Borsszem Jankó, 1916. január-június (49. évfolyam, 1-26. (2508-2533.) szám)

1916-05-28 / 22. (2529.) szám

1916 május 28 8 BORSSZEM JANKÓ — Tábornok úr, itt fönt már nincs félreértés... A sáska-biztos Valamelyik nyári délután egy vidám fickó fütyö- részve táncolt végig a kisváros főterén. Jobbkezét magasra emelve, a két ujja között hatalmas sáskát szorongatott. A gyerekek utána szaladtak és nagy gyö­nyörűséggel nézték a hosszú sáska kínos bukfenceit. Előkerült valahonnét egy jámbor rendőr is, aki nyom­ban a hivatalos eszével fontolgatta a föltűnő eseményt. Mert a sáskára rendelet van, a rendelet pedig meg­hagyja, hogy aki csak egyetlen példányt is talál ebből az ártalmas, gonosz fajzatból, rögtön jelentse azt a hatóságnak. Még jutalmat is kap érte. Odaállt tehát a rendőr a hancurozó suhanc elé és nyomatékosan fölszólította: — Gyere velem a főkapitány úrhoz! A fiú megszeppent. — Nem lesz semmi bajod. Törvény parancsolja, hogy aki sáskát talál, vigye a főkapitányságra. Kerekre tágultak a fiú szemei, majd kérlelni kezdte a szigorú rendőrt. — Ne, ne vigyen be, rendőr bácsi, én nem tehetek róla, hogy sáskát találtam. — Hol találtad? — Künn a fölső határban, az árokszélen. — Annál rosszabb, mert akkor nagy lehet a vesze­delem. Gyere no, fiam, nem lesz semmi bántódásod. Azzal gyöngéden megfogta a fickó karját és vitte a városházára. Ütközben kisebb-nagyobb csoportok támadtak s izgatottan tárgyalták az esetet. Persze mindenre gondoltak, csak arra nem, hogy egy szál sáska miatt történik az egész szertartásosság. — Főkapitány úrnak alássan jelentem, ez a gyerek sáskát hozott — szólt a rendőr és maga elé tolta a fiút. A rendőrfő, pocakos, kényelmes ember, abbahagyta az újságolvasást, megigazította a pápaszemét, néhányat dörmögött, aztán alaposan szemügyre vette a „lelet“-et. — Ej, ej, átkos fajzatja! — hajtogatta szaporán. — Hozzon kend István egy üres gyufaskatulyát, egyelőre abba tesszük. Neked meg fiam, itt van a hivatalos egy forint, amit a nemes város erre a célra megszavazott. A gyerek boldogan nézegette a pénzdarabot és megkönnyebbült szívvel hagyta el a városházát. A fő­kapitány előbb gondosan elraktározta a skatulyát, aztán nagy árkus papirost vett elő és cifra, gömbölyű betűkkel megfogalmazta a jelentést az alispáni hivatalhoz. — Hivatalos tisztelettel jelentem, — mondotta egye­bek között — hogy bizonyos Kis György nevezetű fiú által a fölső határban, egy árok szélén egy darab sáska találtatott, amit is van szerencsém ezennel mellékelni és kérem a tekintetes alispán úr további intézkedését. Az ügy fontossága, a veszedelem fenyegető volta úgy kívánta, hogy a jelentést nyomban az alispán kezei­hez juttassák. Éppen hivatalos szundításából zavarták föl vele a tekintetes urat. Elolvasta a jelentést, megnézte a sáskát s nyomban kiadta a parancsot első hajdújának: — Hallja kend, János, szaladjon le a könyvkötő­mesterhez és mondja meg neki, hogy csináljon egy sáskának való fehér dobozt. Aranyozza be a széleit, aggasson rá arany-piros pántlikát és hogy a sáska meg ne fulladjon, csináljon a doboz födelén néhány apró nyílást. Értette? . . . Azt is mondja meg, hogy még ma meglegyen a skatulya. Ezzel vastag, harmatfehér papirt terített ki maga elébe, pipára gyújtott s miközben nagyokat pöfékelt, szaporán pötyögtette a fürge betűket, amelyek ez alka­lomra bizonyos ünnepiesség köntösében formálódtak ki. Mert az irás a magas minisztériumnak volt szánva. — Alázatos tisztelettel jelentem Nagyméltóságod­nak, hogy városunk környékén sáska találtatott. Minthogy alaposan lehet tartani attól, hogy népünk egyévi nehéz munkáját komoly veszedelem fenyegeti, mély tisztelet­tel bátorkodom kérni Nagyméltóságodat, miszerint a baj elhárításában bennünket segíteni kegyeskedjék. Ez volt a jelentés magva. A sáska melléklésének külön vers volt szentelve. Mikor így elkészült volna az alispán a kimerítő munkával, a pipaszárrál szelíden Görgei a honvédek között

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék