Borsod - Miskolci Értesítő, 1873 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1873-01-16 / 3. szám

Az 1848 iki törvények — melyekért, s védelmekben annyi vére folyt a népnek, kedvezőbb sorsot biztosított ennek, s igy a kereskedő, iparos osztály, s az értelmiség gyapontjai: a városoknak is, mig az 1871-iki XVIII. t. sz. 134. §.-ban kimondatott az is , hogy ha rendezett tanácsú városok a megyék gyámkodása alól felszabadulni, ezzel hason­­jogú törvényhatósággá alakulni óhajtanak, ezt az országgyűlés, külön törvényben engedendi meg.­­Eljutott tehát minden rendezett taná­csú város, és így Miskolcz is oda, hogy ma­­ már, évtizedekig tartó, roppant költséggel járt királyi biztosi szövevényes eljárás nél­kül is, — ha önérzettel bir, ha a független­séget, a politikai jogokat, melyek a szaba- ' dabb fejlődés, előre haladásnak, és igy az anyagi jobblétnek is hatalmas emeltyűi, ön­érdekéből felfogni képes, s felfogva azt, ked­veli is, — a tekintetes megye, ez idő szerint nem épen felette terhesnek, elviselhetlennek mondható gyámsága, atyai gondoskodása alól, csak akarnia kell, s felszabadulhat; s azon számos, családi körét, tűzhelyét érdek­lő intézkedéseire nézve, — melyek megerő­sítéséért előbb a tettes megye hatóságánál kellett könyörögnie — közvetlenül a magas kormányhoz lesz jogosított fordulni. Akarják-e ezt, Miskolcz város polgárai, jól felfogott érdekek, önállóság utáni vágya­ik, s azon tudat, hogy a t. megye hatósá­gával egyenjogú hatalomnak, városunkban, saját ügyeinkben önállólag rendelkezőnek, kormányzónak inkább, mint kormányzottnak lenni jobb, hasznosabb, méltóságosabb, mind­ezek erősebb érvek lesznek-e a közönségnél, mint talán egyes tekintélyek sirén énekei, s ez nem használván, talán jajszavait az idő mutatja meg. Én polgárnak születtem, ez osztályból származva, Isten és jó szüleim után, ön erőm­nek, s azon osztály, becsületes munkára, szor­galomra ébresztésének köszönhetem, hogy most őszinte szavaimat hallathatom; ez osz­tálynak, mely a nemzet jövendőjének egyik legerősebb támaszát képezi,­­ jogait ter­jeszteni, önállóságát fejleszteni, minden ál­lampolgárnak szent kötelessége; vastag há­látlanságnak tartanám tehát magam részéről, valamint annak tartom mások részéről is, ha megfeledkeznénk azon osztályról, mely még bennünket ápolt,­­ gyakran megvonva ma­gától a legszükségesebbeket azon reménybe felnevelt, hogy mi, önmegtagadások árán felemelkedvén, ez osztálynak jogos igényei, törvényadta jogai védői leszünk, s e helyett, az általunk elfoglalt tisztes állás előnyei ál­tal elszédítetve, védő helyett, ellenségekké változnánk át! ? Ezek előre bocsájtása után következ­tetheti­­, szerkesztő úr, hogy a mai napon tartott képviseleti közgyűlésünkben, érdemes polgármesterünk által — nagy munka fárad­sággal összeállított, jelentésének végsorai­ban foglalt azon önálló indítvány : „Váljon nem látja-e elérkezettnek az időt, a város szellemileg, anyagilag előre haladt, teljesen megérett közönsége arra nézve, hogy önálló törvényhatósággá leendő átalakulása iránt higgadt, és komoly tanácskozások indítas­sanak meg“ — lelkem őszinte óhajtásával találkozott, s ha egy hang nem emelkedik ellene, mely pedig annak idejében, az átel­lenes háznak zöld asztalánál talán illetéke­sebben lett volna várható, a mely hangot ott is fájó szívvel veendettem; mondom e hang nélkül rég nem érzett reménnyel kecsegtető örömmel, megelégedéssel hagytam volna el, az önérzetes, önállóságra, előre­haladásra törekvő polgárság