Schuler Dezső: A hajléktalanság kérdése a székesfővárosban (Budapesti Statisztikai Közlemények 76/1)
A hajléktalanság kérdése a háború kitörésétől 1930-ig
79 csak ezer vesződséggel volt megszerezhető és racionális felhasználásuk szinte képtelenség volt. Ezen ínséges állapotok enyhítésére csak évek munkájával lehetett vállalkozni. A kommunizmus ideje alatt a budapesti forradalmi központ munkás- és katonatanácsa a szükséglakásokat köztulajdonba vette (75.030/1919—IX.) és azokat a kerületi lakásbizottságok kezelésébe adta. Intézkedett egyúttal a telepeknek a főváros vagyonleltárából való törlése iránt is. Ezzel egyidejűleg 1919. április 1-től a szükséglakások használati díját is leszállította 20%-kal (58.699/1919—XIV.). Ezeken a jelentéktelen lakásügyi intézkedéseken túl azonban a proletárdiktatúra kizárólag rekvirálásokkal operált. Mintegy 10.000-re tehetjük az ezen idő alatt történt rekvirálások és behelyezések számát. Az ekkor tett intézkedéseket azonban a proletárdiktatúra bukása után a Friedrich-kormány azonnal felülvizsgáltatta és az indokolatlanul betelepített családok elhelyezésére, valamint a vasúti vagonokban, bódékban, iskolákban és egyéb középületekben elhelyezett menekültek rendesebb, de még mindig ideiglenes elhelyezése iránt a fővárosban, illetve annak környékén katonai célokra épült barakkoknak szükséglakássá való átalakítása útján intézkedett. 1920-ban és 1921-ben alakította át a kormány a cinkotai Ehmann-telepet, az Auguszta-, Mária Valéria-, Gubacsi-úti-, Lenke-úti- és az újpesti vonatszertári barakktelepet állami szükséglakássá és így ez az akció körülbelül 2000 szükséglakást eredményezett. 1921-ben az állam a szentlőrinci Lipták-féle lőszergyári telep átalakításával mintegy további 500 lakást termelt. Meg kell azonban említeni, hogy az így létesült lakások korántsem csak a menekültek elhelyezésére szolgáltak, hisz a III. ker., Lajos utcai és a VII., Hernád-utcai iskolákban elhelyezett menekülteket (45 magános és 70 család) a főváros csak 1927. év végén tudta banképítkezésű kislakásaiba áttelepíteni. A kommunizmus bukása után a fővárosi bérházakban, a fővárosi kislakásos és szükséglakásos telepeken megüresedő lakások kiutalási joga a lakásügyi miniszteri biztos kezébe került. Ennek következtében a fővárosnak nem volt módjában a közegészség vagy közbiztonsági okokból kiürítendő vagy lebontandó házak lakóinak elhelyezéséről gondoskodni. A főváros tehát 1920. január 27-én 8604/1920. szám alatt felkérte a lakásügyi miniszteri biztost, hogy a főváros tulajdonában lévő 640 szükséglakás közül 150-nél az üresedő lakásokba való behelyezés jogát ruházza át a fővárosra. A miniszteri biztos a kérést teljesítette és így 1920. március 1-től kezdődően az I. ker., Lenke-úti, VII., Alsóerdősor 26., VII., Holló-utca 14., IX., Mesterutca 69. és IX., Vágóhíd utca 15. számú telepen az üresedő lakások kiutalási joga a fővárost illette meg. Kikötötte azonban a miniszteri biztos, hogy a kilakoltatási jog ezen a telepeken sem illeti meg a fővárost. (1920. E. 1. 363. sz.)