Schuler Dezső: Hatósági és társadalmi embervédelem Budapesten. 2. kötet (Budapesti Statisztikai Közlemények 90/1, 1937)
VI. rész. Általános embervédelem
406 elöljárók előterjesztései, közgyűlési felszólalások, újságcikkek sürgették a hajléktalan családok elhelyezésének érdekében újabb szükséglakások építését. Az építkezés azonban csak az 1910-es években indult meg és az 1914-ig több cikklusban folytatódó lakásépítési akció keretében létesült a IX. ker., Vágóhíd utcában 140 szükséglakás. A szükséglakások 1912-től a tanács kezelésébe kerültek. A tanács, a vonatkozó utasítás szerint elhelyezhette a szükséglakásba azt a családot, amely közérdekből elrendelt kilakoltatás folytán lett hajléktalan vagy lakbérfizetésre átmenetileg képtelen, vagy más okból ideiglenesen hajléktalan. Egy család azonban legfeljebb két hétig foglalhatott el szükséglakást. Ez a szabályozás a világháborúig általában érvényesült. A világháború kitörése után azonban a fővárosban jelentkező lakásínség miatt, s mert a lakások szabad rendelkezését felfüggesztő rendeletek a szükséglakásokra is érvényesek voltak, a szükséglakásokban elhelyezett családok kitelepítése iránt nem lehetett intézkedni. Miután a korábban ideiglenes jelleggel létesített barakok egy része már használhatatlanná vált, 1914-ben a fővárosnak körülbelül 350 szükséglakása volt. 1915-ben a VI., Babér-utcai telepen létesült újabb 160 szükséglakás. A háború folyamán azonban az egyik szükséglakástelepen (IX., Vágóhíd utca 22.) katonai kórház létesült, a másikon (IX., Mester utca 69.) pedig orosz hadifoglyok voltak elszállásolva, s ezért a főváros 1917-ben a hajléktalan családok elhelyezése végett magánlakások szükséglakás céljára való bérlésével kísérletezett, majd 1918-ban a Balkán-Bihari úti fővárosi telken a kormány támogatásával 64 szobás szükséglakásos telepet létesített. A világháború után a kormány a lakáshiány csökkentésére a Lenkeúti, Gubacsi úti, Auguszta, Mária Valéria baraktelepeket szükséglakássá alakította át. Ez az akció körülbelül 2000 szükséglakást eredményezett. A baraklakásokban azonban a menekültek helyezkedtek el és így az önhibájukon kívül hajléktalanná váló családokról a főváros ekkor sem tudott gondoskodni. Ezekben az években azonban a szükséglakáskérdés nem is jelentett külön problémát, s a jelentkező abszolút lakáshiány következtében a hajléktalanság fogalma egész tág értelmezést nyert. 1926-ban megindult a kislakásépítkezés, a lakáshiány csökkent. Ekkor kezdett újból foglalkozni a főváros az ínséges helyzetük következtében hajléktalanná váló családok elhelyezésének kérdésével. 1928-ban a főváros a VII. ker. lóversenytéri kunyhólakók elhelyezésére a X. ker., Ceglédi-úton 120 szükséglakás felépítését határozta el. 1929-ben a Külső-Jászberényi-úton létesített a főváros újabb 120 szükséglakást, majd 1930. év elején a X. ker., Bihari-út 8. szám alatt 216 szükséglakást épített. Ugyanez évben létesült a VI. ker., Frangepán utca 40. szám alatt 16 szükséglakás. Ezek a szükséglakások korántsem tudták befogadni az egyre szaporodó hajléktalan családokat. A gazdasági válság következtében