Brassói Lapok, 1970 (2. évfolyam, 1-51. szám)

1970-09-17 / 37. szám

BL MI FÉKEZI AZ EGYÜTTMŰKÖDÉST ? Napról napra nő azoknak a gépek­nek, felszereléseknek a száma, amelyek sok ezer darabját, alkatrészét képte­len egyetlen vállalat előállítani, s a­­melyek gyártása a termelés fokozot­tabb szakosodását, a társadalmi munka­­megosztás elmélyülését követeli meg. A termelés szakosításának van azon­ban egy elengedhetetlen feltétele: a termelők együttműködése. Brassó megyében az ipar — különö­sen a gépgyártóipar — fejlődése ép­pen a szakosodás és a kooperálás ki­­szélesedése közepette valósult meg. Je­lenleg" a tehergépkocsi-gyártásban pél­dául több mint 60 vállalat, a traktor­gyártásban csaknem ugyanannyi mű­ködik közre. Ennek ellenére a gazdasá­gosság szempontjának előtérbe kerülé­se, a jövedelemnek döntő gazdasági mu­tatóvá válása óta egyre több válla­latban tapasztalható egy lényegében specializálódás-ellenes, együttműködési kapcsolatok korlátozására irányuló tö­rekvés. Ez abban nyilvánul meg, hogy egyes vállalatok számos, korábban koo­perálás útján beszerzett alkatrész, fél­készáru gyártását most­­maguk próbál­ják megvalósítani. Természetesen, a tö­rekvés nem egyértelműen káros. Ami­kor például a saját gyártásba beillesz­tett alkatrészt korábban szintén nem szakosított vállalat szállította, az asszi­­milálás műszakilag indokolt, gazdasá­gilag pedig hasznos lehet. Ilyen helyzet azonban csak ritkán adódik elő , az e­­gyüttműködési kapcsolatok korlátozása a legtöbbször gazdasági rendellenessé­gek következménye. Tehát hatása is káros. A fejlett kooperálási kapcsolatokkal rendelkező, vállalatokban az önköltségi ár jelentős hányadát az együttműködés során szállított termékek ára képezi. A traktorüzemben például ez az arány 51 százalék, a tehergépkocsi-üzemben 60— 68 százalék, a zernyesti 6 Martie üzem­ben pedig 67 százalék. Mivel a koope­rálás útján kapott alkatrészek ára hosz­­szú időn át nem változik, a koordináló üzem csak a saját gyártmányok gazda­ságosabb termelésével járulhat hozzá a késztermék önköltségének csökkentésé­hez. Minél több alkatrész gyártását il­leszti be tehát saját termelésébe, annál nagyobb önköltség-csökkentést és — ezáltal — jövedelmet valósíthat meg. Ámde az árképzés gyakorlatában je­lenleg használatos, gyakran túlmérete­zett jövedelmnezőségi szintek károsan befolyásolják a specializálódás és e­­gyüttműködés elmélyülését, kiszélesedé­sét. Ismeretes, hogy valamennyi termék ára a termelési költségek mellett­ egy bizonyos jövedelmet is magába foglal. Normális termelési körülmények között a jövedelmezőségi szint 10—15 százalé­kos. Kis, nem gazdaságos sorozatok ese­tében azonban a törvény megengedi a magasabb jövedelmezőségi szint alkal­mazását is Számos együttműködő vál­lalat azonban visszaél e lehetőséggel, és akkor is kis sorozatnak megfelelő jövedelmezőségi szintet számít fel, a­­mikor tulajdonképpen nagy sorozatról van szó. Így járt el például a buzáui műanyaggyár, a régeni fafeldolgozó kombinát, a buşteni-i papírgyár, amelyek 356, 250 és 76 százalékos jövedelmező­ségi szintet számítottak fel egyes Brassó megyei vállalatoknak küldött alkatré­szek esetében. Ugyancsak túlzott jöve­delmezőségi szintet alkalmaztak egyes alkatrészek esetében a szecselevárosi Electroprecizia üzemben, a feketehalmi bádoglemezáru-gyárban, a brassói ra­diátor- és kábelgyárban, a zernyesti 6 Martie üzemben stb. A megrendelő vállalatnak ismernie kellene az együttműködés tárgyát ké­pező alkatrészek termelési körülmé­nyeit, azok minőségét, önköltségét, jö­vedelmezőségét, hiszen a késztermék előállítása végeredményben valamennyi kooperáló vállalat közös érdeke. A va­lóságban azonban a szállító vállalatok igyekeznek eltitkolni a megrendelő e­­lőtt a termékek jövedelmezőségét, mert attól félnek, hogy az utóbbi a helyzet pontos ismeretében árleszállítást kér. A szállító vállalatok magatartására a meg­rendelők ez alkalommal is az együtt­működési kapcsolatok korlátozásával felelnek. S gyakran úgy tűnik, hogy ál­láspontjuk gazdasági szempontból he­lyes is. A feketehalmi bádoglemezáru­­gyár például azzal indokolja két