Borsodi Bányász, 1984. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1984-06-14 / 24. szám

4 BORSODI BÁNYÁSZ Kemény munka, vastag boríték A mozdonyvágat lyukadt — kaptuk a hírt minap Szuhavölgyről. A hír tulajdon­képpen ennyi lenne, de a krónikást ezen túl más is érdekli, érthető okok miatt. Szuha­­völgyön kiemelt feladat a mozdonyvágat hajtása, hiszen a déli bányamező­ termelé­sének beindításához elengedhetetlenül szük­séges. Kiemelt, precíz, pontos munkáról van tehát szó, így nem mindegy, hogy az ott lévők hogyan dolgoznak. Korábban már hírt adtunk arról, hogy a mozdonyvágatot az NSZK-ból hazatért csapatok hajtják. Nos, munkájukról, mindennapi problémá­jukról a lyukasztás apropójaként beszélget­tünk Győré János főaknásszal. — Elsőként szabad legyen megkérdeznem, Шкот volt a lyukasztás? — Május 25-én, először három furattal törtük át a falat, aztán már ment minden a maga rendjén. — Mindig érdekelt, hogy hogyan talál­kozik két vágat a jóld alatt olyan pontosan. — Számunkra ez már rutinmunka. Egyéb­ként annyira nem bonyolult, mint amen­­­nyire azt hinné az ember. Az viszont biz­tos, hogy a modern technika felhasználása nélkül nem találkozhattunk volna ilyen pon­tosan. Természetes, hogy a vágatot méter­ről méterre kell ellenőrizni. Úgy is fogal­mazhatnék, hogy ellenőriztem, mert a tech­nológia betartásán kívül az irányítás az egyik legfontosabb feladatom. Hogy konk­rétabb legyek. A lézersugár egyik legfon­tosabb segítőtársunk. A térképen meghatá­rozott irányt a lézer vékony fénynyalábjá­nak segítségével ellenőrizhetjük. Ha a négy­ezres szelvénybe helyezett mérőrúd közepé­re esik a fénycsík, akkor megfelelő az irány. — Ha jól emlékszem, októberben kezdték a munkát. Mennyit haladtak ez idő alatt? — Talán úgy kezdeném, hogy a technoló­gia elég szigorú. Tökéletes kötéseket kell csinálni és a TH-k mögött acélszádfalazni kell. Mindezek figyelembevételével az ered­mények igen szépek. A kezdéstől számítva 369,2 méter vágatot hajtottunk ki, valamint zsompnak, vitlafülkének, búvófülkének 31,4 métert. — Önök az NSZK-ból 29 hónapos munka után tértek haza. Itthon aztán ment min­den a maga kerékvágásában? — Hát azt nem mondanám . .. Arról már kint tudtunk, hogy idehaza egy kiemelt mun­kához lesz szüksége ránk a vállalatnak persze önkéntes alapon. Megkérdezték, hogy vállaljuk-e. Én, személy szerint, azt mond­tam akkor, hogy inkább megyek vissza a régi helyemre, de ez nem sikerült. A rész­leteket most hagyjuk. Egy a lényeg, hogy ide kerültem. Természetes, megvoltak a kezdeti nehézségek. Én akkor azt mondtam, hogy csinálom, ha szabad kezet kapok. Egy­fajta személyügyes feladatokat is el kellett látnom. Volt részem bőven nem éppen há­lás szerepet is ,­eljátszanom”, így megtör­tént az is — most hadd ne említsek nevet —, hogy hiába dolgoztunk kint együtt, in­nen egyszerűen el kellett küldenem. A fel­adat adott volt, s ha ehhez megkapunk mindent, legyen az például a pénz, akkor azért dolgozni kell. Így fordult aztán elő, hogy öten elmentek és négyen jöttek hoz­zánk menet közben — Igen, a pénz. Úgy hallottam, hogy na­gyon szépen kerestek az elmúlt hónapok­ban. — No, igen. Hallottam olyan hangokat, hogy ti keveset dolgoztok és sokat keres­tek. Jó rendben, de csinálja utánunk bárki, amit mi végigcsináltunk. Csak néhány szám­adat. Áprilisban például naponta 3,18 