tanácskozási termét! Node így is bízom városunk népének józan belátásában, felteszem mindenkitől hogy tudni fogja , miszerint a t. megyei hatóság alá való rendeltetésünk, közigazgatási s egyébb kiadásainkat egy krral sem keves­bíti, s ha ez, e gyámkodás alól óhajtott fel­­szabadulásunk bekövetkeztére szaporodni nem fog, váljon ki lenne az, e város lakos­sai közzül, a­ki, a következő február havi közgyűlésünkben első helyen tárgyalandó fenntebb jelzett önálló indítványt elvben el­fogadni vonakodnék, s az adatok összeszerzé­­sére, annak beható tárgyalása, s ezután vé­leményének beterjesztésére megválasztandó, a város javát, érdekét, előre haladását szivén hordozó küldöttségnek ellene mondhatna. Répászky Alajos: Ültessünk fát. A naponta erősebb mértékben mutatko­zó fa­szükség miatt, méltán felmerülhet min­denki előtt az a kérdés, hogy ezután 20—30 vagy csak 10 év múltán is, hogyan s mivel fedeztetik ezen egyik legfőbb élet­szükséglet. Az erdők pusztulnak, a fa drágul, nem ritka eset, hogy drága pénzért sem kaphatni, itt van például a miskolczi fás kert, a három felügyelő tiszt, gyakran nem rendelkezik 3 öl fával benne. (ezelőtt, a midőn egészen tele volt is, elegendő volt egy.) A bajon segíteni, a mennyire lehetsé­ges, még nem volna késő az által, ha befá­­sittatnék minden, eddig kopár legelőül, s így csak nem hasznavehetlenül heverő tér, vízmosásos részek , utak, s határok melléke, e tekintetben jó volna a kormány­rendelete­ket az illető hatóságoknak szigorúbban vég­re­hajtani, valamint a földek tagosítását mindenütt befejezni, nem­csak azért, hogy egy értelmes gazda , birtokát körül ültetvén kevés költség és fáradsággal olly jövedelemre tegyen szert, mely földjeinek másféle jöve­­delmezését nem csökkenti, de azért is, mivel igy a szerte bitangoló marhák kártétele meg­szűnnék. A nyerendő biztos haszon mellett, mi­nő élvezet volna a mostani sivár, s kopár mezőséget a nyári meleg hónapokban , sor­fákkal, s eleven sövényekkel diszitve végig nézni. Nem állítható ugyan az, hogy ezáltal helyre lenne pótolva, azon temérdek kár, haelig kárhozatra méltó eddigi erdő­gazdál­kodásunkból származott, de igen is bizton ál­lítható, hogy megbocsáthatlan bűnt köve­tünk el hazánk érdekei, s igy magunk, de leginkább utódaink ellen , ha ezt nem csele­­kesszük. Vegyük például Miskolcz város határát itt van az avas hegy, s a több helyen létező pincze­sorok, hány ezer darab fának volna ott helye? itt vannak az úgynevezett Kánás­­szögi távol eső legelők, melyeknek egyikét 5—6 év múlva gyönyörű fiatalossá lehetne alakitani, minden költség nélkül; itt vannak azon felső legelők, melyeket az első viz, össze vissza árkol, s ritka tavasz hogy egy két darab tehén bele dőlve, ott ne lenné vég­kimúlását, nem volna nagy nehézség ezekből minden évben vagy 2 holdnyit be­ültetni , vagy bevetni, s a felügyeletet az ottani szől­­lő kerülőkre bizni. Azért ne késlekedjünk, ültessünk fát, hol csak egy talpnyi erre való tért találunk ültessünk s neveljünk bár minő fát, nincs olyan, mely haszna vehetlen volna, de a hol csak lehet­­ő figyelemmel legyünk a gyü­mölcs fákra, ne okoskodjunk úgy, mint so­kan , hogy annak hasznát mi már úgy sem vesszük, hát a mellyeket most használunk, kik ültették s gondozták, nemde apáink? hagyunk mi elég terhet úgy is utódainkra, hagyjunk valamit javukra is. * * * egyszerű, s még csak nem is nemes csizma­dia mester gyermeke. — Igaz ! igaz! de hát sajába én már lá­tom , hogy ez a világ nem az én világom. — De