Borsod - Miskolci Értesítő, 1878 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1878-02-14 / 7. szám

adhat odahaza, és akkor a legeltetés ellen nem leend panasz, mert az állatok egyenlő jó húsban fognak a télnek menni. Az észrevétel második pontjára nézve szükségesnek tartottam úgy az állatorvos urat, mint a számadót feleletre vonni, s erre nézve azon felvilágosítást nyertem, hogy ezen kérdé­ses csikó az volt, mely a legelőn több izbeni megjelenésem alkalmával nékem feltűnt, és a mely hosszú ideig a többihez sehogysem állt, sőt különválva legelészett, és melyet hetekig pányván külön kellett a fedett ka­rámban éjjel kötve tartani, hogy a többi meg ne ölje, és nappal a legelő legjobb részére legeltetés végett, a csikós lovak egyikéhez kötve hordani, hogy lábáról végkép leneessék. E csikó tavaszkor különönös jó húsban, jól gondozva érkezett a legelőre, és azt gya­­nittatta, hogy ez állat odahaza minden ké­nyelem és kedvezményben részesült, melynek aztán, bizon nehezére esett a fél nomád s ke­mény életmódhoz szokni, mi alatt leszokták magukról az ilyen úgynevezett czukros csi­kók, a zsirt vetni. A gyógykezelésre vonatkozólag álitta­­tott, hogy azon csikóval ép úgy, mint az enyém és más hasonlatban sinlődő állattal egyaránt foglalkoztak állatorvos úr és a szá­madó legénységével, hogy az, az előrehaladt gyógykezelés tudományának követelménye szerint mosatásban sőt, bizony nem részesült igaz, mert ah­hoz egy úgynevezett ispotály építése, egy állandósított helyben lakó állat­orvos és szükség esetében rendelkezés alatt álló személyzet, kellő mennyiségben lévő mesterséges zöldtakarmány és száraz alom szalmára lenne szükség, de akkor hetenkint 1­50 ki. legeltetési, tartási és gondozási ösz­­vegért alig lehetne egy csikót kitartani, mint a múlt évben, mert 6 havi legeltetés­­ alatt 12 írtból annyi esik egy hétre, egy állatra tartási díj, adja Isten, hogy a tagok buzgósága, érdeklődése és saját előnyük elő­mozdítása folytán oda fejlessze e vállalatot az egylet, hogy az állat­tenyésztés érdeké­ben, a tenyésztők e kívánsága és követelmé­nyének elégtételhessék. — A mennyire ör­vendettem tagtárs úr által tett észrevételei beküldésének, mert érdeklődésre mutatott s eszmecserére nyújtott alkalmat, annyira le­hangolt, a számadónak azon nyilatkozata, hogy kedvencz s talán hébe-hóba czukorral is megtraktált állatját hosszú 6 hó alatt, a legelőn egy megtekintésre se méltatta. Kelt Miskolczon, február 6-án 1878. Melczer Gyula, egyleti elnök. ■ T­Á­R C­Z A. (Mese. Irta: DOMINKOVICH MARIK. (Folytatás.) Sötét éj volt, az eget fekete felhők bori­­ták, egyetlen csillag sem volt látható, csak néha czikázott át egy-egy villám a sötét égbolton, pil­lanatokra megvilágítva egy óriási várost, mely­nek pezsgő élete, nyüzsgése megzavard az éj csendét. Vaczára, hogy a számtalan torony órája tizenkettőt vert, az utcrákon le - föl hullámzott a nép, s egymást válták fel a kocsik, a gázlán­goktól fényesen megvilágított tereken. E nagy­­kiterjáló, a város szépségét nem kevéssé emelő, a fenyégesen hömpölygő folyam, mely keletről környező. A víztükre egyszerre lángvörös lett, parton sétálva meglepetve nézték e ritka tüne­ményt, mi csak egy pillanatig tartott, s törték fejüket e ritka bámulatos jelenség felett. Egy­szerre két férfi termet a parton, s vegyült a sé­tálók közzé. „Miután te akarsz meggyőzni, tehát ve­zess,“ mond Luczifer kör­ültek­intve. „Mindenesetre engem illet e tiszt, men­jünk, átkozottul hideg utazás volt, a vizen ke­resztül, utálom a hideget“ beszélő Hermes bor­­zongva , „de előbb térjünk be valamely csap­­székbe egy kis cognacra mert szinte a fogam vaczog, amott látok egyet nyitva, lépjünk be.