alkat­rész-ventillátor saját gyártását, hogy a­­zokat 25 százalékkal olcsóbban állítja elő, mint az arra szakosított bukaresti ventillátorgyár. Látszólag ez igaz is, hi­szen míg a szakosított gyár terméké­nek ára 2 740 lej, addig a feketehalmi gyár 2 050 lejért állítja elő. Ha azon­ban figyelembe vesszük, hogy a buka­resti gyár termékének árában 43 száza­lékos jövedelmezőségi szint is bele van számítva, akkor egycsapásra megdől a feketehalmiak érvelése. Hiszen még egy természetes, 6 százalékos jövedelmező­ségi szint mellett is a bukaresti ventil­látor tényleges ára csak 1 655 lej. Nyil­vánvaló tehát, hogy a társadalom egé­szének szempontjából káros lenne Fe­­­ketehalomban ventillátor-gyártásra be­rendezkedni. E példa gyakorlatilag érzékelteti mindazokat a káros gazdasági következ­ményeket, amelyekre a vállalatok közti, együttműködés korlátozása vezethet, még akkor is, ha az látszólag hasznos. Ugyanakkor figyelmeztet arra, hogy e­­setleges gazdasági hibák elkerülése vé­gett szükségessé válik a termelés sza­kosításának, valamint a vállalati együtt­működés elmélyítésének ellenőrzése. Éppen ezért a specializálódást és az együttműködést az ipari központok és a minisztériumok szintjén kell megha­tározni. Marin Stoianovici, az RKP Brassó megyei bizottságának közgazdásza Földművelők felelőssége (Folytatás az első oldalról) gondolás marad, eszményi igény, mert pillanatnyilag a Brassó megyei átlagos helyzet korántsem ad derű­látásra okot. A hét elejéig ugyanis a vetésre szánt területnek alig 27 százalékát szántották fel. És a magágyat csak 1 350 hektáron készítették elő, ami a­­lig négy százalékot jelent. A fenti gyenge teljesítmé­nyek abból következnek, hogy a szántás napi ütem­tervét (1 795 hektár) sorozatosan még 50 százalékban sem teljesítik! Nagyfokú munkaszervezési hiányos­ságra vall a gyenge gépkihasználás. A csigalassúságú talajelőkészítés annál inkább érthetetlen, mivel Bras­só megyében — száz hektár szántóföldre számítva — az országos átlagnál több traktor és hozzávaló felsze­relés áll a termelőegységek rendelkezésére. De nem használhatják jól ki a traktorokat, mert a termelő­­szövetkezetek vezetői és szakemberei nem biztosíta­nak elegendő szabad területet (még mindig szalma födi a gabonaföldek egy részét) és nem szervezték meg a váltásos műszakot. Másrészt, főleg a fogarasi és alsóucsai gépesítő vállalatok több egységében fe­lületesen végezték el a gépjavításokat. E sorozatos mulasztások következményeként alig néhány gazda­ságban halad tervszerűen a talajelőkészítés. Szervesen kapcsolódik ehhez a talaj táperejének pótlása, illetve növelése. Az állam csaknem 1400 tonna műtrágyát biztosított a termelőszövetkezetek­nek, de ebből mostanáig csupán 327 tonna került a talajba. Különösen a fogarasi és kőhalmi övezetben késlekednek ezzel a munkával. Brassó megyében a búza jelentős részét minden évben kapásnövények, elsősorban burgonya után fe­tik. Kétségtelen, a pillangósok után ez a búza leg­jobb előveteménye. A burgonya betakarítása tehát az első sürgősségi feladatok közé tartozik. A megyei pártbizottság intézkedési te­rve alapján október 5-ig be kell fejezni a burgonyaszedést. Alig három hét áll a termelők rendelkezésére, hogy veszteség nélkül elvégezzék a betakarítást és elsősorban a vetésre ke­rülő területeket tegyék szabaddá. A munka megkez­dődött, de az eddigi teljesítmény nem biztosítja a ki­tűzött határidő betartását, mert a 10 426 hektár bur­gonyából mindössze 1 334 hektár termését takarí­tották be. S ezt is a Brassó környéki termelőszövet­kezetekben, ugyanis Fogaras vidékén — ahol a leg­nagyobb területen termesztenek burgonyát — 67, a kőhalmi övezetben pedig 5(!) hektárról szedték ki a burgonyát. Lényegében azt sem mondhatjuk, hogy itt megkezdődött a munka. Az üzem meggyorsítása első­sorban a szedőgépek teljesítményének jó kihasználá­sán, az összes termelőszövetkezeti tagok mozgósítá­sán, az ingázó munkások segítségének igénybevételén és — ha szükséges — az iskolások bevonásán múlik. Pontosabban­­ a céltudatos és operatív munkaszer­vezésen. A burgonya betakarítása, osztályozása, a szerződé­ses