Szövetkezeti Reform, 1989 (1. évfolyam, 1-7. szám)

1989-11-01 / 6-7. szám

AS D • Falra hányt borsó Az ezerötszázas évek vége felé történt, hogy barátommal, Sekszpír Vilmossal, a sikeres, de nem túl igényes színpadi szerzővel egy londoni csapszékben ültünk együtt. Premier után voltunk, Macbeth című bűnügyi drámájának bemutatója volt, és Vili, aki már akkor utálta a nagyképű kritikusokat és a hisztériás színészeket (ismerte őket, hisz’ maga is ripacskodott), megszökött a kollektív ünneplés elől. Már akkor is szívesebben ült le velem, mint másokkal, és ez a szokása máig sem változott. Talán nagyképűségnek tűnik, de meg kell mondanom, hogy rendkívül kedvelt engem, kicsit irigykedve, de kétségtelen megbecsüléssel szemlélte irodalmi pályafutásomat. Akkoriban már megjelent néhány versem a legjobb angol folyóiratokban, volt egy speciális irodalmi elméletem, melyet ugyan azóta elmosottak "idői de akkoriban sem keltett feltűnést ... szóval, jól indultam, írói körökben, számoltak velem, s ha pályámat félbe nem szakítja egyre izmosodó tehetségtelenségértí, kétségtelenül sokra ‘.vittem volna. ..-iV .” •" Ültünk, ő sört ivott, én szatmári szilvát,.Ént hallgattam, ő várakozásteljesen függesztette rám , sekszpíri szemeit. Tudtam, hogy a darabról akarja vésettényemet hallani, a darabról amely valóban elsöprő sikert aratott, s tényleg nem egy helven magán viselte, a tehetséges író kézjegyét Egészében azonban éppoly zagyva rémdráma volt, a hatásvadászat jegyében született fércmű, amilyeneket ez a félrecsúszott zseni az utóbbi időben tucatszámra gyártott. Nem sok kedvem volt nyilatkozni róla, ő azonban nem sokáig bírta a kínos csendet. — Egy szavad sincs? — kérdezte komoran. — Nézd Uiljem! — mondtam, hogy zavaromat leplezzem, kínosan ügyelve a helyes angol kiejtésre —, tudod, hogy kedvellek. De mint barátnak, kötelességeim is vannak veled szemben. Te mint költő kezdted ... csinos kis szonetteket írtál... aztán egy szép napon kellett a pénz ... rátértél a darabgyártásra. Versekből megélni nem lehet... — Nem bizony — mondta, és lehajtotta sekszpíri fejét. — Folytasd! — Sikeres darabokat írsz, hatásos rémdrámákat és sikamlós bohózatokat. Kiszolgálod a közönséget, drámáidban gyilkolnak és vérfertőznek, vígjátékaidban disznó vicceket mondanak. A közönség őrjöng és tapsol, a pénz dől hozzád. De kielégít ez téged? Örömmel láttam, hogy szavaim nem tévesztik hatásukat. Egy könnycsepp gördült le sekszpíri szakállán. Úgy éreztem, ez az a pillanat, amikor megmenthetem a siker prédájául odadobott tehetséget. — Mit gondolsz — kérdeztem —, én nem tudnám ezt csinálni, amit te? Nekem is kéne a pénz. De én költő vagyok, és nem alkuszom meg. — Hogy csodállak ezért... — rebegte alig hallhatóan. — Nem csodálni kell, hanem utánozni! — mondtam ingerülten. — Vili! — ragadtam meg a kezét. — Fel a fejjel, még semmi sincs veszve! Felejtsd el a giccseket, amiket írtál, spongyát rájuk! „Hamlet”, „Othello”, „Vízkereszt” meg az a veronai ostobaság és a többiek!... pénzt hoztak a konyhára, rendben van . .. Itt az ideje, hogy egy kicsit gondolj a halhatatlanságra! Rám emelte megtört sekszpíri tekintetét. — Abbahagyjam? — kérdezte alig hallhatóan. —És a siker? — Az olcsó sikernél többet ér a drága! Csak úgy odavetettem ezt a mondatot, nem is sejtve, hogy ez az a persze századok múlva mint a művészi program tömör és zseniális megfogalmazása nem fog nemzedékről nemzedékre szállni. Vilmos kiegyenesedett, az