mé­tert haladtunk előre. Ez fejteljesítményben 14,68 centiméter. Aztán ..Az összműszak­­számból 27,54 százalék a túlműszak. Ha én azt mondtam, hogy a munka megköveteli, hogy hét végén is bejöjjenek az emberek, akkor egyszerűen csak azt mondták: lövünk Jani bácsi. Meg aztán, a melegváltás sem ismeretlen fogalom nálunk. Nem titok, má­jusban a 753 forintos műszakot is elértük, ami 20—22 ezer forintra rúgott. — Nézze meg, itt van a szabadságolási ütemterv. Egyszerűen nem tudom kiadni a szabadságokat, mert annyira felgyülemlett. Persze, ide kívánkozik, hogy ezek az em­berek nem innen a szomszédból járnak be dolgozni. Külön csoportosítva, van miskol­ci, putnoki, mályinkai szakunk. A putnoki­­ak például saját kocsihasználatra kaptak engedélyt. De vegyük az én esetemet. Di­ósgyőrben lakom, mindennap fél háromkor kelek, mire hazajutok, majdnem délután fél öt van. Természetes, hogy ez lemondás­sal jár. Áprilisban volt negyven éve, hogy a szén­bányáknál dolgozom és bennem van a „csak azért is megmutatom’­ elv. — Térjünk vissza a mozdonyvágathoz. A lyukasztás után mi következik most? — A csapat kétfelé oszlott, mert így kí­vánja a munka. A most lyukasztott másik oldali vágatban úgy egy 38 méternyi sza­kaszt kell felújítanunk és természetesen odébb, vagy 300 méterrel, tovább hajtani a vágatot. Legalább — ahogy számolgatom — még vagy másfél évre való munkánk lesz a mozdonyvágattal. Csonka L, 1981. június 14. Kulturális ajánlat t Az alberttelepi Hunyadi János Művelődési Ház prog­ramjaiból: Magyarok az olimpiákon. Az előadássorozat második része a jelentős sportese­mény nagy , egyéniségeivel foglalkozik 15-én, 18 órai kezdettel a klubban. Ember és világmindenség. Pozsgai János előadásának harmadik része a Nap és a Föld viszonyával ismerteti meg az érdeklődőket, 18-án 18 órai kezdettel a klubban. Proletárművész volt. Ez­zel a címmel kezdődik vita 20-án, 18 órától Derkovits Gyula művészetéről, halálá­nak ötvenedik évfordulója alkalmából. A beszélgetést Márföldi Erzsébet vezeti. A rudolftelepi József At­tila Művelődési Ház prog­ramjaiból: Akit Bulldózernek hívtak. Elsősorban a könnyebb mű­faj kedvelőinek ajánljuk azt az olasz filmet, melyet 14-én, 18 órától vetítenek a mozi­ban. Magyar alkotók híre a vi­lágban. Megemlékezést tar­tanak 19-én, 16 órától a házban, Bánki Donát szüle­tésének 125. évfordulója al­kalmából, melyet a modelle­ző szakkör házi vetélkedője követ. Gallipoli: Két fiatalember életével, kálváriájával is­merkedhetnek meg a háború forgatagában, ha megtekin­tik a sikeres ausztrál filmet, melyet 21-én, 18 órától vetí­tenek a moziban. A sajószentpéteri Petőfi Sándor Művelődési Ház programjaiból: Hogyan is kell? Erre a kérdésre ad választ 16-án, 16 órai kezdettel Szemerey László műsora a diákklub­ban. Ismerjük meg Aggteleket! A diafilmvetítéssel egybekö­tött előadáson a hazánkban és a világon is jelentős karsztvidék és barlang ne­vezetességeivel, kialakulásá­nak történetével ismerked­hetnek meg 20-án 10 órai kezdettel. Az edelényi Banyaszkbub programjaiból: Távoli utakon A sorozat következő előadása ezúttal Szibériával ismerteti meg az érdeklődőket 15-én, 18 órá­tól. Tömegsportnap Asztalite­nisz, tollaslabda, asztalifoci és még sok más sportolási lehetőség várja a fiatalokat 20-án, 16 órától a klub ren­dezésében. Az edelényi Ifjúsági Ház programjaiból: Fotótúra: A ház 16-án rendez túrát Edelény kör­nyékén a fotózást kedvelők részére, ahol a táj szépsé­gén túl egy-egy emlékezetes pillanatot is lencsevégre kaphatnak. Erzsiké Erzsikét­­ is óta ismerem. Fi­ligrán asszony. Foglalkozása pedagógus. Férje a bányánál dolgozik, két lánya van. Tanárként másként méretik meg az ember. Ott szem előtt van, és sok szem előtt. Kriti­kus szemek előtt , azok a te­kintetek mindennap vizsgáz­tatják a tanárt, Erzsikét is. Több mint húsz esztendeje an­­nak, hogy a térkép előtt állva, okítja gyermekeit a föld orszá­gaira, történelmére. Néhány esztendeje miniszté­­riumi kitüntetésben is része­sült Mondhatnák azt is, hogy na jó, éppen ő volt a soros, hát ő kapta meg. Ha valaha valahol, valakinek tanúskod­nom kellene arról, hogy Erzsi­ké milyen pedagógus, akkor én csak annyit mondanék: nem lenne olyan gond a magyar oktatásüggyel, ha ilyen Erzsi­­­kék állnának a katedrán. Egy volt tanítványa szerint ő a leg­jobb tanár, akit ismert, hiszen számára nem volt cigány és nem cigány tanuló, valaki gye­­reke és senki gyereke. Ő egy­formán embernek érez minden rábízott gyermeket. Mintha a sajátja volna. Én ezen a pe­­dagógusnapon is rá szavaz­tam volna. — por őrs — A könyvhét után izguló gyermeksereg a könyvtár előtt. Délután ötre várták a költőt. Időben meg­érkezett. A könytár vezetője megnyitja az író-olvasó talál­kozót. A széksorok tömve vannak. Többnyire diákok ülnek az íróval szemben. Írót írtam utóbb, s költőt előbb. Ez nem tévedés, így van kro­nológiai sorrendben is. A szerző fiatal, most in­duló, de mostanában beérke­ző. A kérdések a pálya ne­hézségei felől faggatják az alkotót. Egyikük megkérdezi, miért nem az írásból él? A válasz kézenfekvő: mert nem lehet belőle megélni. Még Illyés Gyula is banktisztvi­selőként ment nyugdíjba, nem pedig íróként. Sőt, íróként nem is lehet nyugdíjba men­ni. Másik kérdező szerint a jelenlevő író írásai olyan érthetőek, hogy kétségesnek tűnik, nem dilettáns-e? Ke­mény kérdés volt. S a válasz­ból kitűnt, hogy nem dilet­táns, de Benedek István pro­fesszor közismert „dilettan­te” értelmezése alapján büsz­kén vallhatná magát annak is. Az est vége felé a közön­ség élvezettel hallgatja a leg­frissebb alkotásokat, verse­ket és prózákat az alkotó elő­adásában. A közönség meg­érzi ugyanis, ha az irodalom és az olvasók iránt alázattal közeledik az író alkotásaival. A könyvhéten még egy má­sik helyire is várták ezt az írót. A megye másik végébe. Sajnos, jó két órát késnek. Oda ugyanis kocsival viszik, de a kocsi nem érkezett idő­ben, mert előzőleg egy olva­sótábori gyereket kellett orvoshoz szállítania. Végül is elérkezett a várva várt író­olvasó találkozó kezdete is. Bár az író görccsel a torká­ban ül le szintén fiatal olva­sói elé, mert a késésért jól le­tolja a vendéglátó intézmény vezetője. Sebaj, mindent az olvasóért. A többi nem érde­kes. Ott nagyobb tömeg örül az írásoknak. Ez is jól sike­rült,­­ a közönség nem csaló­dott ott sem. A fiatal író két dolognak örült csak. Első: ott, ahol na­gyon félt, ott nyugtatták meg a legjobban, s ahol nem vár­ta a támadást, ott kapta a legnagyobb mértékben. Ta­nulság? Van. S aki türelmes és kitartó olvasó, az majd va­lamikor találkozik a tanul­sággal is a lapok hasábjain. —Pé— Irruttnv Кni aj­e mec reggel nem tudta, hogy ezen a лллаиия iivrata vasárnapon olyan