kötelezettségek pontos teljesítése, a vetőmag jó tárolása nagy felelősséggel járó munka. Korai lenne még az átlagtermés végleges alakulásáról beszélni, de a már betakarított területek hozama mutatja, hogy a kedvezőtlen időjárás, a kártevők és betegségek, s az idejében el nem végzett növényápolás jócskán megvámolta a termést. Ezért a legnagyobb gonddal kell begyűjteni azt, ami megtermett. Régebbi tapasz­talatok bizonyítják, hogy ez az igény nem mindenütt párosult kellő törődéssel és felelősséggel. Fogaras kör­nyékén, de másutt is, tavaly sok burgonya maradt a földben. Ennek az idén nem szabad megismétlődnie, mert — ha kemény is a szó — ez a közvagyon irán­ti felelőtlenséget jelent ! Az őszi számvetés egyik alapvető követelménye a termel­őszövetkezetek törvényes kötelezettségeinek teljesítése. A leszerződött termékek értékesítése növe­li a gazdaságok jövedelmét, hozzájárul az állam központosított alapjához, s ez minden szerződő fél számára törvényes felelősséget jelent. Azért hangsú­lyozzuk ezt, mert a Brassó megyei szövetkezetek je­lentős mennyiségű búzával és sörárpával, mintegy 25 000 hektoliter tejjel és 400 tonna zöldségfélével a­­dósok. S az adósságok mielőbbi törlesztése elsőrendű kötelessége minden termelőegységnek. Az őszi teendők elvégzésében mutatkozó lemaradá­sok, a kezdeti gyengeségek megszüntetése megköve­teli a falvak összes erőinek céltudatos és teljes ér­tékű mozgósítását. A megyei szervek sokoldalú és szakavatott támogatást nyújtanak ebben, amit min­denütt a jó munka javára kell hasznosítani. Ez ma a földművelők legnagyobb felelőssége. 37. SZÁM 4. oldal Az ipari forma­tervezés mint új­donság jó néhány éve jelentkezett ná­lunk. A szenzációnak, tudományos furcsaságnak kijáró „jaj, de érde­­kes“­szakaszon mégsem jutott még túl. Legtöbbször még mindig a folyóiratok magazin oldalán szerepel, lehetőleg „industrial design" hangzatos elneve­zéssel. Ilyenkor sor szokott kerülni annak a lassan már unalmassá váló kérdésnek is az eldöntésére, hogy­­ „az industrial design — korszerű tu­domány-e ?“ Persze, mivel „ilyen dön­tő fontosságú kérdést“ nyitva illik hagyni, a legtöbben nem is kötelezik el magukat. Ha mégis valaki új tudo­mánynak nevezi, rendszerint megálla­pítja, hogy „be kell vezetni“. Csak­hogy az ipari for­ma­­tervezést nem le­het bevezetni, mert az nem új talál­mány, nem is divat, hanem mindenek­előtt nálunnk is létező gyakorlat. Tu­dományos vagy empirikus, tudatos vagy ösztönös gyakorlat, amelynek e­­redményeképpen alakul ki ipari ter­mékeink formája, felépítése. „A csú­nya nehezen vagy egyáltalán nem á­­rusítható“ — jelszó ugyanis, amellyel a tudományos igényű ipari formater­vezés a harmincas évek nagy gazda­sági válsága idején betört a termelés területére, nagyon régi keletű. Olyan régi, mint a termelés. Ezért aztán nem egy új találmány bevezetése a mai feladat, hanem egy meglévő, évezre­des tevékenység tudományos szintre e­­m­elése. És mint minden hasonló eset­ben, az előrehaladás megfelelőképpen felkészített szakember-gárda megte­remtésétől függ. De milyen ismeretekkel kell rendel­keznie egy ipari forma-tervezőnek ? A szenzáció kedvéért sokan próbálták úgy beállítani az ipari forma-tervezőt, mintha az egyszemélyijég esztéta, építész, mérnök, közgazdász, agronó­­mus, pszichológus, szobrász kellene hogy legyen. Az ilyen álláspont azonban sehová sem vezet, mert megvalósítha­tatlan, irreális. Igaz viszont, hogy az ipari forma­tervezőnek valamennyi felsorolt területen bizonyos ismeretek­kel kell rendelkeznie. Ha a külföldi — például az amerikai — ipari forma­­tervezők felkészültségét vizsgáljuk, lát­hatjuk, hogy ezek a szakemberek túl­nyomó részt műépítészek. Valóban, a jelenlegi foglalkozások közül ez áll a legközelebb az ipari forma­tervezés­hez, következésképpen legkönnyebben az új foglalkozást a műépítészet­ alap­ismeretekre lehetne felépíteni. Ezért úgy véljük, a műépítészeti egyeteme­ken kísérleti jelleggel meg lehetne kezdeni az ipari forma-tervezéshez szükséges ismeretek előadását is. Ta­lán ebből idővel kibontakozna a jö­vendő ipari forma-tervezők rendsze­res képzése. (madaras)

Next