egész ember csupa sekszpíri elszántság volt. — Abbahagyom! — mondta. — Kezet rá! És az ígéret zálogául, sekszpíri kezével megszorította az enyémet. Aranyos fiú volt, de gyenge karakter. Nem tartotta be az ígéretét. kas £! Caper A siránkozók — Jó napot, uram. Hogy van? — Hagyja, kérem, rosszal, nem ér ez a világ egy fabatkát se. — No, no, hát mi a baj? — Hiszen tudja, a gondok ... — Ugyan már, mi gondja lehet ? Szívesen cserélnék magával! — Meg is járná! És maga hogy van? — Jaj, bizony, nyavalyásul. Hogy szolgál az egészsége? — Megvolnék valahogy. A kedves családja jól van? — Meglehetősen, meglehetősen. Hát a viszontlátásra! — Alászolgálja! Ez egy szokványos csehszlovákiai beszélgetés, amelyet minden cseh nyelv- és gyakorlókönyv első oldalán kellene pédaként közölni. Hazánkfiai úgyszólván kivétel nélkül már az első szótól kezdve siránkoznak, és panaszkodnak sorsukra. Rendszerint afféle nekifutás ez, hogy a következőkben általában szidhassák a nehéz viszonyokat, ezt az egész cudar világot, no meg a közállapotokat. Hanem ez már más fejezet. Valamiféle különleges nemzeti szokás folytán egyszerűen nem tudjuk kinyögni, hogy egész jól megy sorunk, vagy hogy nincs valami rossz dolgunk, illetve, hogy rosszabb is lehetne. Tudjuk, hogy felebarátaink nem részvétből érdeklődnek hogylétünkről, s nem tételezzük fel, hogy komor válaszunkkal egy kicsit is meghatjuk őket. A távolabbi szemlélő úgy vélhetné, valami velünk született félelemmel viseltetünk embertársaink iránt, s a velük való találkozáskor csak azért emlegetjük mostoha sorsunkat, hogy legyenek irántunk kíméletesek, vagy hogy ne akarjanak tőlünk pénzt kölcsönkérni, vagy mert nem akarunk haragot és irigységet kelteni bennük, illetve igyekszünk magunkat előttük lekicsinyelni, hogy az ő szerencsés helyzetük annál fényesebben tündököljön. Csakhogy mi nem csüggedten siránkozunk, hanem hivalkodóan, valósággal hencegünk gondjainkkal, nyomorúságunkkal, szinte megvetően mondjuk a szemébe felebarátunknak, hogy neki nincs olyan cudarul rossz dolga, hohó, barátocskám! Mi ismerjük az életet, mert nekünk rosszul megy a sorunk, mi fenegyerekek vagyunk, mert istenuccse, van miért panaszkodnunk. Ha jól menne a dolgunk, vagy egészen elégedettek volnánk a sorsunkkal, az nem a mi érdemünk, hanem vakszerencse műve volna, és valamiféle felszínességre vagy komolytalanságra vallana. Mert a komoly ember, kérem, gondokkal és nehézségekkel küzd. A legfurcsább azonban az egészben, hogy mindez csak üres formaság. Mert ha igazán szenvedünk — betegség, szerelem vagy nyomorúság miatt —, mélyen hallgatunk róla, a szenvedés szemérmetességével. Azt az ember sose közli senkivel az sarkon, hogy az orvos máj» rákot állapított meg nála, hogy őrülten féltékenyf a feleségére. Amikor na* gyon-nagyon szenvedünk, • valaki a hogylétünk felől érdeklődik, tartózkodóan az* mondjuk, köszönöm szive* kérdését, vagy valami h*? sonló kitérő választ adunkj Amíg jajveszékelve siránkozunk, hogy rosszul megy a sorunk, addig hál’ istennek, még nincs semmi baj. Ha felebarátunk azt mondja, jól van, kis híján gyanút kelt, hogy átkozottul nagy gondokat takargat előlünk, és valami nincs rendben körülötötte. Siránkozók nemzete van Jegyünk, általában azért elegyedünk egymással szoba, hogy kölcsönösen elpanaszoljuk, milyen nyomorultul sínylődünk, holott valójában egyáltalán nem érdekel bennünket a másik sorsa. Üres formaság az egész, olyasmi, mint amikor az angolok az időjárásról