Borsodi Bányász, 1964. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1964-01-01 / 1. szám

2 BORSODI BÁNYÁSZ Az osztályozó alatt ömlik a szén a kocsikba a kurity­áni osztályozóról, hogy meleget szállítson a bányászok otthonaiba a családoknak. Elvek és a cselekvés azonossága AZ ÜZEMEK szakszervezeti bizottságainak legfőbb és leg­­megtisztelőbb feladata: a szo­cialista emberré nevelés, an­nak elérése, hogy a szakszer­vezet minden egyes tagjában mind erősebbé, mind általá­nosabbá, mind egyeduralko­dóbbá váljék a szocialista gondolkodás, erkölcs és élet­forma. Hogy mennyire elsőrendű teendőjüknek látják ezt ma már a legtöbb szakszervezeti bizottság részéről, azt mi sem bizonyítja ékesebben, mint hogy e témát Bükkalján, Mák­völgyében, Putnokon és Farkaslyukon egyaránt, 1963- ban két-két esetben is napi­rendre tűzte a szakszervezeti bizottság. Felnőtt ember általában nem szereti, ha őt — aki esetleg el­ismert vagy kitüntetett vájár, kiváló mérnök, frontaknász stb. — „nevelik"’. Mivel ma­gyarázható hát mégis, hogy 1963-ban mind több felnőtt fi­zikai és műszaki beosztású bányász értett egyet, s iratko­zott be­­ továbbtanulni közép­iskolába, munkásakadémiára vagy politikai szemináriumra? A MAGYARÁZAT egyszerű. A közelmúlt évek tapasztala­tai, száz és száz bányász dol­gozó megnyilvánulása meg­győzően tanúsítja, hogy ma már nyoma sincs a legtöbb szakszervezeti bizottság mun­kájában az egykori „admi­nisztratív” vagy „dedós” ne­velési módszernek, amelyek csak jelszavak hangoztatásá­val és „sarokbaállítással” vél­ték elérhetőnek a szocialista embertípus kialakítását. S ez jó dolog. A­­ jövőben csakis így érhetjük el, hogy a neve­lés valóban elérje célját, a szocialista gondolkodás, er­kölcs és életforma kialakulá­sában,­­ ami végső fokon nem más, mint az egyéni és közös­ségi érdekek, vágyak és célok teljes azonosságának felisme­rése. Ennek az azonosságnak a tudatosodása sok, egykor kibé­­kíthetetlenül ellentétesnek vélt módszert és tényezőt hoz kö­zös nevezőre. Jó dolog az is — mint azt Kocsis Ferenc elv­­társ, a Bükkaljai Bányaüzem szb-titkára mondotta —, hogy ma már szinte magyarázni sem kell — de helyesen al­kalmazni annál inkább — azt a szemléletet, mely szerint a szocialista építésben az anyagi érdekeltség és az öntudat egy­mást kiegészíti, egymást erő­síti. Teljes eredményt, csak együttesen érhetünk el. VALÓ IGAZ. Bányász szak­­szervezeteink munkájukkal csak akkor nevelik tagságukat szocialistává, ha az elvek és a cselekvés azonossága minden gesztusukban nyilvánvaló mindenki előtt, s e nevelés eredménye lehet csak az, hogy a dolgozók legszélesebb töme­geiben a szocialista eszmék térhódítása a szocialista tet­tek forrásává váljék. Őszintén örülünk annak, hogy bányász szakszervezete­ink felismerték a tagság poli­tikai iskolázásának fontossá­gát és szükségességét, s hogy ez a törekvés mind mélyebb gyökereket ereszt. Az új év­ben is úgy lesz helyes, ha a politikai tisztánlátást nemcsak a vezetőknek tes­szük kötele­zővé, hanem részessé tesszük a bányásztömegeket is kultu­rális felemelkedésének, szoci­alista gondolkodásának erősí­tésében. Ez a szakszervezetek egyik legfontosabb, hosszú idő­re szóló és mégis a szó szoros értelmében vett napi feladata. Tóth Béla A szakma mesterei... A PUT­NOKI