Brassói Lapok, 1929. április (35. évfolyam, 74-95. szám)
1929-04-01 / 74. szám
* I. t 'J# ^ y £,25t‘ *»«•«. BHBOm W t Szerkesztőségi Kiadóhivatal * Nyomda BRASSÓ. KAPULCCA 64-66 SZÁM HRE ARA ^Bukarestben is) 5 LEJ JL OLCTIDI AI NAPILAP ~főszerkesztő: SZELE BÉLA dr. Hétfő, 1929 április hó L XXXV. évfolyam 74. szám TELEFON-INTERURBAN» Szerkesztőség és kiadóhivatal 1—77 és 82 szám / Uj © I©t f© | G írta: Halász Gyula Egy magyar költő gondolatát idézzük töredékesen: „Nem az a halál, amikor a koporsónkat szögezik, s mikor mások siratnak bennünket, hanem az, amikor még itt vagyunk, de halva, » magunk siratjuk önmagunk.“ S ha ez a halál, alkor ebből az élőhalálból vagy, ha úgy tetszik, halálos életből szintén fel kell támadnunk.S vigasztalan végzet volna magyarságunk számára, ha e Széchenyi-féle tetszhalálból, amiben már-már tetszeleg az elbizakodott faji fatalizmus, nem tudnánk olyan igazi életre ébredni, ami maga a soha meg nem semmisülő élniakarás, maga az örökkévalóság. Az újjáébredés feltételei megvannak. Megvan az úgynevezett őserő, ez az évezredes talizmán, amely idáig minden nagyobb katasztrófa végletes következéseitől megóvta a magyarságot, az ősöktől örökölt, hagyományokon és harcokon átszűrődött ellenállóképesség, amely mint a Herkulestől letiport Anteus a föld porától, vagy mint a hősmonda Siegfriedje a sárkány vérétől, lebírhatatlan erőt kap a fajszeretet füzétől; a meleg szív és a józan értelem, amely a legnemesebb eszmék, a leghaladottabb művelődési hatások iránt fogékony, s méltó részesévé teszi az emberiséget előrevivő polgáriasodásnak; az otthonhoz, a családhoz, a munka kötelességeihez való benső ragaszkodás, s a hódolatos tisztelet ama törvények iránt, melyek az álam szervezetét és szerkezetét, a közrendet, valamint az egyéni és polgári érvényesülés biztosítékait fenntartják. Mitől függ már most, hogy ez alapfeltételek vitathatatlan ténye mellett, amit még a romániai magyarság számbeli jelentősége is erősít, ami szükségszerű és elérhető újjászületésre vagy feltámadásra képesek legyünk? Elsősorban attól, hogy hibáinkat belássuk, s azok jóvátételére, megsemmisítésére teljes áthatottsággal, minden erőnk és jó tulajdonságaink kifejtésével törekedjünk. Kétségtelen, hogy a magunk akaratán kívül, sőt legjobb akaratunk ellenére, anélkül, hogy rászolgáltunk volna, s anélkül, hogy másoknak, a sorsunkat irányító hatalomnak szükségük lett volna rá, mérhetetlenül sok fájdalmat és nyomorúságot kellett elszenvednünk, s a nyomás, ha enyhült is, de máig sem szűnt meg. És az is kétségtelen, hogy szerencsétlen sorsunkban sok része van a világháborúból ránkszakadt sok súlyos körülménynek, az egyoldalú megítéléseknek és előítéleteknek, valamint ama félő és féltékeny hatalmi szempontoknak, melyek ma még egész Európa politikáját irányítják. Mindazáltal ránk nézve is, s elsősorban ránk nézve, akiknek leginkább kell a magunk verejtékével járhatóvá tenni a jövő útját, áll a carleyi Intelem. „Az ember ne panaszkodjék a korára, azzal nem ér el semmit. Ha az idő, amelyben élünk, rossz, hát azért vagyunk, hogy jobbá tegyük.