Borsod - Miskolci Értesítő, 1901 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1901-01-02 / 1. szám

1-ső szám Miskolez, 1901. január 2. Harminczötödik évfolyam. Társadalmi érdekeket képviselő vegyes tartalma íietilap, Borsodmegye hivatalos közlönye.;^; Megjelen minden szerdán. Egész évre Fél évre ... ELŐFIZETÉSI ÁRAK : 8 kor. — fill. Negyed évre ... 4 „ — „ Nyilt-tér sorja Hirdetések előre fizetendők. 2 kor. 40 fill. Egyes szám ára 20 fillér. 50 ,, Kaphatók a kiadóhivatalban, Hunyadi utcza 2. Az uj év hajnalán. Mikor el-eljutunk a szakaszokra osztott végtelen idő ama pontjaihoz, a melyeket uj évnek nevezünk, önkény­telenül meglep bennünket egy boron- gós, magába szálló hangulat, a melynél a legérzéketlenebb ember sem sza­badulhat attól a gondolattól, hogy: ime ismét öregebb lettem egy évvel, közelebb jutottam a sirhoz. Az emberi­ségnek egy érzéséből takadó, általános felsóhajtása ez, és igaz, mert legem­beribb vonása lényünknek. Aki ember, húsból és vérből való, egyaránt érzi ami nagy igazságnak a súlyát, annak az örök szabálynak a merevségét, melynek kérlelhetiensége alól még senki sem talált menekülést, hogy: ember vagy, meg kell halnod. Hanem amint előbbre-előbbre halad a czivilizátió, mindinkább előtérbe lép és mind általánosabbá válik, úgy hogy talán nem sokára a meghalással lesz egyenlő az a tudat, hogy: ember vagy, meg kell gratuláltatnod I Mert ama fennebb röviden érintett subjektiv érzésen kívül, semmi más nincs ami oly ismertté, oly általánosan jellegzetessé tenné az időnek azt a pontját, melyet uj évnek nevezünk, mint a gratulátió. Mert van névnapi, születésnapi, kinevezési, előléptetési, házasságkötési és még a jó ég tudná, hogy miféle gratulátió, de egy sincs elterjedtebb, általánosabb, mint az uj évi, mely már-már világcsapássá nőtte ki magát. Különösen a nagyobb városok­ban élő emberek felett. Mint a negyed­napos hideglelés láza, úgy reszketted meg az embert a közelgő uj év. Mit kell e napon tennem, mit kell kiál- lanomil — társadalmi kényszerűségből. Mennyi ajándékot kell ilyenkor szétosztogatni boldognak, boldogtalan­nak, csak az Isten a megmondhatója. Osztogatni, minden belső hajlam, meg­győződés nélkül és ama tudat daczára, hogy az az ember sem nem érdemli, sem nem igényelheti az ajándékot, mert soha semmiféle szolgálatot nekünk nem tett. Osztogatni a legridegebb fösvény­ség daczára, mert azt a társadalmi szokás úgy követeli. Egy van ugyanis, mely a fösvénységet is legyőzi: a társa­dalmi szokás. Az emberi élet legnagyobb zsarnoka. Van, ki oly nagy rabja e társadalmi szokásnak, a megszólástől való félelemnek, hogy a saját erszényé­nek ereje tekintetbe vétele nélkül is, maga megerőltetésével is ad, mert felszabadíthatlan hatalommal uralkodik felette a szokás. Azonban ez csak egyik lánczszeme az uj évi gratulácziók nyűgének. Nem kevésbé terhes az udvariassági gratulá­tió sem. A „társaságban“ élő ember azt hiszi, hogy az uj évet „meggratuiálni“ egyenlő és ép oly elhárithatlan kö­telesség, mint a meghalás. És követi ép oly megmérhetlen dimensiókban, mint amott az ajándékozást. Százával, sőt ezrével küldik ilyenkor az előre, külön e czélra nyomatott névjegyeket, hasonló eljárásra kötelezve mit sem sejtő, józanabb barátaikat. Nagy nyűg ez; tessék elhinni, hogy nagy nyűg ez a társadalmon és bár mindenki érzi és tudja azt, még sem rázzák le a nyakukról, sőt évről-évre többen veszik nyakukra. Csak egyes szilárdabb jellemű férfiak akadnak néha, a kik kiszabadítják n agokat e zsarnok szokás alól — többé-kevésbé, teljesen egy sem olyan, azonban már ritkán akad, aki nyilt szóval, még kevesebb, a ki nyilt tettel is fel merne ellene lépni. Mérhetlen tekintélyének kell annak az embernek lenni. Ilyen volt nálunk Magyarországon Tisza Kálmán, miniszterelnöksége idejében, ő volt az egyedüli férfi, aki sikra mert szállni, és mert küzdeni az uj évi üdvözléseknek