Brassói Lapok, 1926. december (32. évfolyam, 272-296. szám)
1926-12-12 / 281. szám
1926. december 12. BlUSSfil LAPOK 1 9. oldal* 281. számi VASÁRNAP Halál írta: Molnár Endre Dacosan, összeszokott fogakkal lépett ki az ajtón. Mögötte tovább harsogott főnöke hangja: — Igenis, hasznavehetetlen, ostoba fráter. Még ma megiratom a felmondólevelét! Mert nem fizethetek olyan embert, akit semmire sem lehet használni! Tamás elmentében jól hallott minden szót. Tudta, az az ostoba fráter, akit semmire sem lehet használni. Mégis közönyös arccal gombolta be kabátját. — Megemleget még ez a vén csirkefogó — sziszegte a foga között. Főnöke csakugyan nagyott vétett ellene. Hiszen Sárika előtt szidta le, alázta meg. Az előtt a nő előtt, aki a legközelebb állott hozzá az egész hivatalban. — Bosszút állok azon a vén gazemberen, ■— ismételte amint a Dunapartra ért. Bosszút áll ? De hogyan ? Hasztalan fordulna a hatalmas bankvezér ellen. Az az erősebb- Nem árthat neki. Meglesse a kapu alatt ? Megpofozza? Börtönbe kerül. Lovagias elégtételt kérjen tőle ? Hát honnan vegyen pénzt teremre, orvosra ? Annyija sincs, amennyiből megvacsorálhatna. De a bosszú vágya nem hagyta nyugodni. Kergette, égette. Azon kapta magát, hogy ott áll a víz partján. Hirtelen homlokához kapott. — Mi lenne, ha most bevetném magam a vízbe ? Nem sokat kockáztatnék, hiszen kifognának. És majd a rendőrségen megmondanám, hogy főnököm kergetett a halálba. A rendőrség elégtételt szerezne nekem. Ránézett a vízre. A hullámok megnyugtató egyhangúsággal nyalták a rakodó part szélét. Feljebb, néhány ölnyire tőle, vidáman pöfögött a mentőcsónak. Két perc alatt ide ér. De hátha a víz hideg ? Sokszor olvasott már arról, hogy az embereket a hideg vízben szívszélhűdés érte. Pedig ő nem akar meghalni. Csak bosszút akar állani főnökén. Meg akarja mutatni Sárikának, hogy vele nem lehet büntetlenül gorombáskodni. Beleértette kezét a folyóba. A víz nem volt hideg. Széles teste langyosan kígyózott tova. — Lehet vagy tizenöt fok,— gondolta megelégedetten és kezdte lehántani magáról a felöltőt. Meg volt elégedve ötletével. Szinte hallotta már, amint a főnök elégtételt szolgáltat neki: — De drága Tamás úr, nem szabad olyan érzékenynek lenni. Hiszen jól tudja, hogy menynyire ideges vagyok. Mással is megtörtént már, hogy belevetett a levelezésbe, mégsem akart ezért még meghalni senki. A mentőcsónak reflektora arcába világított. — Halló, mit csinál ott? —? kiáltott feléje a rendőraltiszt. — Nagyszerű, — mosolygott Tamás, — észrevették! Most már ugorhatok. Egészen bizonyos, kimentenek. Ellőtte magát a parttól, s hatalmas csobbanással hullott a vízbe. A folyó sodra elkapta derekát és húzta, vonszolta a víz közepe felé. Tamás megijedt. Felütötte fejét és a motoros után nézett. A csónak nem közeledett. Mi az ? Nem vették volna észre ? — Segítség! — robbant kiáltásba életösztöne. Szája tele lett vízzel. Kapálózni kezdett. A csónak még mindig egy helyben állott. Nem jön érte. Tétlenül nézik, hogy ő nyomorultan itt vesszen. Nem .. nem akar meghalni. Csak bosszút akar állani főnökén. Aki megalázta. Éppen Sárika előtt. — Segít... — A viz ismét betódult szájába. Feje zúgott. Menekülni, menekülni! De a viz nem engedi. — Segi ... — Feje ismét kibukott pillanatra. Már csak szürke, mindent eltakaró ködöt látott. Torkából még kiszakadt egy artikulálatlan hang. — Se... i... sss ... — Aztán elsötétedett előtte minden. A víz pedig mohón vette birtokába az immár mozdulatlan testet. Vitte, ringatta a végtelen felé. * A motorcsónakban a rendőraltiszt izgatottan kiáltott a vezetőre: — Gyorsan! Gyorsan ! Egy ember a vízbe ugrott! Fél jobb ! Előre! A vezető meredt szemekkel szorongatta a kapcsolót. Homlokán kigyöngyözött a verejték. De a csónak csak táncolt egy helyben. Nem indult meg. A hídon izgatott emberek kiabáltak: — Ott viszi már a víz! Utána! Mentsék ki, mert elmerül! A rendőraltiszt homlokán kidagadtak az erek. Felállott a csónakban, úgy ordított: — Féljebb! Előre ! Ember, hát nem hallja ? A vezető keze majd leszakította a kapcsolót- A csónak most sem mozdult. — Jelentem a lassan, — lihegte a vezető, — a motor... a motor nem működik. — Elő az evezőket! A lapátok belekapaszkodtak a viz hátába. A csónak megindult. De hasztalan reflektorozták végig a folyót, nem találtak már semmit. A víz megőrizte titkát.* A parton mentő, s rendőrautók szirénája búgott. De hiába jöttek. Nem sok dolguk akadt. A víz szélén egy detektív rátalált a fiatalember kabátjára. — Ajnye, de jó kabátja vót, — tapogatta végig szakértelemmel. — Úgy látszik, nem a nyomor elől menekült. — Bizonyosan szerelmi bánat, — gyújtott szivarra a rendőrkapitány. Nyújtózkodott egyet, s oda szólt soffőrjének: — Mehetünk János! Végigheveredett az ülésen. — Most nyomoztathatok, amíg megállapítom személyazonosságát, — bámult szivarja füstjébe. De az bizonyos, hogy szerelmi bánat. Mert csak a szerelmesek dobják el ilyen könynyen maguktól az életet. A szombati „soros“ írta: Szabó Mária. A vacsora bevégződött. Édesapa az irodába vonult. Mamuci és Szentpétery néni hátranyúltak a kisasztalra a kötőkosárért. A fiúk öltözni kezdtek. Elbb Miska vett fel estélyi ruhát,— premier volt a színházban, — aztán Zoli csapta a fejébe a kalapot. Gúnyos pillantással álltak meg Feri , ott: — Na, nem jössz? Feri a száját rágta dühében. Hiába húztak sorsot a „Szentpétery néni estékre“, mégis minden alkalommal elkeseredett a „soros“. Pedig hát kedden majd Miskának köszönnek ilyen kihívóan, csütörtökön Zolinak ... De mégis ... A szombat este a legsúlyosabb, épen ezért kellett sorsot is hozniuk, mert ezt magaszántából egyik sem vállalta. S épen a szegény hetedik gimnazista Ferit sújtotta ez az átok! Pedig a jogászok könnyebben elviselhették volna! Megnézte az óráját: Kilenc múlt . . Hidvégiéknél mindjárt kezdődik a tánc. És hiába rimánkodott, hogy cseréljenek vele, egyik sem könyörült meg rajta. Sőt Miska újra hangsúlyozta : — Kedd az enyém, csütörtök a Zoltáné, szombat a tied! Szerencse dolga, ha valaki megszabadul egyszer-egyszer. Látod, a nyáron Zolinak már megmentette egy estéjét a jégeső! És azóta javában szórakoznak ! Az ő fiatal életkedve meg itt van bezárva az öregek közé! A másik szobából a kötő út halk zörgése hallatszott át. A hófehér hajú mamuci s a kövér Szentpétery néni csendesen hallattak egy-egy szót régi jó időre, porladó szivekről, elhalkult vágyakról. Modratur lámpa vont és fénykört az asztal közepére s homályba sülyesztette a körön kiül eső részt. Halványan sinesedtek bele a homlyba az ablakban nyiló pios muskátlik. Patyolati béren omlottak elénk a fürgönyök. Egyvirágu, kényelmes bútorok álldogáltk a falak mentén s a commodeon az üveg ura ala ketyegő órát tartott magasra egy albástrom nő. A rézkalicában fáradt Kanári szendrgett. Levendula illat lengte körül a két hervadt asszonyt. Mamuci pillantását felváltva vonzotta a két nyitott ajtó: a feketebőr bútoros irodában dolgozó édesapa és a könyve felé hajló diák. A múltból fel-felrettenve Szentpétery néni is csodálkozva nézte a fiút, ezt a nagyon is élő, nagyon is pezsgő jelent. Bizonyos, hogy néha mamuci maga is alig értette, hogyan is került annak idején a kiszolgált bölcsőbe ez a kis utolsó, ikrekkel tarkázott tizenhárom gyereke után jó négy évvel ez a kis sereghajtó, aki nagybátyja Miskának és Zolinak, két legidősebb leánya nagy fiainak. Nagy szeretet sugárzott át szelíd, kicsit megfakult kék szeméből, de a fiú nem érezte ezt meg. Minden bosszantotta: az óra halk, finom ketyegése, a kanári felijedő pityegése, sőt a kötőtűk vidám zenéje is . . . Úgy érezte, hogy még a nagyvirágos bútorok is mosolyognak rajta, gúnyolják az elvesztett estéjéért és lázadásra ingerelik. De ez a lázadozás csak elméleti volt. Édesapa odaát ül az irodában! Csibukjának füstje idáig gomolyog s behallatszik a papiros zörgése . . . Édesapa nem tűri a hangos szót, a külön akaratot! A tekintetével kormányoz és súlyosabb esetekben hamar eljár a keze, sőt még a pipaszára is! A Szentpétery néni fehér gombolyagja kipenderedett a kötőkosárból. Ijedten kaptak utána mamucival, de elsiklott előlük és begurult a fiuk szobájába. Feri elkeseredetten rúgott rajta egyet, hogy az ágy alá kalimpált. Ugyanakkor átzendült a mamuci szelíd hangja: — Ferikém lelkem, keresd meg a jó Szentpétery néni pamutját! A fiú hamarosan kihúzta. De az ajtó védelme alatt úgy tett, mintha tovább keresné a közben villámgyorsan bonyolította lefelé s szálat. Pár méteres darabokra tépve gombolyította újra vissza. Ravasz készséggel vitte át a hálálkodó Szentpétery néninek s kaján szívvel ült vissza a könyvéhez. Szentpétery néni gyorsan húzta ki kontyából az ötödik tűt és mohón fogott a kötéshez. A második sornál lefogyott a szál. Gondosan tapogatta ki a végét, összesodorta a két szálat és újra kötött- A pamut újra véget ért . . . Türelmesen sodorgatta össze újra, — a másik szobából lélekzetfojtva figyelte nyugodt mozdulatait Feri. Az ötödik összesodrásnál már szívdobogást kapott, s ha ez igy tart, lassanként eljut az ép szálig s itt marad tizenkettőig, mint a múltkor! A hatodik szakadásnál összegubancolódott az egész Szentpétery néni a gombolyagra csavarta a harisnyát. Kövér és mégis ráncos kezével átszúrta a kötőtűvel a gombolyaghoz. Felállt és erre mamuci is felriadt álmodozásából. — Mi az lelkem? Csak nem akarsz még menni ? — Ez pamut! Én nem tudom, mi lelte ezt a pamutot! . . . Eddig eccer se szakadt el, most meg minden percen . . . Tán az a haszontalan Anna tépte széjjel gombolyitás közbe ... — Vagy a pamut volt mállott lelkem. Nem olyan már ez sem, mint a régi jó világban volt! . . . Hiába, semmi sem olyan . . . És felsóhajtva tette le a kötését mamuci is. — Nem is kínlódok én tovább véllel Ferikének szántam pedig ezt a szép „nádlist“! A nevenapjára, — amiért olyan hűségesen kisérget haza szombat esténként . . . Mán csak nem rontom el, — majd helyrehozza hónap Anna. Hát jócsakát lelkem. Mamuci nem is tartóztatta. Ha kötni nem lehet, hogyan is maradhatna tovább. Átszólt a másik szobába: — Ferikém, öltözz fel- Kisérd hozzá a jó Szentpétery nénit! Közbe sürgőt forgott. Megmelegítette a fehér porcelánkályhánál az előszobából behozott viklert. Csokorra kötötte a strucctollas kalap fekete bársonyszalagját barátnője kövér álla alatt. Ezébe adta a rókaprémes karmantyúját, összecsókolóztak jobbról is, balról is és Feri végre karját nyújthatta Szentpétery néninek. Hűvösen csípte arcukat a késő őszi éjszaka, a telehold ezüstözte be a nagy templom környékét. A városi magistratus bölcs előrelátása el is zárítta az utcai gázvilághást. Feri boldog vo! hogy ilyen korán szabadulhatott, — hiszen igy míg elmehet IT d'égi ék hej is! N gyo, udvarias n felelgetett hát a Szenpéry néni ügü kérdéseire. Ünepéhes tempóban haladt k a hosszú Péerfia felé s a fia minden kis gödörre lő előre figyelmeit az öregasszonyt. Mert Szettigery néni rosszul látott. Ezt