Brassói Lapok, 1981 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1981-12-26 / 52. szám

BL N­­u­­­m­o­r­g­u­­e avagy humorpályázatunk eredményhirdetése Ugyancsak hu­morgott magában a zsűri öt tagja, amíg végigolvasta és­­nézte, majd kiértékelte a humorpályá­zatra beküldött pályaműveket. 157 írás és 48 karikatúra érkezett a redakcióba, úgyhogy az iktató már-már hu­mor­­dállyal fenyegetőzött, nagyokat hu­mor­­dulva az ártatlan postásra. Mi pedig egy héten át méregettük a hu­morin­­got, addig-addig rostálva, amíg csak a nagyobb hu­morzsák maradtak fenn hu­­mor­os ítéleteink sűrű szitáján. Olvastunk tudósítást Fürkész Pepi ba­nánforradalmáról, receptet a sorelvonó­kúrára küldött sorbanállókról, beszá­molót éjszakai kutyahangversenyekről, megismerkedtünk Venyige M. Antallal és Tóbiással, a tévéhuligánnal, a pult mö­gött kiskirályoskodó Hasas Hedviggel és az erőlevest kotyvasztó Máté Liszttel. Fellapoztuk az ellenőr naplóját és fel­olvastuk annak a kezdő borivónak a székfoglalóját, amelyet A fehér bárány­hoz címzett kiskocsmában tartott. Meg­tudtuk, hogy miképp alakult át a szi­vaccsal bélelt őszi-tavaszi felöltő, és mi a haszna az emberiség szempontjából a budipapír-pótló budipapírnak. Hogy mi­lyen egy háborgó igazgató és milyen ál­lat a szamár, meg a ló, meg egy egész állatsereglet. Hogy miképp telik egy taxisofőr vasárnap délutánra. Volt, aki kisregényt küldött, volt, aki nagyot, volt, aki csak kísérőlevelet és életrajzot, volt, aki csak lakcímet és névjegykártyát, és olyan is volt, aki a AZ ÍROTT HUMOR DÍJAZOTTJAI: I. díj: D. Kiss Jánosnak: Jött a posta, ment a posta című írásáért II. díj: Simon Tamásnak: Névjegykártyák című „szómagyarázataiért" III. díj: Szűk Lászlónak: Weöres Sándor-paródiájáért. A RAJZOLT HUMOR DÍJAZOTTJAI: . I. díj: Török Jánosnak: Közlekedési jelek című sorozatáért II. díj: Ifj. Varga Mihálynak: Szó szerint című sorozatáért III. díj: Lukács Sándornak: Vigyázat, a tetőn dolgoznak! című kari­katúrájáért. SZŰK LÁSZLÓ (Magyar NK) Vöröss Sándor: Forradalmi vers (Paródia) Zsong a lelkem, érzem is, izzik olykor, vérzem is, pettyfoltos a kising rajtam, s ha begőzölök, kiáltom: tani! Bugylibicska vesszőt farag, de nincsen közöttük már harag. S ha fordul a szurka-piszka, éle­ sincs már az a bicska. SIMON TAMÁS Névjegykártyák Elmaradt feltámadás: Pho­e­nix... Hipnopédia: „Aludj el szépen, Kis Balázs!“ Javaslat: A Madárhatározó mintájá­ra. Baráthatározót is adjanak ki! Furcsa: Előfordulhat olyan eset is, a­­mikor a kritikus nem érett a műre... Kis éji zene: Szomszédaim tánchá­zainak... Western a tévében: Lőttek! (Az es­témnek is...) Művészsors: X-et egy fergeteges tapsorkán seperte el... ...: Áció, káció , vakáció... Fantasztikus: Belenéztem egy mik­roszkópba, és rájöttem, hogy azt valaki távcsőnek használja... Giccsvásár: A kiállított tárgyak anti­­anyagból készültek... A mítosz vége: Prométheusz ellopta az égi tüzet, aztán rosszmájúvá vált... Indiszponáltság: Ma nem megy! — szólt Tell Vilmos, fiához, Sebes­tyénhez... Háború és béke: Ha feldobom, fehér, ha leesik — robban... Os: Ne feledjük, hogy a milóinak a willendorfi volt az őse... Energiaválság: — Gőzöm nincs!... Energiaválság II.: — Hagyj békén!... Prokrusztész ágy: Addig nyújtózz, a­­míg a takaród ér!