BÁNYAÜZEM II. telepi acéltámos frontján szorgoskodik Ruszkai János 26 tagú szocialista brigádja. Nevüket nemcsak az üzem­ben, hanem a tröszt egész te­rületén is jól ismerik a bá­nyászok és a vezetők egyaránt. Nem csoda. A brigád sok olyan tulajdonsággal rendelke­zik, amellyel méltón vonják magukra a figyelmet. Itt van egyebek között az őket körülvett, tartalmában legkifejezőbb, igazi jó, emberi és munkatársi kapcsolat. A kollektívának nemcsak az üzem termelését tekintve, ha­nem külön-külön is közösek a gondjai. Mint mondják, egy­formán osztoznak egymás örö­meiben és gondjaiban. Együtt­működésük már több mint fél évtizedes múltra tekint vissza. Közülük tizennyolcan még most is azok dolgoznak együtt, akik 1948-ban a Ruszkai kezé­be vett zászló alá álltak. Ők képezik a brigád magvát. S ha a többi valamilyen ok mi­att kívül is rekedt a brigád sorain, az újak között sem ta­lálni két évnél fiatalabb tár­sat. ÜGY ÉLNEK és dolgoznak ők, ahogy azt egy szocialista brigádtól joggal el lehet vár­ni. Szakmai és politikai kép­zésükre egyaránt különös gondot fordítanak. Közülük az eltelt években egy tucat fiatal vájár nevelkedett. Rájuk il­lik: a szakma mesterei. A bri­gádban találni sem lehet fe­gyelmezetlenkedőket. Minden­ki egyformán „húz”. Műsza­konként átlag meg is termel­nek 200 csille szenet. Éves ter­vüket már jóval a határidő előtt befejezték. Ahogy összefogtak a terme­lési tervek teljesítésében, ugyanúgy közüggyé tették egy­más egészségének, testi épsé­gének védelmét, megóvását is. A Ruszkai-brigád felismerte az egymásra utaltság és össze­fogás jelentőségét. Az ered­mény nem is maradt el. Két és fél éve már, hogy a brigád egyetlen tagja sem sérült meg, illetve nem szenvedett balesetet. Így aztán nem cso­da, hogy a tröszt területén az ez évben indított üzemek kö­zötti balesetmentességi ver­senyből győztesen kerültek ki. A RUSZKAI-BRIGÁD mun­kája és élete szolgáljon példa­ként másoknak is. Alakítsunk ki mind több olyan munkás­kollektívákat, amelyek egy­­emberként szállnak szembe a hanyagsággal és a könnyelmű­ségekkel. — tb — •• üregek „lakodalma” Putnokon A tanácsválasztásokkal egyidőben alakultak meg a társadalmi ünnepségeket előkészítő állandó bizottsá­gok. Azóta nem egészen egy év telt el, s legtöbb he­lyen máris bebizonyították létjogosultságukat. Így van ez Putnokon is, ahol tervszerű munkával kezdettől fog­va azon fáradoznak, hogy a legjelentősebb családi ünnepségek társadalmi jelleget öltsenek. Így történt ez a közelmúltban is, amikor a község­ben, illetve a bányász lakótelepen élő idős házasok, arany- és ezüstlakodalmának megszervezését határoz­ták el. Az állandó bizottság működése óta ilyen nagy­szabású társadalmi ünnepségre még nem volt példa. Pedig a nyári időszakban megrendeztek már három KISZ-esküvőt, s néhány jól sikerült névadó ünnepsé­get is. Ezúttal kilenc házaspárt láttak vendégül, akik 25, illetve 50 éves házasságukat ünnepelték. A meghitt, családias ünnepség vendégeihez a Hazafias Népfront, a nőtanács képviselője, majd az állandó bizottság elnö­ke szólott néhány kedves szót. Hangsúlyozták: az ünne­pelt idős házasok azóta, hogy kimondták a boldogító igent, a fényképalbumukat sok-sok kedves képpel gazdagították. A fényképsorozatot nézve — állapítot­ták meg a szónokok — elvonul előttünk az idős háza­sok küzdelmes, örömteli, viruló ifjúsága. A képeken derű és szeretet ragyog. A férjeket és feleségeiket össze­kötő, megbonthatatlan kapcsolat vezette el a 25, illetve 50 éves házassági évfordulóig. Ez a szeretet voltaképpen legyőzi életük még hátra­levő idejében jelentkező esetleges csalódásokat, nehéz­ségeket is. A fényképalbumokba újabb képek kerültek, e derűs hangú öregek lakodalmának fényképei. Tiszta szívből kívánjuk, hogy az albumok egyik legszebb fény­képei legyenek és váljanak az egymás mellett eltöltött évek szimbólumává. T. B, HUMOR •IPS. A literatus ember Pásztor bácsi *—• akivel egy társaságban ismerked­tünk meg — írogató em­ber. Versei, elbeszélései so­ha, sehol nem jelentek meg. Csak úgy magának írogatott vagy a lagzikon, születés- és névnapok alkalmával sze­repelt rigmusaival. De sze­rényen emlegette sikereit. Miközben beszélgettünk, odaült hozzánk unokája, egy érettségi előtt álló fiatal­ember. — Bizony, nagyapa világ­­életében mindig literátus ember volt! — szólt a fiú. — Ejnye már kisfiam, hogy mondhatsz ilyet — mondta az öreg fejcsóválva. — Nem tagadom — fordult hozzám —, hogy fiatalabb koromban meg nem ittam literszámra, de mostanában már csak a társaság kedvé­ért — éppen hogy 2—3 po­hárral fogyasztok! esaseseetaitteieaesesessseasesaeea'Sesa'« Hasznos eszmecsere A Bányászati és Kohászati Egyesület borsodi csoportjának legutóbb megtartott klubnap­ján a Borsodi Szénbányászati Trösztöt legin­kább érdeklő kérdések, a korszerű frontfej­tés és biztosítás, valamint az előrehaladási sebesség és a vágathajtás meggyorsításának kérdéseiről tárgyaltak. Los­­torfer Rezső, a tröszt üzem­­gazdasági osztályának vezetője a Lyukóbányán és a szuha­­kállói II-es aknán tapasztalt megfigyelésekről tartott beve­zető előadást. Kimutatta, hogy a fémbiztosítással nagy megta­karítás érhető el a bányafánál. Rámutatott arra, hogy a meg­takarítás nagy kihatással van a szén önköltségére is. Lyukú­­bányán például a frontfejtési mezőben tonnánként 29, így Szuhákállón 17 forint költség­csökkenés érhető el. A fémbiz­tosítás mindemellett hatással van a vágathajtás fajlagos ho­zamára is. Ennek igen jó pél­dája a szuhakállói tapaszta­lat. Itt fabiztosítással csak 100 méteres frontszélességet tud­tak elérni. Fémbiztosítással 200 méteres frontot is kiala­kíthatnak. Ezáltal az előkészí­tő vágatszükséglet a felére esetteken. A jelenlevők egyöntetűen­ arra a megállapodásra jutot­tak, hogy kérni kell — mind­ezekre való tekintettel — a Bányaműszaki Felügyelőség­től az omlasztási munka telje­sítménybérben való elszámolá­sának engedélyezését. Dr. Richter, egyetemi docens ’azt fejtegette, hogy meg kell akadályozni az acéltámoknak a talpba való besüllyedését, ami azt eredményezi, hogy ezeknek sokkal nagyobb lesz a teherbírásuk, és a főte is könnyebben kezelhető. Egy másik előadásban Bar­iba Alfonz, a Bányaművelési Osztály szakmérnöke az elővá­­rás gépesítéséről számolt be, amely máris kedvező eredmé­nyeket hozott. R. M. Az apró, parányi kenyérgyári épületek mellett, mint valami fészeralj vagy szerszámkam­ra. Egy régi, kiszolgált kemence áll benne s egy dagasztógép, amit vil­lanymotor hajt. Ez a parányi műhely Supala, az öreg péklegény birodalma. Még ónszürke levegő borítja a