Brassói Lapok, 1970 (2. évfolyam, 1-51. szám)
1970-09-17 / 37. szám
BL MI FÉKEZI AZ EGYÜTTMŰKÖDÉST ? Napról napra nő azoknak a gépeknek, felszereléseknek a száma, amelyek sok ezer darabját, alkatrészét képtelen egyetlen vállalat előállítani, s amelyek gyártása a termelés fokozottabb szakosodását, a társadalmi munkamegosztás elmélyülését követeli meg. A termelés szakosításának van azonban egy elengedhetetlen feltétele: a termelők együttműködése. Brassó megyében az ipar — különösen a gépgyártóipar — fejlődése éppen a szakosodás és a kooperálás kiszélesedése közepette valósult meg. Jelenleg" a tehergépkocsi-gyártásban például több mint 60 vállalat, a traktorgyártásban csaknem ugyanannyi működik közre. Ennek ellenére a gazdaságosság szempontjának előtérbe kerülése, a jövedelemnek döntő gazdasági mutatóvá válása óta egyre több vállalatban tapasztalható egy lényegében specializálódás-ellenes, együttműködési kapcsolatok korlátozására irányuló törekvés. Ez abban nyilvánul meg, hogy egyes vállalatok számos, korábban kooperálás útján beszerzett alkatrész, félkészáru gyártását mostmaguk próbálják megvalósítani. Természetesen, a törekvés nem egyértelműen káros. Amikor például a saját gyártásba beillesztett alkatrészt korábban szintén nem szakosított vállalat szállította, az asszimilálás műszakilag indokolt, gazdaságilag pedig hasznos lehet. Ilyen helyzet azonban csak ritkán adódik elő , az együttműködési kapcsolatok korlátozása a legtöbbször gazdasági rendellenességek következménye. Tehát hatása is káros. A fejlett kooperálási kapcsolatokkal rendelkező, vállalatokban az önköltségi ár jelentős hányadát az együttműködés során szállított termékek ára képezi. A traktorüzemben például ez az arány 51 százalék, a tehergépkocsi-üzemben 60— 68 százalék, a zernyesti 6 Martie üzemben pedig 67 százalék. Mivel a kooperálás útján kapott alkatrészek ára hoszszú időn át nem változik, a koordináló üzem csak a saját gyártmányok gazdaságosabb termelésével járulhat hozzá a késztermék önköltségének csökkentéséhez. Minél több alkatrész gyártását illeszti be tehát saját termelésébe, annál nagyobb önköltség-csökkentést és — ezáltal — jövedelmet valósíthat meg. Ámde az árképzés gyakorlatában jelenleg használatos, gyakran túlméretezett jövedelmnezőségi szintek károsan befolyásolják a specializálódás és együttműködés elmélyülését, kiszélesedését. Ismeretes, hogy valamennyi termék ára a termelési költségek mellett egy bizonyos jövedelmet is magába foglal. Normális termelési körülmények között a jövedelmezőségi szint 10—15 százalékos. Kis, nem gazdaságos sorozatok esetében azonban a törvény megengedi a magasabb jövedelmezőségi szint alkalmazását is Számos együttműködő vállalat azonban visszaél e lehetőséggel, és akkor is kis sorozatnak megfelelő jövedelmezőségi szintet számít fel, amikor tulajdonképpen nagy sorozatról van szó. Így járt el például a buzáui műanyaggyár, a régeni fafeldolgozó kombinát, a buşteni-i papírgyár, amelyek 356, 250 és 76 százalékos jövedelmezőségi szintet számítottak fel egyes Brassó megyei vállalatoknak küldött alkatrészek esetében. Ugyancsak túlzott jövedelmezőségi szintet alkalmaztak egyes alkatrészek esetében a szecselevárosi Electroprecizia üzemben, a feketehalmi bádoglemezáru-gyárban, a brassói radiátor- és kábelgyárban, a zernyesti 6 Martie üzemben stb. A megrendelő vállalatnak ismernie kellene az együttműködés tárgyát képező alkatrészek termelési körülményeit, azok minőségét, önköltségét, jövedelmezőségét, hiszen a késztermék előállítása végeredményben valamennyi kooperáló vállalat közös érdeke. A valóságban azonban a szállító vállalatok igyekeznek eltitkolni a megrendelő előtt a termékek jövedelmezőségét, mert attól félnek, hogy az utóbbi a helyzet pontos ismeretében árleszállítást kér. A szállító vállalatok magatartására a megrendelők ez alkalommal is az együttműködési kapcsolatok korlátozásával felelnek. S gyakran úgy tűnik, hogy álláspontjuk gazdasági szempontból helyes is. A feketehalmi bádoglemezárugyár például azzal indokolja két alkatrész-ventillátor saját gyártását, hogy azokat 25 százalékkal olcsóbban állítja elő, mint az arra szakosított bukaresti ventillátorgyár. Látszólag ez igaz is, hiszen míg a szakosított gyár termékének ára 2 740 lej, addig a feketehalmi gyár 2 050 lejért állítja elő. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy a bukaresti gyár termékének árában 43 százalékos jövedelmezőségi szint is bele van számítva, akkor egycsapásra megdől a feketehalmiak érvelése. Hiszen még egy természetes, 6 százalékos jövedelmezőségi szint mellett is a bukaresti ventillátor tényleges ára csak 1 655 lej. Nyilvánvaló tehát, hogy a társadalom egészének szempontjából káros lenne Feketehalomban ventillátor-gyártásra berendezkedni. E példa gyakorlatilag érzékelteti mindazokat a káros gazdasági következményeket, amelyekre a vállalatok közti, együttműködés korlátozása vezethet, még akkor is, ha az látszólag hasznos. Ugyanakkor figyelmeztet arra, hogy esetleges gazdasági hibák elkerülése végett szükségessé válik a termelés szakosításának, valamint a vállalati együttműködés elmélyítésének ellenőrzése. Éppen ezért a specializálódást és az együttműködést az ipari központok és a minisztériumok szintjén kell meghatározni. Marin Stoianovici, az RKP Brassó megyei bizottságának közgazdásza Földművelők felelőssége (Folytatás az első oldalról) gondolás marad, eszményi igény, mert pillanatnyilag a Brassó megyei átlagos helyzet korántsem ad derűlátásra okot. A hét elejéig ugyanis a vetésre szánt területnek alig 27 százalékát szántották fel. És a magágyat csak 1 350 hektáron készítették elő, ami alig négy százalékot jelent. A fenti gyenge teljesítmények abból következnek, hogy a szántás napi ütemtervét (1 795 hektár) sorozatosan még 50 százalékban sem teljesítik! Nagyfokú munkaszervezési hiányosságra vall a gyenge gépkihasználás. A csigalassúságú talajelőkészítés annál inkább érthetetlen, mivel Brassó megyében — száz hektár szántóföldre számítva — az országos átlagnál több traktor és hozzávaló felszerelés áll a termelőegységek rendelkezésére. De nem használhatják jól ki a traktorokat, mert a termelőszövetkezetek vezetői és szakemberei nem biztosítanak elegendő szabad területet (még mindig szalma födi a gabonaföldek egy részét) és nem szervezték meg a váltásos műszakot. Másrészt, főleg a fogarasi és alsóucsai gépesítő vállalatok több egységében felületesen végezték el a gépjavításokat. E sorozatos mulasztások következményeként alig néhány gazdaságban halad tervszerűen a talajelőkészítés. Szervesen kapcsolódik ehhez a talaj táperejének pótlása, illetve növelése. Az állam csaknem 1400 tonna műtrágyát biztosított a termelőszövetkezeteknek, de ebből mostanáig csupán 327 tonna került a talajba. Különösen a fogarasi és kőhalmi övezetben késlekednek ezzel a munkával. Brassó megyében a búza jelentős részét minden évben kapásnövények, elsősorban burgonya után fetik. Kétségtelen, a pillangósok után ez a búza legjobb előveteménye. A burgonya betakarítása tehát az első sürgősségi feladatok közé tartozik. A megyei pártbizottság intézkedési terve alapján október 5-ig be kell fejezni a burgonyaszedést. Alig három hét áll a termelők rendelkezésére, hogy veszteség nélkül elvégezzék a betakarítást és elsősorban a vetésre kerülő területeket tegyék szabaddá. A munka megkezdődött, de az eddigi teljesítmény nem biztosítja a kitűzött határidő betartását, mert a 10 426 hektár burgonyából mindössze 1 334 hektár termését takarították be. S ezt is a Brassó környéki termelőszövetkezetekben, ugyanis Fogaras vidékén — ahol a legnagyobb területen termesztenek burgonyát — 67, a kőhalmi övezetben pedig 5(!) hektárról szedték ki a burgonyát. Lényegében azt sem mondhatjuk, hogy itt megkezdődött a munka. Az üzem meggyorsítása elsősorban a szedőgépek teljesítményének jó kihasználásán, az összes termelőszövetkezeti tagok mozgósításán, az ingázó munkások segítségének igénybevételén és — ha szükséges — az iskolások bevonásán múlik. Pontosabban a céltudatos és operatív munkaszervezésen. A burgonya betakarítása, osztályozása, a