Brassói Lapok, 1927. február (33. évfolyam, 25-47. szám)

1927-02-27 / 46. szám

na. Ichntgr a. a . BRASSÓI LAPOK! i r K y ■? ——t--’-­&KK Jjs* j4v. KM % fettUL '4L sf vasárnap ®'®ä-JS®Sa&SB5äSSlSä9C5SSÄ9S5Sifl^SSBe9S(5lS£Si9 Megoldás Ida: Szabó Mária Szereplők: Tstván, Pista, a fiuk, Julis, a felesége, Kovács Gyuri. Sz*n­­ Par­asztszoba. A nézőtérrel szemben és balról ajtó, jobbról ablak, középen asztal, székek. Jobbról az ablak mellett magasra vetett ágy, rózsaszín kartonterítével letakarva. A kö­zépső ajtó mellett jobbról kommode, felette előrebuktatva felakasztott tükör. A bal sarok­ban kemence, körülötte patka. Az ablakban nyíló piros muskátlik. István­­megtört, őszes, 40 év körüli fér!­. Az orosz katonakabát alatt közös hadse­regbeli egyenruha, piszkos, foltos. Nagy bárány­­bőrsapkáját lecsapja az asztalra, egy székre roskad. Tompa, keserű hangon): — Hát igaz?! Julis (Csinos, harminc éves menyecske. Rémülten tágranyitott szemmel áll az asztal mellett. Hebegve) : — Igaz... Hallgatnak. István (Felkönyökölt az asztalra. Busan nekikeseredve): —■ Mán a falu vigin hallot­tam ... Avval köszönt rám a sánta Boris — gyütisbe indult, — hogy aszongya, na kend­nek is jobb lett vóna ott veszni Szibériába István bácsi. Faggattam osztán , hogy monta, mit monta, hát csak nagysokára magyarázta ki, hogy aszongya : Mehet mán kend István bácsi, menyecske lett Jutsból újra, tavaly ten­geri kapáláskor esküdött vót meg Kovács Gyurival. Azt hittem, rámrogyik az ég. Asse tudom, hogy kerültem haza, de csak haza­jöttem, mer mondom, hátha csak a szája járt annak a lánynak... Dehát aszondád: igaz. Julis (felnyög): — Igaz, (kétségbeesve nézi Istvánt). István (öklével az asztalra sújt) : — Ezir küszködött hát az ember a svaromlin­ába 1 Ezir fázott 1 Ezir éhezett 1 Ezir ette azt a ke­serves fogolykenyeret 1 Ezir !... Hogy mikor hazajön, még haza se várja! Hogy még az se legyik, aki várja. Hogy még asse várja, aki a templomba esküdött meg vélle ! Hogy még azt se mongja néki a hites felesége: Csakhogy a jó Isten hazasegített párom !... Hej, azt az átkozott teremtésit ennek a cudar világnak ! Hát van olyan törvény, amek ezt engedi ? , J u 11 s (szepegve hallgatja, az utolsó szó­nál felnéz) : — Van István, hogyne vóna, mi­kor magárul még tavaly kijött vót az­ Írás, hogy meghótl Hisz azt hittem, fényes nappal lelket látok, mikor bejött a kiskapun ... Ha én tudom, hogy életbe van, dehogy' tettem vóna, dehogy tettem vóna... István (csóválja a fejét). Julis: — Tán nem is hisz nékem Ist­ván? Várjik csak, mingyár megmutatom, ott van a levelei közt .A commodehoz támolyog. Meglátja elváltozott arcát a tükörben. "Meg­­támorodik. Felzokogva húzza ki a legfelső fiókot. Felül virágos, nagy selyemkendő azt gyöngéden leveszi. Piros szalaggal átkötött kis levélcsomót keres elő. Megsimogatja a szala­got. Maga elé bámulva mondja­ : — Jány ko­romba a hajamba hoztam... Után a kisfia dunyhájára tettem... Most meg... (megtörüli a szemét, odaadja a levélcsomót Istvánnak). István (Kihúzza a legfelső lapot. Meg­forgatja. Nehézkesen, akadozva, fennhangon olvassa). — A svéd vöröskereszt utján érke­zett tudósítás szerint Fülöp István, a 39-ik gyalogezred káplárja harctéren kapott sebeiben meghalt Chitában, 1918 ik év január havábanTM (Lelöki az asztalra a kártyát...) Azt a keser­ves teremtisit... (Gépiesen huzgálja tovább a [rózsaszínű tábori lapokat). [ Julis (Az ablakhoz megy, kinéz). István (ellágyulva): — Lám, lám, hát [ így megőrizgette az asszony üket... (A leg­utolsót veszi elő). — Ni, ő még Szerbiából jött... A legelejin irtam