Borsod - Miskolci Értesítő, 1888 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1888-08-02 / 31. szám
Miskolcz, 1888 augustus 2 31-ik szám. Huszonkettedik évfolyam. BORSOD. MSKOLCZI ÉRTESÍTŐ. Társadalmi érdekeket képviselő vegyes tartalmú hetilap, Borsodmegye és a „borsodmegyei gazdasági egylet“ hivatalos közlönye. Megjelen minden csütörtökön. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : BEIGTATÁSI DÍJ : Helyben és vidékre: Fél évre........................2 Egész évre...................4 írt—kr. » » Rendkivülileg : Negyed évre . . . . 1 frt 20 kr. Nyílt tér sorsa ... »25 kr. Előlegesen fizetendő: 50 szóig...................—írt 50 kr. 50-től 100-ig .... 1 » » Bélyegdíj: minden hirdetéstől 30 kv, melyek a kiadó hivatalhoz intézendők. jegyei hivatalos közlemények. 4150. sz. . . „ a Borsod vármegye alispánjától. Vállalkozási hirdetmény. A Miskolczon három század lovasság részére felépített és f. évi szeptemberben használatba is veendő laktanyában gyakorlandó markotányosság, a szükséges helyiségekkel, az étel és ital kiszolgáltatási jogával, három évre bérbe adatik. A vállalkozni akarók felhivatnak, hogy a feltételeknek megfelelő zárt ajánlataikat megbízhatóságok igazolásával f. évi augusztus hó 14-dik napjának d. e. 10 órájáig alálirottnál nyújtsák be. A feltételek az alispáni hivatalban megtekinthetők. Miskolcz, 1888. julius 25. Melczer Gyula, alispán. Községi tartalékalap. A mindennapi tapasztalat mutatja, hogy a községi élet fejlődő igényei megfelelő anyagi erő hiányában nem találnak kellő kielégítést. Sok üdvös indítványt, sok jogos kívánságot, melyek a növekvő igények, a modern eszmék és fejlődött ízlés folyományaként jutnak kifejezésre, a város, vagy falu atyái, gyakran csökönyösségből ugyan, de nem ritkán kénytelenségből is, sátra dobnak és reá a hagyományos „nem lehet “-tel válaszolnak. Rozzant, régi, szűk középületek helyébe újakat kellene építeni, vagy legalább a meglevőket átalakítani. Készséggel elismeri mindenki, hogy «bizony jó volna“ , de hát «nem lehet». A községi élet szekere nem megy úgy, ahogy kellene; felférne egy kis fizetés javítás, vagy épen egy szükséges munkaerő beállítása. Kövezett út, padló, járda fele is szükséges lenne, mert ma már a parasztember sem örömest gázolja a sarat, bölcsen meggondolván, hogy »emberben, jóban könnyen kár esik“; —de hát »nem lehet«. — Egy kis utczai világítás is elkelne, mert isten kegyelméből elmúlt már az az idő, mikor azt mondogatták, hogy «becsületes ember alkonyat után nem lépi át az otthon küszöbét, aki pedig csavarog, hadd törje ki a nyakát,“ — de hát ismét csak «nem lehet.« Az sem kis baj, és nem közönséges szégyen, hogy egyik-másik község néha hónapokon át nem képes elöljáróinak és alkalmazottjainak fizetését kiszolgáltatni, mivel nem folyik be a közköltség, de hát ahol nincs, ott ne keress. Hiába, meg kell vallani, nagyok az adók, évről-évre súlyosbodnak a közterhek , a magánélet igényei is fokozódnak. És ezekkel szemben hiányzik a jövedelem megfelelő hatványozása. A mezőgazdaság pang; az ipar tengődik; a kereskedelem korlátolt. Ily körülmények között ki beszélhetne tehát a siker reményével a községi adók emeléséről? Márpedig új beruházások létesítése, új intézmények meghonosítása a legtöbb esetben adóemelést kíván. Mert széles e hazában bizony nagyon kevés azon községek száma, ahol a községi közvagyon jövedelme a közszükség igényeinek fedezésére elegendő. Ahol van is valami, annak jövedelme többnyire elégtelen a rendes kiadásokra is. E tekintetben a helyzet Borsod vármegyében is rész. Alig van egy-két község, mely számbavehető közvagyon felett rendelkezhetik; regále joggal, vagy ehhez hasonló jövedelmi forrással nem igen bírnak, közvetett adókat nem szedhetnek, szóval csaknem kizárólag a községi adóra vannak utalva. Nem tekintve már most a fennebb elősorolt szükségleteket, érje valami szokatlan szerencsétlenség, pl. tűz, árvíz a községet a rögtön beálló szükségletekre nincs semmi fedezet. Az egyes ember, ha csapás éri, bír magán segíteni úgy ahogy elmegy napszámra, vagy könyöradományokhoz fordul, a világ és a felebaráti szeretet biztosítják lételét. De a község mint testület, ily esetben sokkal rosszabb helyzetbe jut. Az adóalapot, egyedüli jövedelem forrását, hosszú időre elveszti; sem a személyes munka, sem a koldulás útja nincs előtte nyitva s igy áll elő azon szomorú idő, midőn a községben leggyámoltalanabb maga a község. Nincs tehát más mód, mint mégis a koldulás egy neméhez folyamodni. Ha leroskadtunk a szerencsétlenség súlya alatt, hát segítsen rajtunk mindnyájunk édesanyja, a haza. És elmegyünk zörgetni az állam ajtaján. Pedig meg van írva: segíts magadon, az isten is megsegít. És az önsegély útja nem is oly elérhetlen. Létesítsünk községi tartalékalapot Az eszme nem új, csak alkalmazása az. Nézzük meg a különböző társulatokat, bankokat, takarékpénztárakat, vízszabályozó és ármentesítő társulatokat, vagy az árvapénztárt (bizonyos non putaremek esetére), mindenütt megtaláljuk a tartalékalapot. Avagy ha a magánembertől megvárjuk, hogy szorgalmának gyümölcséből a napi szükségleteken kívül későbbi időkre, vagy rendkívüli czélokra megtakarítson valamit, hasonló joggal nem várhatjuk-e azt meg a községektől is? Igaz, hogy a gőzerővel való haladás e korszakában a türelemnek nem kis adagjára van szükség, míg eredményt bírunk produkálni. De hát szorgalommal és kitartással végtére mégis czélhoz jutunk. Ha például minden község évenként állami adója 3—4 százalékának megfelelő összeget a községi tartalékalap javára költségvetésébe beállít, s azt a kitűzött czélra valóban tőkésíti is, úgy egy rövid évtized alatt nem lesz e vármegye területén község, mely tartalékalapjában legalább 1000 forint készpénzzel minden pillanatban ne rendelkeznék ; ellenkezőleg lesznek községek, melyek egy egész vagyont vallanak magukénak ; kivált ha az említett járulékhoz még hozzá vennék minden évben azon összeg 5o°/3-át, mely pénztári maradványként legtöbb község háztartásánál szerepelni szokott, s melynek az évi költségvetés bevételi rovatából való elvonását úgyszólván senki sem érezné meg. Időjártával, például 5 vagy 10 év múlva, a tartalékalap már oly összegre szaporodnék, mely elengedő lenne, hogy állandó és minden körülmények között csorbítatlanul fenntartandó alapnak jelentetnék ki. Ami az azután való szaporulatot illeti, arra nézve kimondandó lenne, hogy annak részben vagy egészben, de mindig közhasznú beruházásra való fölhasználását a törvényhatóság a község indokolt kérelmére esetről-esetre megengedheti. Az állandó alapot képező összegre nézve pedig csupán annyi volna megengedhető, hogy azt a község szorultság esetén, halaszthatlan szükségeinek fedezésére, felsőbb hatósági, pl. fő-