Brassói Lapok, 1983 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1983-08-12 / 32. szám

ég elmúlt (de nem feledett) korokról, fia ,tudni, beszélni, írni akar valaki, irattá­rakat, könyvtárakat látogat, újságkollek­­ciókat lapoz fel, korabeli dokumentumo­kat vallat — nemigen jut eszébe, hogy félévszázados esemény élő tanúját keresse. Hiszen öt­ven esztendő nagy idő, egy ember életében pedig nagyon nagy idő... Az idén, május hónapban, jegyzetnyi cikkben az Erdélyi Antifasiszták Szövetségének megalakulása 50. évfordulójáról emlékeztem meg, ugyanakkor arról, hogy abban az időben az antifasiszta mozgalomnak Brassóban egy — igaz, rövid életű — sajtóorgánuma is megjelent, Spre stingă címmel. A jegyzet megjelenése után nem sokkal telefonon kerestek a szerkesztőségben. Szász Dániel, lapunk régi ismerőse és barátja, nyugdíjas nyomdász hangját hallottam a telefonban: „Én azt, aki a Spre stingă című lapot annak idején mint nyomdász készítette, sze­mélyesen ismerem! Egy időben a keze alatt dolgoz­tam; ő volt az első kommunista, akivel találkoztam; jó erőben, egészségben él itt Brassóban, Mihai Surdu a neve...“ Mi sem természetesebb, mint az, hogy magam is személyesen akartam találkozni a régmúlt idők eme tanújával“. Széptermetű, mosolygós arcú­ tekintetű ember a 78 éves Mihai Surdu, s hogy kérdésemre sok évtizeddel kell „vissza­mennie“ emlékeiben, kis ideig elgondol­kozva bólogat; engem néz, de tudom: „messze“ lát... — Bolgárszegi születésű vagyok — mondja aztán —, még nem voltam tizenkét éves, amikor a brassói­­Andrei Mureşianu nyomdába szegődtem inasnak. Ez 1916-ban volt, még javában dúlt az első világháború... Ebben a nyomdában készült a Gh. Bariţ alapította Gazeta Transilvaniei. Minden példányát kézzel húztuk le, ilyen volt a technika... S furcsamód, az újságké­szítés aztán mondhatni egész életemben végigkísért... — A nyomdászokról mindig mint a munkásosztály elitjéről beszéltek... — Ennek igazát — vág szavamba Mihai Surdu — magam is igen gyorsan tapasztaltam. A környezet, amelybe kerültem; az idősebb nyomdász munkatár­sak , mintha kötelességüknek érezték volna azt, hogy szellemünk pallérozásával is foglalkozzanak, hogy megismertessék velünk annak a társadalmi rendnek, amelyben éltünk, az ellentmondásait, fonákságait, hogy megismertessék velünk a munkásosztály felada­tait abban az új társadalmi rendben, amelyről ab­ban az időben még csak álmodozni lehetett... — Tanították tehát... — Sőt! Mivel tapasztalták, hogy fogékony vagyok a jó szóra, és mindemellett némi íráskészségem is van, már fiatalon feladatokat kaptam, írjak is. A témát esetenként magam választottam meg magamnak, ál­talában társadalmi kérdéseket, munkásproblémákat boncolgattam, hogy úgy mondjam... Bár az első írá­som, amely megjelent, egy könyvismertető volt, s talán, mert a legelső írásom volt, jól emlékszem arra is, hogy Eugen Relgis Humanitarizmus és szocializmus című könyvét recenzáltam... — Sokat olvasott... — Sokat olvastunk, mi, nyomdászok, nagyon sokat. — "A Spre sting" című lap milyen körülmények kö­zött jelent meg? — Elég vicces körülmények között... Az akkori katolikus gimnázium (ma 6-os számú általános iskola) pincéjében lévő kis nyomdában készült, egyszerre a Szív és a Kereszt című lapokkal... Csak amíg ez u­­tóbbiakat a kapun át szállították az olvasóhoz, addig a Spre stínga című lap példányait a pince ablakán át csempésztük ki terjesztésre, éjszaka... Ennek a mun­kának egyébként már Szász Dániel nyomdász-kollé­gám és barátom is szemtanúja volt. Na de abban az időben még készítettünk néhány baloldali lapot. Pél­dául a Cuvint nou címűt... — S az esetleges leleplezés... — Nyilván, börtönnel jár. De el kell mondanom azt is, hogy nekünk akkor, munka közben, a felelős­ségre vonás lehetősége eszünkbe sem jutott. Jól is néztünk volna ki, ha állandóan a börtönre gondo­lunk... — Párttag, Surdu bácsi? — 1935-től. — Szász Dániel szerint ön az ő tanítómestere... Sok magánkézben lévő nyomda volt akkor Brassóban, s ezek tulajdonosai különböző nemzetiségűek. Románok, magyarok dolgoztak ugyanabban a nyomdában is? — Románok , magyarok, szászok. Ilyen problémá­ink nem voltak, hiszen jól beszéltük egymás nyelvét. Én például, emlékszem, abban az időben a nyomdász műkedvelők által egy magyar nyelven előadott szín­darabban is szerepet vállaltam. Tetszett a darab címe: Bűn és bűnhődés... — 1935... — Igen, ez az év több szempontból is jelentős a számomra. Akkor lettem párttag, és, munka híján, Brassóból Kolozsvárra mentem. Itt kaptam munkát a Patria című újságnál (az újság az ómenem, mint már mondottam). Négy évig dolgoztam Kolozsváron... — Milyen emlékei vannak ezekből az évekből? — Kolozsváron jelent meg abban az időben a Ţară nouă című baloldali hetilap. Ebbe a lapba bő két éven át hetenként írtam. A témáim: társadalmi kér­dések, munkásproblémák... 1939. május elsején a ko­lozsvári Munkás moziban gyűltünk össze, ott a felszó­lalásomnak nagy sikere volt... 1939. július 30-án emlé­keztünk meg Petőfi Sándor halálának 90. évforduló­járól. A nagy költő munkásságát magyar nyelven — itt van erről az eseményről a korabeli lapkivágás is, tessék nézni — Nagy István, Jordáky Lajos és Szabó Árpád méltatta, román nyelven én, Mihai Surdu... — 1939-ben visszajött Brassóba. — Igen. S a cél érdekében (ez 1944 augusztusában következett be...) ügyeskedtünk, ahogy tudtunk. ■ —­ Hallottam, hogy Surdu bácsinak nagy szerepe volt a brassói Drum nou című lap megjelenésében... — A javaslatomra, 1944 szeptemberében, elkoboz­tunk egy magánkézben lévő nyomdát, itt készült a lap első példánya... Jó ideig a Drum nou felelős szer­kesztője is voltam. És persze írója is, hiszen a kellő gyakorlatom már megvolt hozzá...­eszélgetésünk közben, önkéntelenül, több­ször is románra fordítottam a szót, de Mihai Surdu mindannyiszor felhívta a fi­gyelmem: „Kérem, én is tudok olyan jól magyarul, mint ön románul...“ SZENYEI SÁNDOR A felső képen: Coresi nyomdája és annak (elképzelt) működtetői Az alsó képen: Néhány száz évvel Coresi után — ezen a körforgó gépen készülnek a brassói sajtókiadványok, köztük a Brassói Lapok is Ebben az évben éppen 100. esztendeje, hogy az első magyar óvodák, illetve ahogy akkor nevezték őket, „nyári menedékházak“, megnyitották kapuikat a hétfalusi gyermekek előtt (lásd Koós Ferenc 1893-ban Brassóban megjelent A Brassó vármegyei tizenegy magyar kisdedóvoda, illetőleg nyári menedékház tíz éves története című füzetet, amelyből a szövegben is idézünk). Koós Ferenc tanfelügyelő 1882 novemberében ter­jesztette fel az illetékesekhez javaslatát a „nyári me­­nedékházak­“ szervezése érdekében, s 1883 február ha­vában „...kinevezték havi­­25 forint jutalomdíj élvezete mellett, ideiglenes minőségben az óvónőket, majd két hónapra Kézdivásárhelyre küldték őket kiképzésre.“ Játékokkal — kockákkal — a hosszúfalusi faragász­­iskola látta el az óvodákat — ingyen. A bútorokat Po­­povics László brassói asztalos készítette, s „...minden község elöljárósága elvitette a saját költségén a búto­rokat az illető községbe, s így május 7-én egyszerre megnyittatott Brassó megyében 9 községen 10 óvoda“. „Május végén és június elején egymás utá­t érkez­tek a szomorító és biztató jelentések az óvodák láto­gatása állapotáról. Pürkerecről, Zajzonból és Apácáról Száz éve •.• jelentették, hogy az óvodától a nép idegenkedik, s alig jár 10—15 gyermek, Bácsfaluból ellenben, hogy 70 óvodaköteles közül naponta 40—50, Türkösön 58 jár óvodába...“ Létszámkimutatás 1883-ból: „összeiratott a 10 köz­ségben 953, óvodába adatott 747; pontosan látogatta 321, időszakonként 422; vizsgára állott 469. Tatrangon, Fűrészmezőn, Bácsfaluban, Türkösön látogatták leg­számosabban pontosan az óvodákat...“ Az első „vizsgákat“ szeptember 2­6-ig tartották. Hogy mit tanultak ott a gyermekek? „...nem kell komoly tanítást gondolni, mert az óvoda nem iskola. Az óvodában minden játékszámban megy, s a leg­­megkapóbb benne az, hogy a gyermek azt hiszi, hogy ő csak játszik, s a tanulás szót hírből sem ismeri. Csak mi látjuk, hogy de bizony tanul a csemete... Különö­­sen megtanul hármat, ú.m. figyelni, engedelmeskedni és beszélni“. Az óvodai körülmények nem voltak rózsásak. Tíz év múlva, 1893-ban is „...hátra vannak még a modern kisdedóvó épületek, milyenekkel, fájdalom, ma még sem Brassóban, sem a megyében nem bírunk. Csakis a türkösi és pürkereci állami iskoláknál bírunk ma egy-egy alkalmas óvodatermet s ezek sem elégségesek. A többi községekben falusi házakból alakított, igen szerény és szűk óvodahelyiségekkel rendelkezünk. A községek bérelnének nagyobbakat és jobbakat, de nincs honnan“. Pedig annak idején e nyári óvodák hasznos funk­ciót igyekeztek betölteni. Céljuk az oktatás mellett az volt, hogy a mezei munka idején a gyermekek ne ma­radjanak felügyelet nélkül. Száz éve... Azóta nagyot léptünk előre. Mégis, ha­zoknak a régi óvónőknek, dajkáknak, tanítóknak, né­­ány közéleti embernek és nem utolsósorban a köz­egek lakóinak áldozatkészségére, akaraterejére, a sém­miből is valamit csináló munkakedvére gondolunk, van mit tanulnunk tőlük ma is. „ , KOCHRADER SÁRA Vissza a műhelybe. A mestert félrehív­ják. Látom, a munkás helyére áll, beindítja a gépet, majd­ beállítja. Hosszan matat­nak rajta. Végre. Elhívják ismét. A gépen a gyártó neve: Iosif Renghet üzem, Arad. Hárman is állnak a mester mellett, figyelik. Szavait nem értem, de mozdulata elutasító. — Karbantartók — hallom később a magyarázatot. — Megjavították az eszter­gát, de most sem jó, szökik. Nem vettem át. Fél óra múlva a gép előzésre ismét darabokban hever. — Főnök, egy óra múlva vár a fog­orvosom. Elenged ? — Nem. Menj délután. — De... — Mondottam: nem. Ebédszünet. A műhelyben valószínűtlen csend: a gépek állnak.­­— Bodor elvtárs, önöknek pár éven belül meg kell kettőzniük a munkaterme­lékenységet. Hogyan ? — A reggel óta látott egyet-mást, és délig még lát: gondosabb-pontosabb munkával, a mindenféle holt idő kiküszö­bölésével. Jobb gépekkel, jobb szervezés­sel. :85-ig a vállalat a városközpontból kiköltözik a Bertalanba. Ott már másképp lesz. Itt egy munkadarabot ide-oda kell sétáltatnunk a gépek közt, oda s vissza a műhelyek között: a széklábat itt csi­szolják, innen kétszáz méterre festik, s a szomszéd műhelyben szerelik össze. Kéne egy-két új gép, de itt egyszerűen nincs ahova beállítani. Ez a csarnok annak idején nem székgyártásra épült. Szerelőműhely: Egy munkásnő szárnyas­csavart illeszt digattyútengelyekre. Az egyik tengely „megdagadt", a csavar nem fér rá. Más csavart vesz, az sem, s a harmadik sem. A dugattyú félre kerül, egy kosárba (van ott még vagy öt). A mester odalép, ő is megpróbálja felcsa­varni, nem megy. Szól, s kisvártatva belép egy esztergályos. — A tieid, ugye? Újrameneteled őket! A fiatalember szó nélkül kiszedi a se­lejtes darabokat a kosárból, s viszi: újra­menetelni. Dél felé jár. Bodor Gyula odalép né­hány beosztottjához. Azok (némelyik ugyan kelletlenül) leállítják gépüket, s vele men­nek: anyagért, a raktárba. A raktár nincs messze, épp a műhelyek átellenében, de az utca túloldalán. Egyikük körülnéz, s ha nem jön autó, int. hozhatják. Rövid az út a raktártól a mérlegig, innen meg a munkacsarnokig. Nem vesz sok időt igénybe a megfelelő méretű ru­­dak­ csövek kiválogatása sem. „Rövid" idő, öt szakmunkás alig fél órai munkája. — Ez csak alig egynapi anyagszükség­let. Hónap elején, mikor többet veszünk, kivonulunk mindannyian, s tart egy fél napig. Majd az új részlegen másképp lesz. Néhány „civil" — utcai ruhás — kukkant be a műhelybe: a második váltás legény­sége. A bentiek közül néhányan szedelőz­­ködnek. — Kérem az igazolványom — kopog be a mester irodájába valaki. Fél három, a munkaidő vége. — Bodor Gyula vállalatunk egyik leg­jobb mestere — mondotta Gheorghe Pascu, a vállalat párttitkára. — Eszter­gályos volt, 6-os kategóriás, aztán most ugyanannak a műhelynek a mestere. Szi­gorú, igényes, fegyelmet tart, a lustaságot nem tűri. Évek óta ismerem, sokat tudnék beszélni erről, de gondolom a lényeg ez. BALÁZS JÁNOS 1983. Vili. 12. BL 32. SZÁM 3. OLDAL

Next