vót... (Olvassa). — Nem beteg a kis Pista ? Vérre álmoztam az iccaira... (Felhördül). — A fiam! Tán meg sincs már a fiam?! (Kérdően, bátortalanul, mint aki fél a felelettől). — Hun a fiam ? Julis (Nem hallotta a kérdést. Vissza­jön az ablaktól. Fáradtan támaszkodik az asz­talhoz) : — Hát láttya kend, hogy én nem vagyok hibás? Mer én el is sirattam... Meg én meg is gyászoltam... A tiszteletes ur is szépen elimátkozta kendet... De nehéz vót az élet... A segély már a háború alatt is kevés... Meg kend nem is kapatott enger a nehéz dologra... István: — Hát nem. Ammán igaz, hogy nem... Mer fű­tettem a gyenge testedet, a harmat orcádat... Meg hát, mongjuk meg úgy, ahogy van, mindig is beteges vetál a fia szü­­letése után. Julis: — Az... Gyenge vitam. Sose is bírtam a mezei munkát Megpróbáltam pe­dig István, higgye meg. De csak nem bírtam ... Oszt itt vót a köblös főd meg a szőlő... Alig láttam hasznát, mer napszámost sose kaptam, köcsönbe se jöttek nekem, hogy nem futtam jól visszasegíteni... Muszkát meg én nem akartam a házba venni, mert faggyá kend... István (Bálint): — Tudom ... Ott is csak úgy vót... Csak én nem néztem soha másra. Mert nekem ugyan nem kellett se a szerb lány, se a pólyák asszony ... Hisz odaki is járt én utánam a muszka cseléd, még kinai is akart vóna mán a vigin... (Legyint.) Sose kellett nekem egy se, hiába kellette magát. Mindig is macskáztak velem érte a többiek. (Kitör.) Dehát nékem mindig csak te jártál az eszembe ! Oszt mégis engem tudott így meg­verni az Isten! Julis (Lesütött szemmel hallgat, de az utolsó szavakat mintha nem is hallotta volna) : ... Hát ezig nem kellett énnékem a muszka... Már kezdtem eladogatni a kis himmi-hummit, mikor eccer csak, — tuggya kend, mikor az a nagy háborgás vót az utosó őszön, mikor itthon meg rakásra hótt a sok ember... Hát beteg lett a kisfiú. Senki se merte a doktorba vinni, mer még a marhát is elvették útközbe a kintálló katonák. (Magyaráz.) Tuggya, mikor csődültek hazafelé a harctérrel, oszt­aszonták, hogy minden az övék, mer­ük szenvettek érte... István (érdeklődve): — Hát itt is úgy vót? Julis (Nekibátorodik. Leül az asztalhoz. Szaporán): — Egy bizon ! Még a másik falu határáig is alig mert elmenni az ember! Hát akkor jött haza Gyuri... Ne higgye kend. a nem lett útonálló, csak hazajött, mer mind haza jöttek, még a tiszt urak is... Hát­­ szánt meg. Ő vitte el a gyereket. Én is vélre men­tem, mer a kisfia nem akart nékülem... De filtem­ is én is égisz után ! Mindig filtem­, hiába biztatott... István (gúnyosan): — Kár vót!... Julis: — Kár vót Mer nem láttunk rossz embert, de egyet se ... István: — Osztán akkor... ? (Nem bírja tovább mondani). Julis: — Nem a, dehogy is akkor... Hisz akkor még megyőt kend... (Zavarba jön). Vagy mit is besallete, hissen most la mert van, de akkor még nem jött H­­a írása, csak soká, soká, — majd az őszön... Néma, uta után... (Sértődötten.) Hát esek nem gondolj* kend, hogy én összeálltam vóna mással, mikor kendet vártam... Mindig vártam... (Felzokog). I­st v­a­n : — Jól van jól na... Hát sem akkor... Hát mikor? Hogy? Julis (Szemét törülgetve): — Hát osz­tán, hogy szomszéd vót, hát csak ő segített ki, mindig, mind a bajomból. A tehényhez is el látott... Mer a tehényt csak megőrizgettem, — nem azt, akit kend hagyott itthon, a mán vmn vót, azt elattam, hanem a fiát, aki még után lett, mikor kend elment... Ezt oszt összefogta a maga tehenéve. Hogy meghótt az apja, rámaratt a In is, — igy megmunkálta az én födémét is. Attul fogvást könnyebben Ütem. Jó ember Gyuri, csendes, rendes ember. Igaz, hogy