Isépy István - Szigeti Zoltán (szerk.): Botanikai Közlemények, 94. kötet (2007)
2007 / 1-2. sz. - JUHÁSZ KOCSIS MELINDA - BAGI ISTVÁN: A Prunus serotina Ehr. élőhely-preferenciái az invázió diszperziós szakaszában homoki területeken
A Prunus serotina inváziója homoki területeken A kései meggy Magyarországon alapvetően a laza, homokbázisú talajokon nagyobb elterjedtségű. A talaj szénsavasmész-tartalma nem meghatározó, mert mind a Nyírség és Belső-Somogy savanyú, mind a Kiskunság meszes homokján kiterjedt állományokat alkothat. Az ország hegyvidéki részein szórványos, inkább kivadulásoknak minősíthető előfordulásai vannak, ugyanakkor egyes dombvidéki területeken - így a Mátra és a Börzsöny között fekvő Cserháton - gyakorinak mondható (Bartha és Mátyás 1995). Mai elterjedtségének kialakulása alapvetően az erdő- és vadgazdálkodás következménye (vö. Juhász 2004). A faj magyarországi élőhelyeiként leggyakrabban a nem őshonos fafajokból álló, ültetvényszerű erdőket jelölik meg: alföldi kultúrerdők, főleg erdei- és feketefenyvesek, akácosok, ritkábban nemes nyárasok (Bartha és MÁTYÁS 1995, Bartha 1999, 2000), vagy a bolygatás szerepét hangsúlyozzák (Juhász 2004). A fentiek megerősítése mellett, dolgozatunkban arra kívánjuk a figyelmet felhívni, hogy az özönfaj terjeszkedése (diszperziós fázisa), azaz egy-egy újabb terület megfertőzése során - legalábbis a Duna-Tisza közi homokhát biztosította táji környezetben - nem elhanyagolható mértékben a féltermészetes, sőt akár a természetközeli erdei vegetációnak is szerep jut. Vizsgálati terület felvételezése és leírása A felmérés helyszíne a Kiskunsági Nemzeti Park Fülöpházi Homokbuckák területének az 52-es főúttól délre eső része. A védett terület dél felé kiegészült egy korábbi MÉTA felmérésből ismert, Ágasegyházától északra fekvő ültetett Prunus serotina erdőrészlet felé, amelyről feltételeztük, hogy az özönnövény terjedési góca. A felmérést addig terjesztettük ki ebbe az irányba, amíg - az intakt foltok mellett - az értékeléshez elegendő kései meggyel fertőzött foltot nem találtunk. Végülis a buckás homoki tájban egy olyan 200 hektár körüli kiterjedésű mintaterülethez jutottunk, ahol a P. serotina terjedésének peremzónáját feltételeztük (1. ábra). A védett területen a főúttól északra végzett korábbi térképezések és állapotfelmérések ugyanis ezt a fajt arra nem jelezték (pl. Bagi 2000). A legközelebbi jelentősen fertőzött terület Kerekegyháza nyugati határában, a vizsgálati területtől 10 kilométerre található. A térképezés során a Nemzeti Biodiverzitás-monitorozó Rendszer élőhelytérképezésre vonatkozó eljárásait követtük (Kun és Molnár 1999). Az élőhelyfoltok elkülönítése során azonban - a foltméret csökkenésének irányába hatóan - igyekeztünk a foltokat úgy lehatárolni, hogy azok, még ha több élőhelyet is foglalnak magukban, az egyes élőhelyeket a folt teljes területén a foltra jellemző arányban tartalmazzák. Az így lehatárolt foltok mindegyikét teljes(nek szánt) fajlistával láttuk el, amelyből - mivel a felvételezés nyár végén készült - a tavaszi efemer fajok hiányoznak. A térképezés során, a terepen a Földmérési és Távérzékelési Intézettől (FÖMI) megvásárolt, 1:10 000 léptékűre nagyított, 2000-ben készült színes légifotót használtunk. Az egyes élőhelyfoltokat az Általános Nemzeti Élőhely-osztályozási Rendszer (Á-NÉR), vagy későbbi módosításainak (mÁ-NÉR, mmÁ-NÉR) kategóriáival jellemeztük (Fekete et al. 1997, Bölöni et al. 2003). A területen lehatárolt élőhelyfoltok - 159, melyek közül egy a különálló fertőzési góc - tizenkét élőhelyi kategória valamelyikébe sorolhatók be. A természetes, természetközeli élőhelyeket az évelő nyílt homoki gyepek (G1), buckaközi homoki sztyepek (H5b) és a borókás-nyárasok (M5) képviselik. A féltermészetes (gyomos) élőhelyek reprezentánsai a telepített fehér- és szürkenyárasok (R3), másodlagos, egyéves homoki gyepek (09), a gyomos, jellegtelen szárazgyepek (05). A nem természetes élőhelyeket részben a tájidegen faültetvények: akácosok (S1), fenyőültetvények (S4) és egyéb tájidegen fajokból álló spontán cserjések és erdők (S6), részben felhagyott szántók és szőlők nem regenerálódott parlagjai (T10), tarvágások (T10a) és tanyák (U3) képviselik. Az egyes élőhelyek olykor nem diszkréten különülnek el, hanem egy-egy folton belül is gyakorta átmeneteket vagy mozaikokat képeznek egymással. Ezért, bár 159 folt került térképezésre, az egyes élőhelyeknek 258 említése szerepel. Mivel egy-egy folton belül az élőhelyek területi aránya sokszor nehezen és bizonytalanul állapítható meg, a foltokban való reprezentáltság alapján becsültük az egyes élőhelyek gyakoriságát. Ezek szerint a vizsgálati területen a foltok 31 %-a természetes vagy természetközeli, 30 %-a féltermészetes, 39 %-a erősen gyomos, tájidegen vagy antropogén hatás alatt álló, nem természetes élőhelyeket foglal magába (1. részletezve alább az 1. táblázatban). A 2005 augusztusa folyamán végrehajtott felmérés során 283 faj összeírására és foltokhoz rendelésére került sor. A vizsgálatba vont terület összességében a Duna-Tisza közi homokhát egy ma tipikus táji reprezentánsának tekinthető (Seregélyes és Szollát 1995, Molnár 2003, Bíró et al. 2006).