Brassói Lapok, 1926. december (32. évfolyam, 272-296. szám)

1926-12-12 / 281. szám

1926. december 12. BlUSSfil LAPOK 1 9. oldal* 281. számi VASÁRNAP Halál írta: Molnár Endre Dacosan, összeszokott fogakkal lépett ki az ajtón. Mögötte tovább harsogott főnöke hangja: — Igenis, hasznavehetetlen, ostoba fráter. Még ma megiratom a felmondólevelét! Mert nem fizethetek olyan embert, akit semmire sem leh­et h­asználni! Tamás elmentében jól hallott minden szót. Tudta,­­ az az ostoba fráter, akit semmire sem lehet használni. Mégis közönyös arccal gom­bolta be kabátját. — Megemleget még ez a vén csirkefogó — sziszegte a foga között. Főnöke csakugyan nagyott vétett ellene. Hiszen Sárika előtt szidta le, alázta meg. Az előtt a nő előtt, aki a legközelebb állott hozzá az egész hivatalban. — Bosszút állok azon a vén gazemberen, ■— ismételte amint a Dunapartra ért. Bosszút áll ? De hogyan ? Hasztalan for­dulna a hatalmas bankvezér ellen. Az az erő­sebb- Nem árthat neki. Meglesse a kapu alatt ? Megpofozza? Börtönbe kerül. Lovagias elégté­telt kérjen tőle ? Hát honnan vegyen pénzt te­remre, orvosra ? Annyija sincs, amennyiből meg­­vacsorálhatna. De a bosszú vágya nem hagyta nyugodni. Kergette, égette. Azon kapta magát, hogy ott áll a víz partján. Hirtelen homlokához kapott. — Mi lenne, ha most be­vetném magam a vízbe ? Nem sokat kockáztatnék, hiszen ki­fognának. És majd a rendőrségen megmonda­nám, hogy főnököm kergetett a halálba. A rendőrség elégtételt szerezne nekem. Rá­nézett a vízre. A hullámok megnyug­tató egyhangúsággal nyalták a rakodó part szé­lét. Feljebb, néhány ölnyire tőle, vidáman pö­fögött a mentő­csónak. Két perc alatt ide ér. De hátha a víz hideg ? Sokszor olvasott már arról, hogy az embereket a hideg vízben szív­­szélhűdés érte. Pedig ő nem akar meghalni. Csak bosszút akar állani főnökén. Meg akarja mutatni Sárikának, hogy vele nem lehet bün­tetlenül gorombáskodni. Beleértette kezét a folyóba. A víz nem volt hideg. Széles teste langyosan kígyózott tova. — Lehet vagy tizenöt fok,­­— gondolta megelégedetten és kezdte lehántani magáról a felöltőt. Meg volt elégedve ötletével. Szinte hal­lotta már, amint a főnök elégtételt szolgáltat neki: — De drága Tamás úr, nem szabad olyan érzékenynek lenni. Hiszen jól tudja, hogy meny­nyire ideges vagyok. Mással is megtörtént már, hogy belevetett a levelezésbe, még­sem akart ezért még meghalni senki. A mentő­csónak reflektora arcába vilá­gított. — Halló, mit csinál ott? —? kiáltott fe­léje a rendőraltiszt. — Nagyszerű, — mosolygott Tamás, — észrevették! Most már ugorhatok. Egészen bi­zonyos, kimentenek. Ellőtte magát a parttól, s hatalmas csob­­banással hullott a vízbe. A folyó sodra elkapta derekát és húzta, vonszolta a víz közepe felé. Tamás megijedt. Felütötte fejét és a motoros után nézett. A csónak nem közeledett. Mi az ? Nem vették volna észre ? — Segítség! — robbant kiáltásba élet­ösztöne. Szája tele lett vízzel. Kapálózni kez­dett. A csónak még mindig egy helyben állott. Nem jön érte. Tétlenül nézik, hogy ő nyomo­rultan itt vesszen. Nem .. nem akar meghalni. Csak bosszút akar állani főnökén. Aki meg­alázta. Éppen Sárika előtt. — Segít... — A viz ismét betódult szájába. Feje zúgott. Menekülni, menekülni! De a viz nem engedi. — Segi ... — Feje ismét k­ibukott pillanatra. Már csak szürke, mindent eltakaró ködöt látott. Torkából még kiszakadt egy artikulálatlan hang. — Se... i... sss ... — Aztán elsötétedett előtte minden. A víz pedig mohón vette birtokába az immár mozdu­latlan testet. Vitte, ringatta a végtelen felé. * A motorcsónakban a rendőraltiszt izgatot­tan kiáltott a vezetőre: — Gyorsan! Gyorsan ! Egy ember a vízbe ugrott! Fél jobb ! Előre! A vezető meredt szemekkel szorongatta a kapcsolót. Homlokán kigyöngyözött a verejték. De a csónak csak táncolt egy helyben. Nem indult meg. A hídon izgatott emberek kiabáltak: — Ott viszi már a víz! Utána! Mentsék ki, mert elmerül! A rendőraltiszt homlokán kidagadtak az erek. Felállott a csónakban, úgy ordított: — Féljebb! Előre ! Ember, hát nem hallja ? A vezető keze majd leszakította a kapcso­lót- A csónak most sem mozdult. — Jelentem a lassan, — lihegte a vezető, — a motor... a motor nem működik. — Elő az evezőket! A lapátok belekapaszkodtak a viz hátába. A csónak megindult. De hasztalan reflektoroz­­ták végig a folyót, nem találtak már semmit. A víz megőrizte titkát.* A parton mentő, s rendőr­autók szirénája búgott. De hiába jöttek. Nem sok dolguk akadt. A víz szélén egy detektív rátalált a fiatal­ember kabátjára. — Ajnye, de jó kabátja vót, — tapogatta végig szakértelemmel. — Úgy látszik, nem a nyomor elől menekült. — Bizonyosan szerelmi bánat, — gyúj­tott szivarra a rendőrkapitány. Nyújtózkodott egyet, s oda szólt soffőrjének: — Mehetünk János! Végigheveredett az ülésen. — Most nyomoztathatok, amíg megálla­pítom személyazonosságát, — bámult szivarja füstjébe. De az bizonyos, hogy szerelmi bánat. Mert csak a szerelmesek dobják el ilyen köny­­nyen maguktól az életet. A szombati „soros“ írta: Szabó Mária. A vacsora bevégződött. Édesapa az iro­­dába vonult. Mamuci és Szentpétery néni hátra­­nyúltak a kisasztalra a kötőkosárért. A fiúk öltözni kezdtek. E­lbb Miska vett fel estélyi ruhát,— premier volt a színházban, — aztán Zoli csapta a fejébe a kalapot. Gúnyos pillan­tással álltak meg Feri , ott: — Na, nem jössz? Feri a száját rágta dühében. Hiába húztak sorsot a „Szentpétery néni estékre“, mégis minden alkalommal elkeseredett a „soros“. Pedig hát kedden majd Miskának köszönnek ilyen kihívóan, csütörtökön Zolinak ... De mégis ... A szombat este a legsúlyosabb,­­ épen ezért kellett sorsot is h­ozniuk, mert ezt magaszántá­ból egyik sem vállalta. S épen a szegény hetedik gimnazista Ferit sújtotta ez az átok! Pedig a jogászok könnyebben elviselhették volna! Megnézte az óráját: Kilenc múlt . . Hid­végiéknél mindjárt kezdődik a tánc. És hiába rimánkodott, hogy cseréljenek vele, egyik sem könyörült meg rajta. Sőt Miska újra hang­súlyozta : — Kedd az enyém, csütörtök a Zoltáné, szombat a tied! Szerencse dolga, ha valaki megszabadul egyszer-egyszer. Látod, a nyáron Zolinak már megmentette egy estéjét a jégeső! És azóta javában szórakoznak ! Az ő fiatal életkedve meg itt van bezárva az öregek közé! A másik szobából a kötő út halk zörgése hallatszott át. A hófehér hajú mamuci s a kövér Szentpétery néni csendesen hallattak egy-egy szót régi jó idő­re, porladó szivekről, elhalkult vágyakról. Mod­rat­ur lámpa vont é­­s fénykört az asztal közepére s homályba sülyesztette a körön ki­ül eső részt. Halványan s­inesedtek bele a hom­lyba az ablakban nyiló pi­os mus­kátlik. Patyolat­i béren omlottak elé­nk a fü­r­­gönyök. E­gyvirágu, kényelmes bútorok álldo­gált­k a falak mentén s a commodeon az üveg ura ala­­ ketyegő órát tartott magasra egy al­bástrom nő. A rézkalic­ában fáradt Kanári szend­rgett. Levendula illat lengte körül a két hervadt asszonyt. Mamuci pillantását felváltva vonzotta a két nyitott ajtó: a feketebőr bútoros irodában dol­gozó édesapa és a könyve felé hajló diák. A múltból fel-felrettenve Szentpétery néni is cso­dálkozva nézte a fiút, ezt a nagyon is élő, nagyon is pezsgő jelent. Bizonyos, hogy néha mamuci maga is alig értette, hogyan is került annak idején a kiszolgált bölcsőbe ez a kis utolsó, ikrekkel tarkázott tizenhárom gyereke után jó négy évvel ez a kis sereghajtó, aki nagybátyja Miskának és Zolinak, két legidősebb leánya nagy fiainak. Nagy szeretet sugárzott át szelíd, kicsit megfakult kék szeméből, de a fiú nem érezte ezt meg. Minden bosszantotta: az óra halk, finom ke­tyegése, a kanári felijedő pityegése, sőt a kötőtűk vidám zenéje is . . . Úgy érezte, hogy még a nagyvirágos bútorok is mosolyognak rajta,­­ gúnyolják az elvesztett estéjéért és lázadásra ingerelik. De ez a lázadozás csak elméleti volt. Édesapa odaát ül az irodában! Csibukjának füstje idáig gomolyog s behallatszik a papiros zörgése . . . Édesapa nem tűri a hangos szót, a külön akaratot! A tekintetével kormányoz és súlyosabb esetekben hamar eljár a keze, sőt még a pipaszára is! A Szentpétery néni fehér gombolyagja ki­­penderedett a kötőkosárból. Ijedten kaptak utána mamucival, de elsiklott előlük és begurult a fiuk szobájába. Feri elkeseredetten rúgott rajta egyet, hogy az ágy alá kalimpált. Ugyanakkor átzen­­dült a mamuci szelíd hangja: — Ferikém lelkem, keresd meg a jó Szent­­pétery néni pamutját! A fiú hamarosan kihúzta. De az ajtó vé­delme alatt úgy tett, mintha tovább keresné a közben villámgyorsan bonyolította lefelé s szálat. Pár méteres darabokra tépve gombolyí­totta újra vissza. Ravasz készséggel vitte át a hálálkodó Szentpétery néninek s kaján szívvel ült vissza a könyvéhez. Szentpétery néni gyorsan húzta ki kon­­tyából az ötödik tűt és mohón fogott a kötéshez. A második sornál lefogyott a szál. Gondosan tapogatta ki a végét, összesodorta a két szálat és újra kötött- A pamut újra véget ért . . . Türelmesen sodorgatta össze újra, — a másik szobából lélekzetfojtva figyelte nyugodt mozdu­latait Feri. Az ötödik összesodrásnál már szív­dobogást kapott, s ha ez igy tart, lassanként eljut az ép szálig s itt marad tizenkettőig, mint a múltkor! A hatodik szakadásnál összegubancolódott az egész­ Szentpétery néni a gombolyagra csa­varta a harisnyát. Kövér és mégis ráncos kezé­vel átszúrta a kötőtűvel a gombolyaghoz. Felállt és erre mamuci is felriadt álmodozásából. — Mi az lelkem? Csak nem akarsz még menni ? — Ez pamut! Én nem tudom, mi lelte ezt a pamutot! . . . Eddig eccer se szakadt el, most meg minden percen . . . Tán az a haszon­talan Anna tépte széjjel gombolyitás közbe ... — Vagy a pamut volt mállott lelkem. Nem olyan már ez sem, mint a régi jó világban volt! . . . Hiába, semmi sem olyan . . . És felsóhajtva tette le a kötését mamuci is. — Nem is kínlódok én tovább véllel Ferikének szántam pedig ezt a szép „nádlist“! A nevenapjára, — amiért olyan hűségesen ki­­sérget haza szombat esténként . . . Mán csak nem rontom el, — majd helyrehozza hónap Anna. Hát jócsakát lelkem. Mamuci nem is tartóztatta. Ha kötni nem lehet, hogyan is maradhatna tovább. Átszólt a másik szobába: — Ferikém, öltözz fel- Kisérd hozzá a jó Szentpétery nénit! Közbe sürgő­t­ forgott. Megmelegítette a fehér porcelánkályhánál az előszobából behozott viklert. Csokorra kötötte a strucctollas kalap f­ekete bársonyszalagját barátnője kövér álla alatt. E­zébe adta a rókaprémes karmantyúját, össze­­csókolóztak jobbról is, balról is és Feri végre karját nyújthatta Szentpétery néninek. Hűvösen csípte arcukat a késő őszi éjszaka, a telehold ezüstözte be a nagy templom kör­nyékét. A városi magistratus bölcs előrelátása el is zá­rítta az utcai gázvilághást. Feri boldog vo! hogy ilyen korán szabadulhatott, — hiszen igy míg elmehet IT d­'égi ék hej is! N gyo, ud­varias n felelgetett hát a Szen­pé­ry néni ügü kérdéseire. Ünepéhes tempóban haladt k a hosszú Pé­erfia felé s a fi­a minden kis gödörre lő előre figyelmeit az öregasszonyt. Mert Szettig­ery néni rosszul látott. Ezt

Next