“ . Smog: A füsttől nem látja az erdőt!... Noé mondta: Nagy az isten állat­kertje!... Freud: — A Szfinx Oidipusz komp­lexusban múlt ki!... „Sok az eszkimó és kevés a fóka“.­­...mert a gyerek eszkimókat nem gyűjtik prémjükért!... Cubertin jelmondata magyarul: „Ember küzdj, és bízva bízzál!“.... Középkori hirdetés: Képíró kisasz­­szonyt felveszünk! Rasszista sakkozó: Csak fehér koc­kára hajlandó lépni... 52. SZÁM 6. OLDAL DORMÁNDI KISS JÁNOS Jött a posta, ment a posta... Amikor a postaládában az első nem nekem címzett le­vélre bukkantam, úgy éreztem, hogy itt a soha vissza nem térő alkalom: valóra válthatom dédelgetett gyermekkori ábrándjaim egyikét, miszerint ha felnövök, postás leszek! Átérezve az üzenetek gyors és pontos továbbításának nemegyszer sorsformáló szerepét, hirtelen a helyzet magas­latán éreztem magam és nemes nekibuzdulással, lelkem­ben postadalokkal elindultam, hogy visszavigyem a levelet a szentélynagyságú magas székházba, melynek homlokza­tán öles betűk adták tudtomra, hogy innen indulnak a világ négy égtája felé a kék egyenruhás, becsületes és pontossá­gukról közismert postások. — Levelet hozott a posta! — újságoltam kitörő öröm­mel, belépve a szentély ajtaján. — Őrizzük meg a csendet! — mordult rám egy komor tekintetű, főnökies külsejű hivatalnok, miközben a körü­lötte lévő, csupa fürgekezű beosztott láthatóan kórusban szekundált neki. Mindez a belső rendszabályok értelmében történhetett, m­ert mint tudjuk, a munka elengedhetetlen feltétele a jó nagy kiadós csend, amit csak néha-néha, bi­zonyos magaslatokról szabad mozduló utasításokkal meg­szakítani. Mint a kisemberek általában, én is olyan vagyok: ha­ rám kiáltanak azokról a bizonyos magaslatokról, a hang irányába fordul és hajlik a gerincem, mint a nyári jegenye levele, ahogy azt igen találóan mondja a költő. Igaz is, suttogtam önmagamba roskadva. Minek is mindent világgá kürtölni? Hiszen a mai korszerű postai szolgáltatás gyakor­latában a kürtöt, csakúgy, mint a levélhordást, jelképesen, költői metaforaként értelmezik. Nyomban el is szégyelltem magam az ilyen és ehhez hasonló lázadó gondolatokért, és cselekedetem beláthatatlan következményeinek szörnyű sejtelmével a lelkemben letettem hát a levelet a pultra, és lábujjhegyen kisomberdáltam a nagy székház ajtaján. Másnap, mikor fölnyitom a postaládámat, a meglepetés­től csaknem hanyatt estem. A ládában ugyanis ismét ott fe­hérlett az a levél, amit előző nap a nagy szentélybe eljut­tatni szerénykedtem. Kezdeti meglepetésemet sötét gyanú váltotta fel: mit akarnak ezek? Bevallom, válságos pillanat volt: mi minden eszébe nem jut ilyenkor az embernek! Biz­tosan, próbára akarnak tenni! Azt akarják, hogy felbontsam a levelet és ki tudja, mi mindenfélébe ártsam magamat. Za­varomban arra gondoltam, hogy ismét belopakodom a nagy szentélybe és visszacsempészem a nem nekem szóló levelet. Jöjjön, aminek jönnie kell, kiabáljanak, ahogy csak a tor­kukon kifér. Eszembe jutott azonban, hogy ehhez bátorság kell és ne kerteljünk: nekem az már nem volt! Hirtelen határoztam el, hogy mégiscsak beváltom gyer­mekkori álmomat, s ha nem is kék egyenruhában és hetyke tányérsapkában, de szerény jelöltemben és tavalyelőtt vá­sárolt kalapomban elindulok fölkeresni a címzettet, még ha rámegy a nagy szabad időm fele is! Szerencsém volt: már két hét múlva rábukkantam a levélen jelzett Fajdkakas negyed E-98-as tömbháza, F lépcsőházának­ 415-ös lakására, amelynek lakói még szilva­pálinkával is megkínáltak, mert azt hitték, hogy a Ma­rosvásárhelyen 1974-ben föladott levél már meg sem érkezik. A levélben azt írta a marosvásárhelyi rokon, hogy meg­született a kicsi Pityuka, aki hálistennek­ jól van... Ettől kezdve ment minden, mint a karikacsapás. A mun­­kahelyemre már be sem jártam, mert naponta találtam nem nekem címzett leveleket a postaládában és azokat hűsége­sen ki is hordtam a címzetteknek. Közben felmondtak ne­kem, de a felmondó levelet­ mindmáig nem kaptam meg, mert állítólag postán küldték ki. Kaptam viszont egy táv­iratot. Éjszaka két órakor költött fel egy daliás postás­­az­zal, hogy meghalt a Vilma nénni. Te jó isten, borzadtam meg, szegény, szerencsétlen Vilma néni! Olyan fiatalon! És sírtunk, annak rendje-módja szerint. Reggelig, mert meg­kínáltam a postást szilvapálinkával és reggelig tartott a készlet. Nem sajnáltam, mert én is egy ajánlott levél kézbe­sítéséért kaptam. Amikor a mámor a fejemből elszállt, döbbenten vettem tudomásul feleségem közlését­, miszerint nekünk még Vin­ga nevű ismerősünk sincs! Sebaj, van másnak, mondtam. És szívvel-lélekkel fe­küdtem bele a munkába. A kora hajnal már az utcán ta­lált, idővel beszereztem egy ökörhasú oldaltáskát is, amit egy kis kétkerekű szekérrel vontattam magam után. A ha­gyományos postakürtöt ezüsthangú csengőkkel helyettesítet­tem. És örültem, ha örömet vittem és búsultam, ha búsul­tak mások és elfogadtam a borravalót, mint az igazi postá­sok. Egy ködös novemberi délutánon, éppen mikor már az utolsó levelet is kézbesítettem és hazafelé menet a jól vég­ (Folytatása a 7. oldalon) LUKÁCS SÁNDOR: Vigyázat, a te­tőn dolgoznak! (2.); Ifj. VARGA MI­HÁLY: Melegágy (1.); Napsütés (3.) szomszédjáét. Volt, aki a Tisztelt szer­kesztőséget küldte el, és olyan, aki csak a zsűrit. A szerkesztőség habozott egy ideig, hogy menjen-e vagy maradjon, de a zsűri, az maradt, kitartott az utol­só borítékig, sőt a jegyzőkönyv utolsó soráig..., az utolsó hu­morgásig. Jegy­zőkönyvektünk ugyanis mindent, még a Ludas Mátyástól Döbrögi módjára el­lopott vicceket is, meg poénokat. Szó­val, ebben a nagy humor-ügyben mi sem ismertünk tréfát. Annál is inkább, mert az Írások zömében nem találtunk belőle egy szikrányit sem. No, de sebaj, majd jövőre! — nyugtatgattuk egymást meg a jegyzőkönyvet. Aztán visszavo­nultunk, bezárkóztunk és döntöttünk. A következőképpen: 1981. XII. 26.

Next