beszélnek. Őszintén szólva, több ebben az a szándék, hogy kicsinek, szerencsétlennek nézzenek bennünket, mint a valóságost elégedetlenség. S van ebben egy adag belső elnyomottság és bizalmatlanság is. Akárcsak a köszönési formáink, társalgásunk konvencionális fordulatai is azt bizonyítják, hogy könnyebben változnak meg az államformák, alkotmányok, törvények és rendszerek, mint az emberi szokások. Megtartottuk a földhözragadt, elnyomott, zúgolódó jobbágy szokásait, akinek már az első szava tehetetlen panasz, s akinek úgysem hisz senki. Egyébként is várjuk, hogy valaki higgyen nekünk. Nos hát, Uram, hogy vanT Pécsik István: Ahol a turul, ott a vezír Valamennyi ország, címere zászlója Hirdeti, hogy ímhol nagy uralkodója... Hát ama nap és hold, a hét sziklavárral Te vagy az, te vagy gyönge kis ország? ; Arany János: Erdély címere (a szerző) Gyökerek táplálják, és,, tartják fenn az életet... A,,,gyökeréből megfosztott , f& 'növény felhal. CSájí. . izÜ^mfe ernek adatott meg, h’ogy;j valóságos gyökerek nélkül mozoghasson a világban, erkölcsein,hagyományain, etikáján ,élve tartsa fenn magát. Az a nemzet, amelyik nem táplálkozik mondáiból, regéiből, hagyományaiból, emlékeiből, az ősök tiszteletéből, gyökérteli, tehát pusztulásra ítélt. Aztán már csak az következhet, hogy eltiltják dalaitól. Megfosztják nyelvétől. Keserves példákat ismerünk erre ma is. Barátom! — aki megkértél, írjak ezekről, bizonyára emlékszel, mit mondtam neked akkor a temetőkről. Nos. Ha egy általad tsperetlen falu, község, vagy város lakóiról meg akarod tudni, milyen emberek, nézd meg temetőjüket! Azonnal kitűnik,,hogy lelkükben gazdagok, vagy szegények lakják. Az elődödet tisztelő ember nyughelyüket is megtiszteli, s ehhez,, nem “feltétlen követelmény, hogy márványoszlopokk al í.i:t.desse ezt. Azért mondtam’Vakkol’ ,hogy a cél érdekében szívesen írok erről, a célhagyományok ápolása, az ősök tisztelete, mert Mindenpapi életünk az elődökre épül, rétegesen és ezek a rói gyökereink, amik néha keserűek, néha édesek, pont olyanok, amilyenek mi is vagyunk. A besenyőktől zaklatott ,— akkor fekete zászlók alatt vonuló magyar törzsiek egyikének, Álmos törzsének őre, •védelmezője volt az a sas, sólyom, pontosan meg nem állapítható, de ragadozó, vágó madarak csoportjába tartozó, egekig szárnyaló, szabadságot és harcot jelentő fejedelmi madár, amit turulnak neveztek. Mint a szókincsükben szegény népeknél ma is, Álmos vezér idejében sem fecséreltek sok szót a pontos megkülönböztetésre, így ami repült és harcos, ragadozó, volt, az volt a turul. (Etiópiában a benszülött törzsek ma is így vannak. Ami repül, az mind dudu, s így lehet sáska, madár, repülőgép. Ami mászik, az dege, és így lehet — a gyűjtőszó szerint — pók, sündisznó, vagy harckocsi is.) A szent állatként kiválasztott madár, amit akkor a Kárpát-medence előtt láthattak őseink, lehetett sólyom, vagy réti sas. Véreskénél, a sziklás Kárpátokban már megpillanthatták a fejedelminél is fejedelmibb szirtisast, a sasok sasát. A turulábrázolásban ma is inkább a reprezentánsabb szirtisast helyezik előtérbe. Így aztán az is természetessé vált a mondavilágban, hogy ez a szent madár vezette új hazába a törzseket. A hajszálgyökerek tehát messze keletre nyúlnak, s Verecke előtt ki tudja hány száz, vagy ezer évre? Megkockáztatom a turul gyűjtőszó egyéni minősítése után még azt az egyéni nézetemet is, hogy igen, igaz lehet a vezetésben való hit. A ragadozómadarak