szerződéses kötelezettségek pontos teljesítése, a vetőmag jó tárolása nagy felelősséggel járó munka. Korai lenne még az átlagtermés végleges alakulásáról beszélni, de a már betakarított területek hozama mutatja, hogy a kedvezőtlen időjárás, a kártevők és betegségek, s az idejében el nem végzett növényápolás jócskán megvámolta a termést. Ezért a legnagyobb gonddal kell begyűjteni azt, ami megtermett. Régebbi tapasztalatok bizonyítják, hogy ez az igény nem mindenütt párosult kellő törődéssel és felelősséggel. Fogaras környékén, de másutt is, tavaly sok burgonya maradt a földben. Ennek az idén nem szabad megismétlődnie, mert — ha kemény is a szó — ez a közvagyon iránti felelőtlenséget jelent ! Az őszi számvetés egyik alapvető követelménye a termelőszövetkezetek törvényes kötelezettségeinek teljesítése. A leszerződött termékek értékesítése növeli a gazdaságok jövedelmét, hozzájárul az állam központosított alapjához, s ez minden szerződő fél számára törvényes felelősséget jelent. Azért hangsúlyozzuk ezt, mert a Brassó megyei szövetkezetek jelentős mennyiségű búzával és sörárpával, mintegy 25 000 hektoliter tejjel és 400 tonna zöldségfélével adósok. S az adósságok mielőbbi törlesztése elsőrendű kötelessége minden termelőegységnek. Az őszi teendők elvégzésében mutatkozó lemaradások, a kezdeti gyengeségek megszüntetése megköveteli a falvak összes erőinek céltudatos és teljes értékű mozgósítását. A megyei szervek sokoldalú és szakavatott támogatást nyújtanak ebben, amit mindenütt a jó munka javára kell hasznosítani. Ez ma a földművelők legnagyobb felelőssége. 37. SZÁM 4. oldal Az ipari formatervezés mint újdonság jó néhány éve jelentkezett nálunk. A szenzációnak, tudományos furcsaságnak kijáró „jaj, de érdekes“szakaszon mégsem jutott még túl. Legtöbbször még mindig a folyóiratok magazin oldalán szerepel, lehetőleg „industrial design" hangzatos elnevezéssel. Ilyenkor sor szokott kerülni annak a lassan már unalmassá váló kérdésnek is az eldöntésére, hogy „az industrial design — korszerű tudomány-e ?“ Persze, mivel „ilyen döntő fontosságú kérdést“ nyitva illik hagyni, a legtöbben nem is kötelezik el magukat. Ha mégis valaki új tudománynak nevezi, rendszerint megállapítja, hogy „be kell vezetni“. Csakhogy az ipari formatervezést nem lehet bevezetni, mert az nem új találmány, nem is divat, hanem mindenekelőtt nálunnk is létező gyakorlat. Tudományos vagy empirikus, tudatos vagy ösztönös gyakorlat, amelynek eredményeképpen alakul ki ipari termékeink formája, felépítése. „A csúnya nehezen vagy egyáltalán nem árusítható“ — jelszó ugyanis, amellyel a tudományos igényű ipari formatervezés a harmincas évek nagy gazdasági válsága idején betört a termelés területére, nagyon régi keletű. Olyan régi, mint a termelés. Ezért aztán nem egy új találmány bevezetése a mai feladat, hanem egy meglévő, évezredes tevékenység tudományos szintre emelése. És mint minden hasonló esetben, az előrehaladás megfelelőképpen felkészített szakember-gárda megteremtésétől függ. De milyen ismeretekkel kell rendelkeznie egy ipari forma-tervezőnek ? A szenzáció kedvéért sokan próbálták úgy beállítani az ipari forma-tervezőt, mintha az egyszemélyijég esztéta, építész, mérnök, közgazdász, agronómus, pszichológus, szobrász kellene hogy legyen. Az ilyen álláspont azonban sehová sem vezet, mert megvalósíthatatlan, irreális. Igaz viszont, hogy az ipari formatervezőnek valamennyi felsorolt területen bizonyos ismeretekkel kell rendelkeznie. Ha a külföldi — például az amerikai — ipari formatervezők felkészültségét vizsgáljuk, láthatjuk, hogy ezek a szakemberek túlnyomó részt műépítészek. Valóban, a jelenlegi foglalkozások közül ez áll a legközelebb az ipari formatervezéshez, következésképpen legkönnyebben az új foglalkozást a műépítészet alapismeretekre lehetne felépíteni. Ezért úgy véljük, a műépítészeti egyetemeken kísérleti jelleggel meg lehetne kezdeni az ipari forma-tervezéshez szükséges ismeretek előadását is. Talán ebből idővel kibontakozna a jövendő ipari forma-tervezők rendszeres képzése. (madaras)