hogy nem koma! csak egy kis jó akarat, a haladás iránt, s ha az meg lesz, meg ressz benne az öröme is, de meg fog jönni más tekintetben is, és nem fogja a ha­zának ellenségét látni minden művelt, tudo­mányos emberben, hanem ellenkezőleg azok­hoz fog szegődni. — — No ezt már nem! — ezt már ne mondja koma, heiszen tudom én mit csi­nálok. — — Hagyjuk hát ezt abba, s bízzuk a jó idáre, mely hiszem hogy előbb-utóbb egye­­sitene bennünket a jó ügy körül. — Úgy koma úgy, szólt Avassy uram elgondolkozva, s nagyokat nyelt, mintha mindig torkán akadna az a szó , mely hegyi­ben volt, melyért jött, s melyet sehogy sem tudott ajkán kiszorítani. — Hát az igaz-e hogy valami szögverő machineriát is hozatott volna a koma, már látom, hogy minden áron meg akar gazda­godni. — — Már hiszen ha jó szerivel tehetem, teszem biz én , de meg szeretek azzal az em­berrel tartani, ki azt mondd, hogy többet ésszel, mint erővel, s ezért igaz, hozattam biz én, s ha nem restelli koma, meg is néz­hetjük ott van a műhelyben. (Folytatása következik.) T A R C­Z A. Házasság minden áron. Karczolat a kiházasitási szédelgés idejéből. Bors Szemtől. III. Avassy uram nem a kor embere , ő nem halad a korral, s nem tudja hinni, hogy ak­kor , midőn az ő arczán az idő mély barázdá­kat vágott, nem vénül vele egyszersmind az idő is, hanem ifjodik, s tekintve létezése megmérhetlenségét, ismét s újra gyermek­korát éli. — De még is látja koma, én sehogy nem helyeselhetem ezt a luxust, mert varró­gépen dolgozni luxus s az koma is ezért ho­zatta a masinát. — — Már hiszen luxus ide, vagy oda, én azt nem nézem, csak hasznos legyen. Het sok garast adtam én a toldozásért, meg sze­gény feleségem is eleget fáradt még fiatal volt, miért ne kímélném hát már őt, ha a garast nem is, az isten szorgalmunk után megsegített, ugy­e jó feleség s most már in­kább szorgalmunk gyümölcsét értékesítjük, mint a magunk erejét, mert hisz tudja a ko­ma vénül az ember, meg ez a rész­lány is a nyakunkra nőtt. — No de ezzel nem mondtam ujjat, hisz Avassy komának is van egy derék lánya , hát j­i még a fia, ugyan csak megnéztem , midőn mint honvédet láttam kirukkolni, bizonyom­ra mondom , hogy szeretem egy fiú. Avassy uram édeskésen köhinte el ma­gát a hallott dicséretre, jólesett becsületes lelkének , dicsérni hallani fiát, kiben lelke egész örömét lelne , ha egy kivetni valót nem­­ találna benne, s ez az, hogy nem osztva aty-­­­­a politicai nézetét, a varga szint soha meg nem látogató, hanem még holmi pecsovics lapokba is irkál. Rózsika is érzé, hogy a hallottakra szive hangosabban kezd dobogni, s lábai gyorsabban lebbentik az élettelen gép kis ke­rekét; szűzies szép arcza, melyet csak a ta­karékkonyha melege szokott kipirítani, bíbor szint öltött, mint hasadó hajnal; szóval o­­lyasmit érzett, minek alig bird magyarázatát adni, hanem azt tudta , hogy azon nyilatko­­­­zat, melyet atyja Avassy Jósiról tett, véghe­­tetlen boldogsággal áraszta el lelkét. — No hiszen nem mondom én, hogy nem jó a fiú, de azért tudja isten azt nem szeretem benne, hogy olyan tudákos, meg hogy régi jussaival mit sem törődik, sőt még azért is megharagudott, hogy az követvá­lasztási lajstrom összeírása idején, az ipar és vagyoni alap mellé, még nemesi jussomat is beigtattatni kértem. — Hát bizony megvárva az igazat, ma­gam sem sokat adok én arra a nemesi czimer­­re , mely ez előtt itt elől, most már azonban csak az ajtó megött függ. — Ma már arra nincs szükség, ott a példa a miniszterben , ki

Next