korán, már két óra­kor kezdik majd a meccset. Csak lent a bányában mondta valaki, ott csapta meg fülehegyét a hír. — Na, akkor hajtsunk rá, fiúk! — mondta elszánt ambí­cióval —, nekem mindenképpen ott kell lennem. Az elhatározásán egy cseppet sem csodálkoztak a munka­társai, hiszen mindenki tudta izzadós Kovácsról, hogy egy elfogult drukker, a csapatát sokszor még a vidéki találko­zókra is elkíséri és már megbánták, hogy közöljék vele a kezdési időpontot. — De Kovács bátyám — próbálta lebeszélni a kis Hor­váth — tudja, hogy a siktát ki kell tölteni és ha ... — Semmi és ha — vágta ketté az intelmeket — elvégez­zük a ránk kiszabott dolgunkat és sikta. Igazán nem szól­hat érte senki, az aknász se, még akkor se, ha netán meg­tudná azt, hogy kiszöktünk ... Az öreg izzadós Kovács és beosztottjai felmesztelenre vet­kőztek és valami régen látott, fiatalos intenzitással végez­ték a kaparórövidítést. Bizony, még a zsíroskenyér is a tás­kában maradt, minden percet a munkájukra fordítottak azért, hogy legalább délre végezzenek. Az aknászuk bravúrosnak nevezte a teljesítményüket és elégedetten ment a telefonhoz, jelenteni azt, hogy a fronti brigádjának már csak össze kell racsnizni a láncot és kész is a rövidítés. Mondom, elégedetten jelentette, mert koráb­ban úgy volt, hogy talán két szaknak is jut a munkából a kedvezőtlen körülmények miatt. — Ez jól sikerült fiúk — törölte meg homlokát az öreg izzadós, csak úgy a tenyerével — és most mennyi az idő? — kérdezte. — Nem sokkal múlt del — mondta valaki a szerszámos­ládában kotorászva. — Hűha, majdnem elkéstünk... — Akkor, aki bújt, aki nem, én megyek. Na, ki tart velem? Legtöbben a táskájukat keresték meg, mert már nagyon éhesek voltak, inkább az evést vállalták, mint a szökést, hiszen valamennyien jól tudták, hogy a múlt vasárnap is sok embernek megcsonkították a műszakját. Csupán a fiatal Földházi akasztotta nyakába a táskát, meg a céót és ketten vágtak neki a „veszélyes” útnak. — Látod barátom — magyarázta az öreg néhány lépés után —, valamikor, ha hiszed, ha nem, nem volt ez a rizi­kó. Amikor végeztünk, akkor volt sikta. Punktum ... Min­dig, még a hét közepén szólt a bányamester: no Kovács, erről és erről lenne szó, válasszon magához egy pár em­bert, amikor végeznek, akkor végeznek, csak kész legyen. Sőt — talán el se hiszed —, meg alkudni is lehetett vele, mert ha úgy volt, hogy kevés pénzt ígért, megmondhattuk, hogy bizony annyiért­­ nem vállaljuk. Ha az üzemnek sür­gős és megéri, akkor fizessen meg érte becsülettel. Hát nem igaz? ...... Most meg? El ne menj vasárnap egy perccel se hamarább, mert az már egy órát jelent. Persze mínuszban. Azt mondom én barátom, nem jól van ez így. Hányszor, de hányszor volt már úgy, hogy berendelték a temérdek embert olyan és annyi munkához, amit vállalásként biztosan tu­dom, hogy a fele is elvégezte volna. És, ha el sem végzi, mi van akkor? És miért? No? Szökésben A fiatal Földházi nem válaszolt, csak a csapzott fejét vállai közé húzva szaporázta lépteit utána, hiszen azt úgy is tudta, hogy az öreg izzadós meg se várná a válaszát, mert ha egyszer ő beleered a magas hangú beszélgetésbe, akkor már ott, mellette senki nem juthat szóhoz. — Hát azért — folytatta —, mert lehet dolgozni is, meg dolgozgatni is. Nos, te melyiket választanád, amikor jól tu­dod, hogy mind a kettő