“ Midőn az ajtót kinyitották, szeszszel s do­hányfüsttel telt jég tódult eléjök, beléptek s egy üres asztalnál cognacot hozatva maguknak, he­lyet foglaltak. Az asztaloknál iszogatva, gyanús kinézésű vad arezu egyének ültek, némelyek kár­tyázva, némelyek pedig koczkázva. Egy kisebb kerek asztalnál három sötét kinézésű ember ült, halkan vitázva valami tárgy fölött. „Azt üzenem uradnak“ mond egy vörös- s hajú, ravasz, alattomos arczkifejezésű ember.­­ Felebarátainkon, ínséggel küzdő, és nyo­morban szenvedő embertársainkon segíteni, a legnemesebb emberi kötelesség lévén, örömmel vettük hirét, hogy városunk polgármestere — miután hivatalos ismeretet szerzett azon nagy mérvű nyomairól, melyben számos elhagyatott, a téli zor­d időben keresetet nem találó család küzd, nem lévén a háznál egy betevő falat kenyér sem — hivatásához méltóan megragadta a kez­deményezést — ezek segélyezésére, s ezt elé­rendő, első sorban városunk azon hölgyeihez fordult, kik a jótékonysági egyletek élén állván, ál­latok és tolók sugárzik ki a jótékonyság azon melege, melyet nemes szivü áldozatkész társnőik, városunk hölgy koszorúja, mindannyiszor vala- : hányszor csak százat intéztetett hozzájok, fel-­­ fogtak s egész odaadással teljesítették emberba­­j láti, női legszebb, legmagasztosabb föladatukat, s „hogy többet érdemeltem volna szolgálatomon, átkozott egy keményficzkó az a vőlegény, még­­ most is üldöz, alig bírok elrejtődzni előle.“ „Mit akarsz többet, nem elég volt hatszáz forint a­mit kaptál“ mond a másik, egy részeges­­ vörös orrú egyén, ki urasági szolgának látszék lenni, „túlbecsülöd magad pajtás, majd meg­mondom uramnak, hogy űzessen ki kutyáival, ha hozzánk jösz. Hallgass te lóhűtő, tányérnyaló, mert úgy ütlek nyakon, hogy sohasem peczkeskedel többet a hintó bakján“ monda a másik dühösen, rekedt hangon, fölkapva egy széket. „No, no, csendesen, micsoda dolog ez.“ szólt bele a harmadik, egész fölénnyel. „Mond el az egész históriát Máté s majd megmondom én, hogy melyiknek van igaza “ „Jól van, halld tehát. Van itt az x.-i kül­városban egy szép, kis kedves, angyaljóságú varróleány, a ki tűjével tartotta beteg atyját s három kis testvérét, ez a kis leány megtetszett Z. bárónak, de mivel a leány igen becsületes volt, s egy nagyon derék vőlegénye volt, egy szegény jogász, kinek ez idén kellett volna vé­geznie, tehát nem lehetett az úrficskának köze­ledni hozzá. Tudod, ezen a téren is jó hírnév­nek örvendek, tehát hozzám folyamodott a bá­­í­rocska. Én elmentem a házhoz, fényes ígérete­ket tettem, de a man­acs leány hidegen s olyan büszkeséggel, mint valami fejedelmi nő eluta­sított. De ez nem rettentett bennünket vissza ; egy estre a ház körül ólálkodtunk a báróval, a jogász rajta kapott, én elfutottam, de a báró­ amúgy emberül elhányta. Ezért a báró kétszeres­e boszút esküdött. Törtük a fejünket, főztük a ter­veket, de mind hiában. Elmúlt egy-két hónap, semmi eredményre sem jutottunk. Én azonban mindig szemmel tartottam őket. Egy napon hal­lottam egy jó czimbolum­tól, ki közelükben la­kott, hogy a jogász fényes eredménnyel tette le vizsgáját, s elég jó fizetés mellett, egy ügyvédi irodában dolgozik s hogy egy hét múlva lesz­­ esküvőjük. Na, gondolom magamban, most már csakugyan ideje valamit tenni. Elszaladtam a­­ báróhoz, elmondtam neki mindent, ez magánkí­vül lett dühében a felett, hogy ez a jelentékte­len ficzkó elhalássza orra elől a zsákmányt, melyre már oly régóta áhítozott. Ide s­tova ta­nácskoztunk, végre abban állapodtunk meg, hogy egy levelet írok a kicsikének, melyben azt tudatom vele, hogy