Borsodi Szemle, 1981 (26. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 3. szám - GAZDASÁGI ÉLET - Tóth Anikó: A nád hasznosításának hagyományai a Bodrogközben
szakaszát 33 átvágással 171 km-ről 84 km-re rövidítették, és megépült 83 ezer méter hosszú védőtöltés. A Bodrog mentén azonban még ezután is 18—20 ezer hektárt öntött el évente a víz. 1896-ig a Bodrogon is nagy részét elvégezték a szabályozásnak és 16 átvágással rövidítették meg a folyót. 1890 után megkezdődött a belvízrendezés is, és a Bodrogközben mintegy 183 ezer méter vízlevezetőcsatorna került megépítésre. A víz levonult, területeket szabadított fel, a nádasok a lápok egy rész kiszáradt. Területüket leégették, és feltörve szántóként hasznosították. Ezt az időt őrzi még ma is egy-egy elnevezés: pl. Nagyégés, Hamurét. Az emberi kapzsiság okozta, hogy olyan területeket is felszántottak, ahová azért egy-egy csapadékosabb évben visszatért a víz, és így se szántónak, se legelőnek, se már nádasnak nem volt jó. Maradt azért még víz, láp, mocsár és nád is, melynek értéke éppen fogyó volta miatt megnőtt. Évente learatták a megmaradt területeket és hasznosították a nád java részét. A nádaratásnak megvoltak a speciális eszközei. Csak télen lehetett vágni a nádat, amikor befagyott a víz, és megbírta az aratót. A kellékeket a nádvágó kasza, fabocskor, hótalp, sáskötél képezte. Nádtolót ezen a vidéken sehol nem használtak. A nádvágó kaszát használt kaszából készítették, 40—50 cm-es darab levágása után. Ebből lett a „pengeköpűs” kasza, mely speciálisan csak nádvágásra volt használható. (Még ma is használják ezen a vidéken nádaratásra ezt az eszközt.) A fabocskor vagy facipő puhafából, fűzből, nyárból készült. Szintén fűzből készült a hótalp is. Mindkettőt a jégen való közlekedésre használták. Nagy G., 1971. A levágott nádat kévébe rakták, sáskötéltel kötötték össze, majd a kévéket gyalogszán segítségével hordták haza, és száraz, vízmentes területen rakták gúlákba, kévékbe. A feldolgozásra, felhasználásra nyáron került sor. A le nem vágott területen maradt selejtnádat felgyújtották, hogy a rizómák a következő évben erősebben sarjadjanak, a nádas sűrűbb, jobb minőségű legyen. A nád mellett megtalálható a sás és káka, melyek aratására nyáron kerül sor, ennek vágása, de főleg válogatása és szárítása kényesebb munka. Feldolgozása, használata nagy szakértelmet kíván. A régebbi időkben használati tárgyak készültek belőle, kosarak, szakajtók, lábtörlők, takarók. A felesleget vásárokba hordták és jó pénzért értékesítették. Hagyománya volt ennek Vajdácskán, ahol a gyékényfonás mesterségét több család is űzte. Még ma is nagyon szép munkák kerülnek ki a kezük alól. Ezek már többnyire lakásdíszítő elemek: virágtartók, tojástartók, vázák stb., melyekért messze vidékről is érte jönnek a vásárlók. Nem a szükség, inkább az időtöltés, a munka öröme készteti az idős nyugdíjasokat ennek a munkának a végzésére, mely a hagyományok őrzése mellett bizonyos jövedelmet is biztosít. Vajdácska mellett Cigánd is híres volt „gyékényeseiről”. A cigándi asszonyoknak nagyon szép, híres munkájuk volt a gyékényszövés, mely végzésében különös ügyességre tettek szert. Mi történt az elmúlt években a nádasokkal, a vízinövény- és állatvilággal? A felszabadulás után az Alföldi Nádgazdaság „tette rá a kezét” az itteni nádasokra. A megalakuló tsz-eknek csak nehezen sikerült visszaperelni a területeket. A kitermelt nád azonban egyre kevesebb, csak annyi, amennyit a saját istállók, juhhodályok befedésére használtak, esetleg melegágyi takarókat készítettek házi használatra. Értékesítésre kevés nád került. Sok területet „lábon” adtak el, a tsz-ek, a Hortobágyi Állami Gazdaságnak, aki kiválogatta a termés javát, levágattatta, és elvitte a nádat. A feldolgozást már ő végezte nagy haszonnal, sőt nem egy esetben a megyében, de a járásban levő juhhodályok fedését is az állami gazdaság vállalta. Annak ellenére, hogy a karcsai, de a nagyrozvágyi tetőfedő mesterek is messze földön híresek voltak munkájukról.