bá­nyakolóniát, az utcákat, a házakat s ő már munkába siet. Siet, mert min­den reggel maga gyújt be a kemen­cébe. Nem engedné, hogy ezt más te­gye helyette. A kemencét csak ő érti, ő ismeri. Másnak sületlenül vagy ég­ve adja ki a kenyeret, neki ropogós­ra, pirultan, barnán. Erre gondolt Supala, az öreg péklegény most is, mikor lehajolt a kemence szájához s a felpúposított piros hátú kenye­reket mustrálgatta. — Jól felkapta a tűz, foszlós belü lesz — mormogta csendesen. És cset­­tintett is a nyelvével: — Milyen da­cosak! Kínálják magukat, harapna beléjük az ember. Akkor jött Daragó, a fiatal techni­kus, s a lisztes padkára helyezett egy kettészelt veknit. — Máskor jobban ügyeljen — mondta minden harag, szemrehányás nélkül. Supala úgy állt ott a kemence előtt, mint akit váratlanul fejbe kó­lintották. A kenyér barna húsában apró kavicsok fehérlettek, ő tette volna? De hogyan? A műhely régi, roskatag, de tiszta; kavicsot legfel­jebb az udvaron látni. Talán a liszt­tel volt baj? Azt megszitálja három­szor is. Mint orvosnak az operáció, neki olyan minden sütés. A kis műhelybe­n.Megnézte a kavicsos kenyeret aztán Supala ar­cát és röhögött: — Fuserálunk vagy öregszünk, mi?! — gunyoros volt a hangja. — Sajnáltad a kavicsokat, fért volna még több is! Supala gépies mozdulatokkal dol­gozott. Meztelen felső testén a verej­ték patakjai megolvasztották a liszt finom porát. A hőségre most éppúgy nem figyelt, mint az idő múlására. A kenyérgyár udvarán teherautóról zsákokat rakodtak. Supala éppen vég­zett a kemence feltöltésével s azt hall­gatta, hogyan visít a nyers tészta a forró boltozatok alatt, mikor Daragó tűnt fel a műhelyajtóban. — Supala bácsi — kezdte, de mind­járt elakadt. — Én nagyon szégyel­lem magam. Az öreg péklegény furcsán, értet­lenül bámult rá. — Váncsa műve volt az egész... De olyan tökéletesen elrendezték, nem sejthettem, hogy... Váncsa ! Egyszer vennégyben, mikor a bányával együtt a pékséget is hadiüzemnek nyilvánították. Ő egyszerű pék volt, Váncsa meg pallér. Nem tudta mi­ért, csak érezte, hogy Váncsa annyi­ra gyűlöli, ha tudná, kanál vízben is megfojtaná. Nem fojtotta meg. Ki­­rúgatta. Szedéskor odaállt a háta mö­gé, mustrálgatta a megsült kenye­reket aztán az egyiket ketté­törte a térdén, a kenyérből kavicsok pereg­tek ki a betonra. Hiába mentek az emberek tanúskodni a bányaigazga­tóhoz — mert a pékség is a bányá­hoz tartozott, — hogy Cserkó, Ván­csa liblingje csinálta az egészet, Ván­csa biztatására, — Supalának távoz­ni kellett. Csak azért, mert jobb szakember volt, mint a pallérja. Ké­sőbb, a háború után visszakerült a műhelybe, de Váncsa még ott volt, nem vitte el az ördögszekér. Rosszul szitált az idő, Váncsa nem hullott ki a rostáján. Pedig életében még ehető kenyeret nem sütött. Most mégis diszpécser. — Utána jártam, hogyan történt — folytatta a fiatal technikus. — Egy rundó sört fizetett Krausznak meg Mikónak, hogy süssék ki a kenyeret selejt lisztből. S beküldették hozzám az egyik boltossal. Az öregnek kiszikkadt a torka. — Nem igazi kenyér — mondta Daragó. — Selejt lisztből van. Supala csak állt lett. Lisztes szempillája idegesen rep­­desett. Mosolyogva, kuncogva lépett be a műhely ajtaján Krausz és Mikó. Mi­kor meglátták a szomorú, magába roskadt öreget, egyszerre