpadain, töbnyire ambitió vezette szereplésekben keresi, s találja fel; ki honszerelmét keble mélyébe rejtve, a nemzet békéje, jövendő nagyságáért zajtalanul fohászkodik Istenéhez; ki, ha maga, a reá mért, békével tűrt csapások miatt boldog nem lehet, embertársainak , az ápolás nélkül árván maradottak könyei felszárításában, meztelenségek felruházásában , éhségek szomjúságok enyhítésében találja egyedüli földi örömeit; oly nő, habár e megemlékezés is sérti számítás nélküli jó téteinek felemlítését — érdemes arra, hogy a jelen , s a hálás utókor tisztelete tárgya maradjon mindörökké. Képászty Alajos a Borsod-miskolczi nőegylet pénztárnoka. Helybeli és vegyes hírek. * Borsodmegye hétfőn tartott bizottmányi közgyűlésén Mocsáry Lajos első alispán leköszönt. — Mely alkalommal tévedésből-e, vagy tudatosan az alispáni pecsétet nem a közgyűlésnek — illetőleg a főispánnak, hanem a választásig helyettesének a másod alispánnak adta át. — A főispán úr azonban az alispán úrnak a tévedését észrevévén a bizottmány jogának fenntartása tekintetéből szót emelt, s csak ez után adatott az által az illető helyettesnek. — Búcsú beszéde után melyet a közönség zajosan megéljenezett, Matt-