egy előkelő nő hallván ügyes­ségét, leánya kelengyéjét szándékszik vele elké­szíttetni, megjelöltük az utczát, házszámot, mely a bárónak egy félreeső kertben, ily kalandok szá­mára felfogadott lakása volt; megírtam a leve­let s elküldtem. A leány örülve az ajánlatnak, csakugyan megjelent, de szerencsétlenségre ma­gával hozta egyik fivérét is, egy tiz éves fiút, kit én a helyett, hogy szintén behívtam volna a házba, elég ügyetlen voltam kint az ti­s­zán hagyni. A leány belépett a kerti házba, hol már a báró fogadta. Én kiint maradtam a ház előtt őrködni s a fiúra vigyázni, ne­hogy haza szalad­jon. Ezalatt a jogász elment Maniékhoz, kit nem talált otthon, öreg attya elmondta neki, hogy leánya egy nagyúri nőhöz hivatott s megmutatta neki a levelet. A fiatal ember gyanakodni kez­dett, s rohant a megjelölt utczába. Én épen a már nyugtalankodni kezdő gyermeket csitítga­­tom, midőn láttam miként közeledik futva felém a fiatal ember, azt hive hogy nem ismer, s hogy gyanút ne keltsek, nem mentem be a házba, ha­nem kint maradtam. A fiúcska, ki már nagyon nyugtalankodott nővére miatt, kétségbeesve ro­hant a fiatalemberhez s monda: „Ali Gusztáv bácsi. Marie eltűnt e házba, s már oly régen bent van, s ez ember nem akar hozzá bocsátani.“ Gusztáv nyakon csípett , erős kezeivel hatalma­san megrázva, fülembe dörgő: „vezess Marié­hoz, mert különben megöllek nyomor­alt.“ Tud­va, hogy az ily hevesvérű szerelmesekkel nem jó tréfálni, nem volt mit tennem, mint bevezetni a házba, s miután kegyetlenül szorította a gégé­met vas­markával, tehát be akartam nyitni a szobába, de az ajtó be volt zárva. Bent heves szóváltás folyt, a fiatal ember neki mgaszkodott az ajtónak s betörte. A szegény leány kétségbe­esetten az ablak párkányon állt, mely alatt egy (Miskolcz 1878 febr. 12. A polgármester úr által kibocsájtott esde szózat, íme most sem maradt viszhang nélkül, s egyleti elnöknőink fogékony szive már­is tettek­ben kezd nyilvánulni és sietnek felhívni min­denkit, a szerencsétlenek segélyezésében való meleg részvételre. Felesleges festenünk az ínséget és nyomort, mely már-már egész ijesztően kezd fellépni, a téli zord napok alatt, s hol van még a kikelet? Segítsünk tehát a szenvedőkön, nyújtsunk segéd­kezet a nemes ügyben fáradozó derék hölgyek­nek, de segítségünk jöjjön hamar, egymás után, mert a­ki korán ad kétszer ad. Felhívás. Városunk főpolgármestere, hozzánk alól- Írottakhoz, kik egygyes nőegyletek élén állani vagyunk szerencsések, megható szavakban inté­­zett megkeresést arra nézve, hogy a nagyszámú szegény és gyámoltalan lakosok rendszeresebb segélyezése, s talán e éréibe­n népkonyháknak is felállítás­ czéljából, a jobb módú és ily szent­ügyben bizonyára lelkesülő nők és hölgyek köré­ben is tennék meg az első kezdeményező és ér­­dekébresztő lépéseket. Részünkről e nemes czél­­nak minden tehetségünket szíves készséggel kí­vánván áldozni, miután meghívó ívek által az illetők általában fel nem kereshetők, mindazon t. ez.­nőket és hölgyeket, kik ez áldozathoz gyöngéd szivök sugalatához képest tevékenysé­gükkel s anyagi tehetségükkel járulni készek és képesek, nyilvánosan is felkérni bátorkodunk, miszerint a kérdéses tárgyban f. hó 16-án szom­baton, délután 3 órakor, a városháza nagy ter­mében tartandó, és nem halasztható értekez­letben, minél nagyobb számmal részt venni mél­tó itassanak. Kelt Miskolczon, 1878. február 11. Szathmáry Platthy Ida, mint a miskolczi női fillér egylet elnöke. Grósz Józsefné, mint az izr. nőegylet elnöke. Bódogh Albertné, mint a bor­­sodmegyei nőegylet miskolczi elnöke. Máyer Domby Paula mint az evang. nőegylet elnöke.

Next