két ujját elvitte a slappner (dicsekedve). De azir csak úgy dógozik a mint más ! Hát, hogy oszt kijött kendrül az Írás, — a posta­mester úr aszonta, hogy három álló esztendeig jött, de mindig jött nagy muszkaországból, — hogy oszt özvegyen marattam, hát megtisztelőt azon a télen. De én gondolkoztam. Még so­káig gondolkoztam, — majd megháborodtam a nagy észtövedelembe... De osztán mindenki csak rávert, hát addig-addig, hogy hozzá­mentem ... István (Keserűen vág közbe): De nem csak a dóga miatt! Julis (Zavartan játszik a kötője szélé­vel. Aztán felemeli a fejét és nyíltan néz reá Istvánra) : — Hát nem csak az íz! Én ugyan sose vótam kikapós, azt tudhattya kend. Nem is néztem én rá más férfiemberre, mig kendet n­etbe futtam, ezt az égisz falu megmondhattya kendnek. Dehát kijött, hogy meghótt ! Oszt még én is csak fiatal vagyok... Lehorgasztja a fejét. Hallgatnak. Kint kutyaugatás. Julis ijegten szaladt az ablakhoz. Julis: Gyuri lesz ! Még most is túlnj­dig megugatta a vin Sajó ... Kendne meg még* nem is vakkantott... István: (Nehézkesen áll fel, megmar­kolja a szék hátát. Egy kicsit meg is emeli Néz az ajtó felé). II. jelenet. Julis, István, Pista, Gyuri, Pista (10—12 éves, magas paraszt fia. Belép az ajtón. Habozva áll meg. Utána Gyuri jön, nagybajusza, jóképű ember. Súg valamit Pistának.) Pista: (Félénken lép az apjához, remegő hangon). Csakhogy az Isten megtartotta, haza segítette kedves apámuramat ! Gyuri Julishoz lép. Neki is súg* Julis kulcsot akaszt le a szegtől. G­y­u­r­i­val együtt él a középső ajtón.) HL jelenet. István: (Nézi a gyereket Lassan ereszti le az ütésre emelt széket. Magához ragadja a fiát, öleli, csókolja, eltaszítja magától, nézegeti, az ujjával simogatja az arcát. Dadogva, csak­nem sírva) Hát te, hu-hun jártál te ? Mán azt hit-hitem, meg se vagy... Ne­ nem mertelek meg se kér­ kérdezni... (Leül, ölébe húzza a fiút.) Pista: (Közelebb húzódik hozzá — kíváncsian nézegeti.) Gyuri bátyámmal vólam a réten. De, hogy Boris néni kiabálta, hogy hazajött idesapám, hát­aszonta Gyuri bátyám, hogy hogy hagyjuk abba a gyütist, mert biz­tosan látni szeretne idesapám... István (Széjjelnéz): Mét mondod Gyuri bátyádnak? (Keserűen) Hisz biztosan ides­­apádnak szólítod ! Pista (Nekibátorodva) : —Nem én!... A szomszédasszony aszonta, hogy úgy kell hini. De Gyuri bácsi, meg idesanyám nem engettik,­­ mer aszonták, hogy az én idesapám meghótt, oszt még a sírba se van a nyugodalma, ha én másnak úgy mondanám... István (Megcsóválja a fejét) : — Uram­» Hát Gyuri bátyád se kívánta hát! Pista: — Nem hát... Gyuri bátyára nem olyan ... Most is­­ biztatott, hogy ne fij­­jek idesapámtól, hanem örüljek, hogy haza­jött (Szégyenlősen) Mer én úgy filtem­, István: — Osztán mi tül fisül te? ! Szeretem­­ Kibe­ri Sándornak Szeretem a földet a fákat, a virágokat felhőket esőt zuhogóvizű folyamokat szerelem a roppant hegyeket s a közöttük messzire feszülő síkságokat, a táblákba osztott szántóföldeket , a szabálytalanvonalú erdőfoltokat szeretem a madarak muzsikáját, a suhogó szelet és a zuhogó záporokat, az árvizeket és a romboló orkánt. Szeretem az autók kürtjét az égbemeredő felhőkarcolókat a repülőgépeket a sima síneken gyorsan rohanó vonatokat, szeretem a hatalmas városokat mértani szépséggel kimért uccasoraikkal s a falvakat görbén kígyózó körvonalakkal szeretem az embert, ellenség vagy testvér ,mindegy, európai, ázsiai, néger, vagy indián, szeretem az életet mely mindannyiunkon­­keresztülrobog és szeretem önmagamat, ki mindezt látom s örvendezem, hogy élek, élek, élek! ifj. Szmiér Ferenc.

Next