bármelyikéért egy és ugyanannyi fizetséget kapni? No? Földházi megint ráhagyta, tudta, hogy csak úgy a leve­gőbe szól a kérdés Inkább nem zavarta meg gondolatát, engedte, hogy hadd beszéljen maga alá. — Aztán mit gondolsz, hogy most kész vagyunk a rövidí­téssel, ha nem a meccs?... Úgy bizony... Tudod fiam, olyan dolog ez — folytatta... azaz, hogy csak folytatni akarta a „régi szép idők" nosztalgiáját, amikor Földházi há­tulról megrántotta а СО hevederjét. Erre az öreg izzadós abbahagyta a beszédet, úgy, mint amikor a rádiót kikap­csolták és hirtelen hátrafordult. — Az aknász — súgta Földházi. — Az ott meg az aknász — mondta még egyszer nyomatékosan, egészen közel ha­jolva az öreg izzadós szőrrel benőtt füléhez, hadd tudja meg biztosan, hogy végük van, hogy veszélybe kerültek. Az öreg egy szempillantás alatt elfakult annyira, hogy szinte olyan lett a csontos feje, akárcsak a napszítta meddőhányó olda­la. Aztán megint vérbe szaladt a feje és még gyorsabb lép­tekkel lökdöste magát kifelé a kijárat felé. — Már mindegy — dünnyögte maga elé — mindegy, mind­egy. Lesz, ami lesz ... mindegy ... — Ejnye, Kovács bácsi — állította meg a szökevényeket az aknász —, ezt nem vártam volna magától. Pontosan maga, így mutat hát példát a fiataloknak — miközben Földházira vetette tekintetét. — Tudja, hogy kétnyolcaddal megcson­kítom a műszakjukat? Ezért igazán nem éri meg korábban kiszállni. Hát nem igaz? Az öreg csak állt, toporzékolt, úgy érezte, hogy egyszeri­ben annyi sok mindenféle mondanivaló torlódott össze a torkában, szinte szólni se tudott, nem tudta eldönteni, hogy melyiket eressze ki a száján először. Csak egykedvűen nézte a terhük alatt megrokkant ácsolatokat és már azt se értet­te, hogy miről magyaráz az aknásza. Aztán váratlanul az olajára tekintett úgy, mint akit mély álmából riasztanak fel, s csak annyit tudott mondani: a meccs... — Tudja aknász elvtárs, nem tudtam, hogy ma korábban kezdik a meccset, aztán még meg kell fürödni is, meg öltözni, hogy el ne késsük a járatot. Ami meg a munkánkat illeti, meg­lehet velünk elégedve. Aztán ... — Nem arról van szó Kovács bácsi — elégelte meg a ma­gyarázkodást az aknász —, hanem arról, hogy még csak egy óra, a sikla pedig kettőig tart. Ezt maga is jól tudja. __ /oy*|| lop 11 — próbált nyugalmat plasztikázni a rem-e-1-11,1 — a gö arcizmaira —, hát akkor üsse ki azt a két órát. Belátom, hogy bűnös vagyok, és húzza csak le azt a két órát, még ma megteheti, de már most megígérem, hogy ilyesmire a jövőben nem fog sor kerülni. Nem lesz semmi baj velem. Meg másnak se. No, nem azért, mert nem fogok többet korábban kiszállni, hanem, mert eleve el se jövök. Mert ugye, ha ma is otthon maradok, azt se tudja senki, hogy egyáltalán az üzemhez tartozok, de mert eljöt­tem, hát így megjegyeztettem magamat. Tudom, holnap, ha hírül megy az eset, nagyobb becsülete lesz annak, aki ügyet­­se vetett a rövidítésre. Úgy, mint ahogy azt P. Tárcsái mondta: majd megcsinálja valaki hétfőig... Hát mi meg­csináltuk. Jól megcsináltuk. Én itt mosom kezeimet maga előtt, P. Tárcsái meg már biztosan a szotyolát köpködi a pályaszélen. Erről jut eszembe, meg elkésett. Gyerünk gyor­san Földházi... Hűha, de elment az idő ... Na, jó szeren­csét! — Hajrá bányász! — mondta még az aknász búcsúzóul. — Aztán bíztassák azt a csapatot. PAKANAI JÁNOS

Next