kisebb földi állatokkal táplálkoznak. Ezek az állatok pedig ott vannak sokaságban, ahol dús a növényzet, s van elegendő víz is. Ezért a turul mindig arra vonult, vagy volt gyakoribb, ahol ezek az élelemnek számító állatok sokaságban voltak. A nomád törzseket is a jó növényzet, víz és az élelemre szolgáló kisebb állatok vonzották, tehát elegendő volt a turulokat figyelni, követni, és téveszthetetlenül odataláltak. Az Árpád vezette törzsi szövetség a Kárpát-medencében második hazát találva letelepedett. A száraz, szeles sztyeppék után ez volt maga a kánaán. Árpád vezér sátrán pedig ott állt a jelkép, a szent madár, a turul, és minden hadba vonuláskor elmaradhatatlan volt a vezíri sátor csúcsán a jelkép. A törzsek által korábban használt zászló hosszú időn át fekete volt. A szövetség megkötésekor felvették az Álmos—Árpád törzs törzsi zászlajának színét a bíbort, illetve vörösét (mai zászlónk első színe innen ered). Az elsődleges turul-monda még a sztyeppéken keletkezett, és az ősi sámán hitben gyökerezik. Emesének, Álmos anyjának álmában megjelent a turul, megtermékenyítette, és így hangzott a szózat: ivadékaidból nagy vezírek és híres királyok születnek. Ebben hittek is a törzsek, s a Turul-nemzetség Álmostól, az utolsó Árpád-házi királyig valóban uralkodott, s négy fejedelmet és 23 királyt adott Magyarország trónjára, fiúágának kihalásáig, 1301-ig. Nem így a. .pága, iárt Sylvester. A Szentszék: megdöbbenéssel ialtotta^a r magyarok álltal beterjesztnteU-alaki okmányból a turul-mondát, s’ e tekintetben a krisztusi elveket látta megtagadni, pogány hittel. Ezáltal nem lett volna lehetséges a kereszténység felvétele, a pápai áldás és az államalapítás sem. Az akkor már harcoktól, portyázásoktól nagyrészt elszokott, részben földművelő, maga közt is civakodó, törzsi harcokban élő magyarságot Európa népei rövid idő alatt ki-, vagy elsöpörték volna. Megmaradásáért cserében elfogadta a pápaság érveit. A magyar hadizászlóról lekerült a turul, és István 1000-ben, bizánci hatásra, helyébe a kettős ezüst keresztet tette. Egyes magyar főurak ennek ellenére még sokáig hordták zászlajukon a turult, emlékét, ahol csak lehetett, megőrizték. Ez a jelkép embereket, törzseket és egy országot tartott össze. Európa nagy részén a X—XI. századtól a kereszténység hatására minden zászlón és címeren ott a kereset (a magyar nagy és kis címert ma is ez díszíti). A XII. században, az írásbeliség kezdetén az okleveleken elvétve, később egyre gyakrabban volt címeres pecsét. Az államalapítástól, a pápai tiltástól kezdve azonban a magyar hivatalos címereken soha nem jelenik meg a turul. Imre királyunk egy 1202-es pecsétjén, úgy mint II. András pajzs alakú, álló címerében 1220-ban már látjuk a négy folyót, s a köztük levő sávokban a hét oroszlánt, ami a hét törzs fölötti uralmat jelentette. A nép szívében — mint jelkép — azonban eredetétől ott él kitörölhetetlenül a turul. Erre, attól nagyobb bizonyíték nem szükséges, mint hogy több mint ezer év múltával, most is alkalmazza ezt a jelképet. Ezek az igazi gyökerek, ez is az elődök tisztelete. Vajon melyik jelkép szenvedett a világon, annyi megaláztatást,mint nálunk ez a szent madár az 1950-es években? A büszke Római Birodalom sasa, II. József kétfejű császárt^ av H. Rákóczi Ferenc(‘.:Elméletien büszkélkedő feketezsaSy vagy Erdély címerében ''S' flata: ^'turul? A magyarság ősiségtudata, ha nem fSfWftlér^ák, de lelkében ápolja az ősi hagyatékot. Az 