bizonyos te­kintetben kegyeletes, de a tulhajtások által terhes formalitása ellen. De bár ő hosszú ideig volt politikai vezére és leghatalmasabb ura Magyarországnak, akinek intése irányadás, tette törvény volt sokak előtt, ezt az egyet megszün­tetni, ezt az elvet elfogadtatni, még leghívebb barátai közt sem tudta — Bizonyságául annak, hogy a társadalmi szokások, főleg a melyek a korszellem­ben gyökereznek, erősebbek a legha­talmasabb embe éknél is. Nem is áltatjuk magunkat azzal, hogy mi megtörjük azt a hatalmas kor­szellemet, de ha képesek leszünk ud­variassági dühét egy kissé szeliditeni és legalább egy-két embernél elérni, hogy megelégedjék a legszorosabb kör­nyezetének a zaklatásával, akkor már egy parányit megközelitettük czélunkat. Mert tessék elhinni, hogy nagy zaklatás az az újévi gratulálás, mely ma folyik. Népesedési statisztika. Régóta ismeretes dolog, hogy a stati sz- tika a leggyakorlatibb és leghasznolsabb tu­dományok egyike. Nem kell gondolni, hogy az újkor találmánya volna példáu a népesség megállapításánál való felhasználása. Nem. A statisztikának ilyen irányú hassznát már az ókorban nagyon jól ismerték a rómaiak pl, rendszer esen tartottak népészámlá lásokat, két— ségKivüt azért, a miért ma is tartanak, hogy megtud jék a birodalom népességének számát és erejét, hány emberre, s miirő hadseregekre lehet számítani a folyton os hóditó hadjára­tokban. A római birodalomnak pláne nagy szüksége volt az ily statisztikai felvételekre, mert különben óriási kiterjedésű, mondhatni az egész világot átölelő birtokaiban megköz e- litőleg sem tudhatta volna, mennyi a lakos­ság száma, s mennyire számíthat az esetleg megindítandó Hadjáratoknál. A történelemből tudjuk, hogy Krisztus születése idején, tehát már 1900. esztendővel ezelőtt is volt egy nép számlálás, a melyet Augusztus császár rendelt el a római birodalom lakosainak össze­írására. Sajátságos azonban, habár egészen ért­hető emberi dolog, hogy a népszámlálásiránt a népek minden időben a legnagyobb bizal­matlansággal viseltetlek. Bizonyos tartózkodás érzetétől még a felvilágosultabb emberek sem voltak mentek, a köznép pedig szentül hitte, hogy a népszámlálás uj adóknak, uj terhek- nek bekövetkeztét jelenti, mert miért is volna — úgymond — más okból a népszám­lálás? EzeD a felfogáson nem is lehet valami nagyon csudálkozni, mert az emberek két legféltettebb kincsüket: életüket és vagyonu­kat mindig legjobban őrizték, és szerettek ezek tekintetében másoknak vizsga tekintete elől rejtekben maradni. Szentül hiszi ma is azt a köznép daczáia annak, hogy az újabb korban a kormányok minden népszá mlálás alkalmával erősitgetik, hogy a népszámlás csupán maga­sabb állami és tudományos czélokra, nem pedig újabb terhek kivetésének czéljaira szolgál. Bátran elhiheti valóban bárki, a nép- számlálás felett intézkedő kormánynak ebbeli kijelentését, mert az osakugyan úgy van. — Senki ellen a népszámlálás adatait adó ki­vetésre felhasználni nem fogják. Hiszen meg van annak is a maga útja módja. De azért tartunk, tőle, hogy az épen most folyó nép- számlálás alkalmával jobban mint valaha fog fellépni a népnek tartózkodó és eltitkoló maga­tartása, mert míg az eddigi népszámlálások Csupán a lakosság számának legszorosabb sze­mélyi viszonyainak megállapítására szorítkoz­tak, addig most a fekvő vagyonok és ipari jövedelmek stb. felvétele is el van rendelve. Nagyon közel fekszik tehát ehez a nép­nek említett hiedelme és tartózkodását még inkább indokoltá teszi. Ilyen esetben a nép- számlálás nagyon nehéz feladat, most inkább mint valaha nagyon megbízható és ^utánna néző biztosokra van szükség, mert attól lehet félni, hogy a vagyon eltitkolásának oka és ürügye alatt — amit a nép az önvédelem egy nemének tart, majd a lélekszámból is sokat eltagadnak, vagy hallgatással mellőznek.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék