Brassói Lapok, 1927. február (33. évfolyam, 25-47. szám)

1927-02-13 / 34. szám

1927. feb­ruár 13. VASÁRNAP Imecs Béla: Zászló Az arcod szürke lett, suhantak rajta árnyak, Villámján járta át a hangtalan vihar, reményeid nyomán, halkulva küzdött Hetünk egybeforrt, égő vágyaival. És forró lett a jég, körültem szinte égett Avarri Lott, testemen lángként csapkodva át, járult egész valóm, fellángolón beszivtam Lefojtott vágyaid kollázhatatlan dalát, S már az élet sodort, mert uj életre hívtam Alvó, álomtalan, kialvó lelkedett, Mely még a mult málló gyökerébe fogódzik, De holnap gáttalan és győzőn megremeg; Ujjong és fellobog és én magasra tartom, Minden csatákon át mint zászlót lengetem Mi lélek még nem élt, nem sejtett pólusokra Viszem marcangoló, örök küzdelmekért, Szenvedjetek szivek ! Ázz vérben, tiszta zászló, Ne légy, emléktelen, ne légy mindig fehér ! Szent zászlóm életed se lesz csak cifra szalag, Harc tépi, tündöklő mintát vet rá a vér. S mind színesebbre ég, hogy csak tovább Míg iftu életünk még felfelé ivei­t ragadjam Amíg izgat, feszit s csodás utakra serkent Meghurcolt, megpörkölt, vér,járt színeivel A kabala írta: Sztrokay Kálmán Mikor Dezső barátom leült a kávéházban asztalom mellé, már szinte nyúltam a zse­bembe és becsülgettem a magamban, mennyi lesz elég, húszezer, esetleg csak öt? Ő azon­ban sietett megnyugtatni: — Nem kell pénz. Az Istenért, ne adj egy vasat se ! Nagyon elcsodálkoztam, mert hiszen tud­tam, hogy Dezső évek óta egyedül és kizá­róan barátainak pumpolásából él, semmi más foglalkozása nincs és a pénz fel­hajszolása any­­nyira igénybe veszi egész idejét, energiáját, hogy nem tud dolgozni, nem jut hozzá, hogy rendes utón megkeresse kenyerét. Ez tán fur­csán hangzik, de Dezső Boly meggyőzően tudja bebizonyítani, hogy el kell hinni neki. ,— Mi az ? Örökölté! ? Zsúfolva vagy ? — kérdeztem tőle. — Ellenkezőleg. A legőrü­ltebb bajokban vagyok. Árva fillérem nincs... Köszönöm, egyelőre nem kérek semmit — (ez a pincérnek szólt) — és okvetlen fel kell hajszolnom ma estig háromszázezer koronát, különben kitesz­nek az utcára a lakásomból. Dezső sohasem hazudott. Biztos, hogy nagy a baj s ezért jószivüen szóltam: — Ötvennel hozzájárulhatok... — Az Istenért, ne adj semmit!... Egy­előre legalább. — De miért? Dezső barátom elnevette magát: — Persze, nem érted ezt. Mégis úgy van, hogy nem szabad most elfogadnom tőled ezt az ötvenezret, különben vége mindennek. Rá­jöttem­­a pénzszerzés igazi lélektanára s most babonásan ragaszkodom hozzája. Bizonyisten, szinte megrémítettél most ezzel az ötvenezerrel ! Furcsán hangzott a dolog, hiszen úgy képzeltem, hogy ha meg lesz neki ötven, ak­kor valamivel máris könnyebb a feladat, meg­szerzi a többit is. Nem értettem a logikát. Dezső fölényes nyugalommal kezdte ma­gyarázni : — Persze, hogy nem érted. Nem is ért­hetitek ti, akik dolgoztok s munkáért kapjá­tok a pénzt. Mi, akik nem tudunk ilyen ké­nyelmes után pénzhez jutni, hanem minden garasért, úgyszólván, oly fantasztikus ötletet kell produkálnunk, még­pedig napról-napra, óráról-órára, mi nagyon jól tudjuk, hogy a mi dolgunknak is törvényei vannak. — Milyen törvényei? — kérdeztem ne­vetve. — Egészen népszerűen magyarázom meg neked. Az ember elindul üres zsebbel, rend­szerint üres gyomorral is, azzal a tudattal, hogy közvetlenül ennyi meg ennyi pénzre van szük­sége. A tapasztalat azt mondja, hogy az a pénz meg is van valahol, már vár ránk, csak n­eki kell találnunk. Képzeld már most el: nek s kenn van itt Budapesten kilencszáznyolcvanöt ismerősöm, — ne csodálkozz, pontosan nyil­vántartom őket, — mindegyik olyan, hogy va­lami pénzt mindig kapok tőlük. Tíz van kö­zöttük, akikhez elsején el kell mennem s ak­kor mindegyik ad bizonyos átalányt, ötvenet vagy százat s őket már nem is keresem fel. Ebből szoktam a lakást kifizetni s most azért vagyok bajban, mert elkönnyelmüsködtem ezt a pénzt. De hadd folytassam. Marad 975 le­hetőség. A feladat az, hogy minél pontosabban eltalálni közülük azt a négy-ötöt, akitől tsz­­husz-huszonötezrivel összegyűlik a napi szük­séglet. — Hiszen, ha pontosan nyilvántartod őket, akkor csak elő kell venned a listát, ki­választani azokat, akiknél régen voltál s biz­tosra megysz. Dezső úgy nézett rám, mintha hallatlanul nagy butaságot mondtam volna: — Látszik, hogy nem érted. Semmi ér­zéked nincs hozzá. Nézd csak... találkozom, véletlenül vagy szándékosan, naponta ötven ismerőssel, tehát csakugyan nagyon egyszerű volna, ha az első ötöt mindjárt megvágnám. De nem lehet ám ! Még ha van is fölös pénz náluk, ez még nem elég, meg kell lenni ben­nük a hajlandóságnak is, hogy adjanak belőle. Ez a hajlandóság azonban nincs meg mindig mindenkiben. Van eset rá, hogy tegnap kap­tam valakitől ötvenet s másnap is szó nélkül ad, ha találkozom vele, viszont másik pedig akkor sem ad, ha fél éve már, hogy megpum­­poltam. Ezt a hajlandóságot kell megérezni, ki­­szimatolni. — S lehet? — Első pillanatban biztosan megérzi az ember. Az utca túlsó oldaláról, falakon keresz­tül,még nem is látom az illetőt, de már ér­zem, hogy valahol közeledik a pénz. Hidd el, nincs ennél titokzatosabb dolog a világon. Régebben rengeteg időt pazaroltam el, mikor még mindenkit főzni kezdtem, aki­vel csak ta­lálkoztam, de most sokszor húszat is elenge­dek, anélkül, hogy egyik-másik adott volna va­lamit mégis, de bizonyos, hogy rossz kedvvel, ami pedig nagy baj. Akinél az ember egyszer erőszakoskodik, azt örökre elveszti. Arra kell törekedni, hogy az ismerőseim ne azokra az esetekre emlékezzenek, amikor adtak, hanem azokra, mikor nem kértem tőlük. Ez a helyes módszer, de vakon bízni kell közben abban a tételben, hogy mindennap már valakinek a zse­bében a pénzt, csak fel kell fedezni. A sze­rencse kérdése, hogy sikerül-e mindjárt, az első órákban, vagy később estig kell kószálni, amíg végre rábukkanok. — Most lássuk, mért nem fogadtad el tő­lem a pénzt ? Én nem vagyok ma azok között, kiket a Gondviselés oly titokzatosan kijelölt számodra? Egészen határozottan felelte: — Nem. Hidd el, hogy nem. Ezt hatá­rozottan érzem. Ma olyan a helyzet, hogy ka­tasztrófa lenne, ha elfogadnám az ötvenezre­det. Nem tudnám megszerezni a többit. Pedig e pillanatban nincs is sejtelmem róla, hogy milyen uton jutok a teljes összeghez. Tőled nagyon szép az ötvenezer is, nem is álmod­nék róla, hogy háromötvenet is adhassál. Tu­dom, hogy nem vagy gazdag, nagy pénz ez ne­ked is csak úgy kidobni. Isten ments, hogy elvárjam tőled. De lásd, ha elfogadom az öt­venet, akkor természetszerűen bekövetkezik bennem egy kis elbizakodottság, először is ká­vét rendelek itt, elköltök tizet belőle, elköny­­nyelmüsködöm a dolgot s végem van, jobb az, ha bízok a kabalában s nekivágok a városnak megkeresni, hol rejtőzik számomra, szépen el­készítve, a háromszázötven ficcs. Ha meg lesz, akkor jön sorra a gyomor kérdése s elég lesz még húsz, hogy mára elintézzem. Most már némi tisztelettel néztem Dezső barátomra, hiszen tulajdonképpen nagy lelki­­erő kellett hozzá, hogy ne fogadja el a pénzt. Csodáltam jókedvét, határtalan önbizalmát, de egyetlen pillanatig sem hittem benne hogy fel­­fogja hajszolni egy tételben azt a három­százötvenezer koro­nát. Ha pontos a nyilván­tartása, akkor, magamat leszámítva, még 974 lehetőség volt számára El sem képzelhe­tem, hogy ha az egyik csakugyan elő is ké­szítette volna Dezső számára a pénzt, telepati­­kusan megérezve szegénynek a baját, hogy Dezső ráakadjon a sok lehetőség között. Nincs, nagyobb valószínűsége, mint annak, mintha elindulna az utcán . — No, keresek egy elvesztett tele pénz­tárcát a földön. Húsz évvel ezelőtt, mikor Dezső bará­tomnak megvolt még az öröksége, nagyon so­kat voltunk együtt. Szerettük egymást, sok éj­szakát mulattunk végig kettesben jókedvűen, fiatalon,­­ nagyon meghatódtam, amint lát­tam ott magam előtt, a kávéház ablakához dőlve. Homlokáról le lehetett olvasni, hogy a kabalás emberek titokzatos érzékével keresi a sötétben a szerencse felvillanását s egyszerre rászóltam : — Te, Dezső ! Itt a háromszázötvenezer korona. Nem maradt pénzem, de odanyujtottam neki az összeget. Dezső úgy nézett a pénzre, mintha nem akarna hinni a káprázatnak. Las­san nyújt utána, megolvasta, zsebretette, aztán őszinte hálával köszönte meg : — Jó ember vagy. Megfogadom neked, hogy egy álló esztendeig nem fogadok el s nem kérek tőled egy huncut vasat sem, ha éhendöglök is. És én betartom az ilyen foga­dalmat. Most aztán szaladok haza, kifizetem azt a hárpiát. Már indult, de nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzem meg : — No és a kabala? úgy látszik, néha mégis tévedsz benne ? Öntudatosan felelt rá: — Dehogy tévedek. Ez a legszebb bizo­nyíték rá. Mikor a túlsó oldalról megláttalak itt ülni, rögtön tudtam, hogy meg­van a pénz. Oly biztosan tudtam, hogy nem is fogadtam el az ötvenezret. S ugy­e igazam volt? RIUSSÍt! LAPOK 9. oktal. 31. szám. Tövisek Irta: Szabó Mária (Folytatás) Ágnes maga is megérezte már, hogy a gőzölgő emberi testek és ruhák ködös páráza­­tában a maga ápolt testének és jó parfümmel átitatott ruháinak illata könnyedén terjengett! kezdett a többi szagok felé. A cigányasszony szomszédja újra odavágott: — Könnyű néki! Szagos szappannal mozs­­dik az­tán mindennap, a dolog se háborgattva. Nem is érezhetik rajta az izzadcság szaga, akit a munka ver ki a mi lányainkon. Egy asszony elhallgattatta. De csak mor­gott tovább. S az Ágnes szívébe belemarkolt a fájdalom. Emlékek ébredeztek benne,­­ nem is olyan régi emlékek. Gyűlölködő pillantások, gonosz szavak, fenyegetésre emelt kezek, min­dent legázoló rohanások Végigélte ezt valamikor­ vonaton, mikor a proletárdiktatúra végsőket lihe­gett ezen a vidéken. Milyen jó volt akkor be­menekülni a maga csendes kis falujába ! Milyen jó volt beszívni üde levegőjét és fogadni szere­tettel, elfogadni elébük röppenő szívvel a parasz­tok jó szívvel adott hangos köszönését. Igen, ott jó volt. Ott ismerték őket s a forradalom és kommün nem hozott egyetlen bántó szót sem nekik. Csak ahol nem ismerték, ahol csak a ruhája után ítélték meg, mint akkor a vonaton és most itt, ez az ember ... A fiú visszajött. Egy kosár száraz szalmá­val furakodott át a tömegen. Az előbb még egy deszkatákolmányt egészített ez ággyá. Ágnes nem vette észre. Miértek kínozták az agyát- A komor hang gyűlölködve vágott végig rajta: — Lökjitek odébb ! Csak nem tűritek tán, hogy elromolják miatta az a fekete kenyir, az a kódus kenyir, az a cseléd kenyir. Szinte elébe lökte a szavakat, — utálattal, megvetéssel. Ágnes szembefordult az emberrel. A kabá­tot szárító asszony lopva simított végig a kar­ján. Ez erőt és segítséget adott. Kiegyenesedett. Fejét is magasra emelte, mint az előbb az eső­ben. Kékeszöld szemének nézése belevillant a

Next