1848-as szabadságharc, majd a kiegyezés után sorra kerülnek fel országszerte az obeliszkek, emlékhelyek csúcsára az ülő turulok. Ezek a területet, a földet, hazát megtartó méltóságot sugárzó, szent madarak a nemzet megtartásának jelképei,az osztrák gyarmatosítás elleni összefogás turuljai. Az első világháború és a trianoni határmódosítások utáni, az elesettek emlékére újabb kegyeleti helyek épültek, számuk jóval meghaladta az ezret. Ezekre az emlékművekre (mintegy 30 százalékban) turul került, de nem az ülő, hanem a kiterjesztett szárnyú, magyar harci ■ [UNK]fűéül..”. Az ország horthysta politikai alakulatai között megjelent a Magyar Turul Szövetség is. Ezt — a Trianont meg nem bocsátó és egész Magyarországot igénylő „harci szöveté»séget” — az 1947—1955. közötti politikai rendszer mélységesen elítélte. A politikai rendszerek között ez már így szokás. Azt azonban, hogy az ősi magyar jelképet, a szimbólumot elítélte, hogy az internacionalista szemlélettel a nemzet gyökereit szaggatta, ez már több, mint politikai szemlélet. Azt hitték talán, hogy a turultól olyan a szövetség, amilyent így romboltak le a magyar hősi halottak, áldozatok feje fölül több száz turulszobrot. Egyes politikai nézetek talán megmagyarázhatók, megbocsáthatók, de a butaság nem Egy tucatnyi ilyen szobor lerombolásának történetét ismerem, s ezek mind a butaság szomorú történetei. Olyan emberekkel is találkoztam, akik kivezényelve, fegyverrel fenyegetve vettek részt ilyen rombolásban. Nem tehetnek róla. A csodával határos, hogy az országturul — ami a honfoglalás ezeréves emlékére készült, Tatabányán — áll. Úgy tudom, több száz bányász vonult ki megmentésére, mert ez is áldozatjelölt volt. Most hét-, nyolcmillió forintért újítják fel. Áll Buda várában a turul, a Szabadság híd négy turulja, a pusztaszeri turul is és az ország sok apró, vagy nagyobb településének madara is. Ezeken a településeken a temetőket is érdemes megnézni . . . S hogy mennyire él az ősök, elődök tisztelete ma is, semmi fényesebben nem bizonyítja, mint az a tény, hogy egyre több emlékműre „száll vissza” a turul. Ez az igény nem valami bigott soviniszta, irredenta kardcsörtetés, hanem a nép ősiség hitéből fakadó óhaj. Idézet egy hivatalos levélből, 1988 tavaszán kelt. „Községünk lakosságának kifejezett óhajára, a tanács úgy határozott, hogy a korábban lerombolt turulszobrot, közadakozásból, helyreállítja”. Hivatalos engedélyezési procedúra után, 1988. november 20-án, 14 órakor került sor, az ország második világháború utáni, első turulszobrának avatására a Zemplén megyei Mikóházán. „Az emlékművön évtizedeken át mindennap volt friss virág, így lesz ez ezután is”, hangzott el az avatóbeszédben. Mi ez, ha nem az elődök , tisztelete? Azóta alig több, mint egy év telt el, és sorra „szállnak vissza” a szent madarak. Mennyi minden történt egy év alatt? A tele tüdővel lélegző nemzet Himnuszának és Szózatának hangjaival hívta vissza ezeket Mikóházára, a kuruc Nagyecsedre, Bükkzsércre. Felkészült fogadására Szentistván, Szikszó népe is, hogy csak a közvetlen környezetet említsem, s ki tudja, hányan? Hosszú életű az a nemzet, amely mondáiból, regéiből, hagyományaiból és emlékeiből táplálkozik. Tisztelettel adózik elődeinek, tehát nem gyökértelen, sőt gyökerei olyan mélyek, hogy századíziglen hatolnak a történelem talajába. A bükkzsérci I. világháborús emlékművön a helyreállított turulszobor leleplezése 1989. augusztus 19-én.