megrekedt bennük a jókedv. — Csak hecc volt... Mi igazán nem gondoltuk, hogy... — hebegte Kra­usz. — Taknyosok! — tört ki az öreg­ből a kétségbeesés és felemelte szíj­­jas, sovány karját. — Mi van itt. Supala? Munkaidő­ben hetivásár, ingyen cirkusz?! Váncsa állt a küszöbön szétterpesz­tett lábakkal. Vigyorgott mint az előbb. Supala ráncoktól eltorzult arcán remegés futott át. Mellén markolta meg az alacsony, gyufafejű ember ingét. Xilódította az udvarra, hogy elterülj a porban. A két segéd, sápadtan, bámulta az öreget, s csak később, mikor mindent megértettek, szégyell­­ték nagyon magukat. Másnap Supala, amikor még ón­szürke levegő ült a bányakolónián, nem nyomta le a csilingelő blokkoló­óra billentyűjét. A kemencébe is más gyújtott be helyette. Az emberek azt beszélték, hogy megbetegedett s az ágyat nyomja. A postás még aláíratta vele a bí­rósági idézés vérpapírját. De a rend­őr, aki azért csöngetett be a kolónia szélső házába, hogy egy bizonyos Supala Bálint nevezetű személyt a bírósági tárgyalásra hatóságilag elő­állítson, már hiába, fáradt olyan messzire. Előző este meghalt. PATAKY DEZSŐ 1984. jstimét L «8 a«»eea »e»ee e­s B*****A«a**c«^ Ünnepek között Sok gondjuk van ilyenkor a háziasszonyoknak. Különösen a dolgozó nőknek, hiszen be­vásárlásra csak a munka után van idejük. Hiába határozzák el, mit is főzzenek, süssenek, már csak azt vesznek, amihez könnyebben hozzájuthatnak, ami van. Ismerősünk, K. Sándorné is két nehéz szatyorral megter­helve lépked a síkos utcán. Dehogy lépked, fáradtan vánszorog. Kimerült, sápadt arca megrémít. —• Mi van veled, beteg vagy? — Ugyan, hagyj már, olyan fáradt vagyok. Csak vége lenne ennek a sok ünnepnek. Nem győzök bevásárolni, főz­ni, sütni. Tudod mennyi ven­dégünk volt karácsonykor? 33 — úgy apránként a három napon. Elképzelheted mennyit kellett mosogatnom! Esküszöm, másra nem is emlékszem, mint hogy mosogattam és kí­­nálgattam az ünnepek alatt, feketét főztem,­­szódát, készí­tettem, és néha-néha odanéz­hettem a televízióra is. Sajnos, mindig a legunalmasabb mű­sort fogjam ki. Ismétlést, amit már nem is egyszer adtak. J — Ez volt a karácsony, hogy­­ készülsz a szilveszterre? J — Szilveszterkor — előre­­♦lát­hatóan — 17-en leszünk. TSzüleim, húgom a férjével, a másik húgom a vőlegényével, T és mi, a család. Nem könnyű ♦ennyi embernek eltalálni az ♦ ízlését, hogy ki mit szeret. — Mit gondolsz, mégis mit kéne készíteni, hogy megfelel­jen mindenki ízlésének? Elsősorban is sok kocsonyát­­ főzök. Ez igen jó borkorcsolya.­­Ezután hideg sülthússal, sava­nyúsággal rakott kenyeret, te­pertős — frissen sült — pogá­csát és forró sült kolbászt­­— mustárral, tormával — tá­plálok. Senkit nem kínálga­­­tunk, ki mit szeret, azt vá­­­laszt. Azt eszik, és akkor, amikor akar. Természetesen feketekávét is főzök, bár ezt nálunk inkább az asszonyok fogyasztják. A férfiak úgy félnek tőle, mint a szódavíz­től. Rengeteg dolgom van, míg elkészülök a vendéglátás­ra, és ha panaszként tűnik, mégse gondold annak, — bár f el is fáradok, míg beszerzed­ a hozzávalókat, megfőzöm% megsütöm. De annál nagyobbb­­ örömet szerez, amikor látsom, ’hogy ízlik az étel, fogy a sü­temény, jól érzik magukat ♦ vendégeink. Ez az én jutal­­­ma­m és ez elfeledteti fáradt­ságomat. ♦ hjjé

Next