“ De ha volnának a politikai és életviszonyok a mostaninál százszor kedvezőbbek, akkor is, s tán a küzdelmek és megpróbáltatások eszméltető, edző és tisztító hatása hiján, akkor, magunkat elhagyva, s mások gondjára bzrva, még fokozottabban gyöngülne az ellenálló erőnk, s előbb-utóbb a megsemmisülésbe sülyednénk. Ma itt vannak előttünk, a lelkünkben a tanító tapasztalatok. Óriási árat fizettünk értük, használjuk fel bölcsen, belátón, bátor elszánással. Műveltség, jólét, szabadság a három legfőbb biztosítéka egy nép tartós egészségének, biztos haladásának, törhetetlen életerejének. Ezekért kell tehát együttes erővel, átgondolt programmal, acélos kitartással dolgoznunk. És ebből a munkából most már, tehetsége, tudása, áldozóképessége és hivatásérzete szerint, minden magyarnak ki kell vennie a részét. Nem lehet senki annyira szegény és szerény, annyira gazdag és előkelő, hogy megtagadhatná hasznos hozzájárulását a magyarság feltámadását előmozdító nagy műhöz. A közöny a mocsárban termő virág, mondja Carmen Sylva, s nekünk, akiknek a nagy nemzeti, és a még nagyobb emberi kert legszebb virágaira van jogunk, mérges virágával együtt ki kell szárítanunk a mocsarat s az új termőföldben az egymásszeretet, áldozatkészség magvait elhintenünk. Elsősorban az erkölcsöt kell nevelnünk és növelnünk. Az erkölcsöt, amiről a költő azt vallja, hogy „minden polgár lestnek a lelke, e talpon áll létünk, alkotmányunk, ezen függ mind egyes, mind közszerencsénk, amely nem hiu agyváz, hanem boldogságunk védistene, mely a méltó bért a jóknak megadja, még a tömlöcben, s a kereszten is.“ Jóság, szeretet, igazságérzet, őszinteség, türelem, emberiesség, támogató készség, takarékosság, lelki és testi tisztaság, munka és a munka megbecsülése váljanak magyar népünk közkincsévé, s templom, iskola, egyesület, minden más intézmény legyen világító és tápláló forrása ezeknek az erényeknek. Vegyük fel a harcot állhatatosan, kíméletlenül mindazon romboló szenvedélyekkel, amelyek a magyarságot mind jobban elsatnyítják és lealacsonyítják, szegénységbe és szolgaságba züllesztik. Nem támadhatunk új életre, bármily régi és kipróbált őserők tartják is bennünk a lelket, ha közöny, szűkkeblűség okából napról napra újabb erősségek omlanak össze. Siránkozással, jelszavakkal, hiú bányavettséggel nem lehet egy hullámoktól vert népet az elsülyedéstől megmenteni. Több termelés az S^és^ vonalon, minden vonatkozásban, de esik a jó Irányban, a rossz Irtásával. A szegény magyar gazda szegény földje adjon többet, jóval többet, mint idáig, a megtakarított pénz is legyen több és találjon jobb elhelyezést, a kultúráért való több áldozat is hozza meg a minél több és minél jobb gyümölcsét. A szeretet pedig egymás Iránt és az áldozatkészség és tetterő minden jó ügy javára legyen buzgó, kimeríthetetlen. Boldog, aki erejét az ügyért odaadja, nemcsak a saját, hanem magyar vérei, embertársai javára, s akinek a lelkét annak a tudata tölti el, s ezzel tudattal hányhatja majd örök álomra a szemeit, hogy megtette emberi, polgári, nemzeti kötelességét. Csak egy gazdaságilag talpra álló, műveltségben előhaladott, erkölcsben, erényekben szilárd nép biztosíthatja maga számára a világ tiszteletét és méltánylását. Egy ilyen néppel szemben a legelfogultabb kormányzatnak is be kell látnia Mirabeau igazságát, midőn azt mondja, hogy a nép nem vad nyáj, amelyet meg kell láncolni. Mindig nyugodt és türelmes, ha valóban szabad, s kell, hogy szabad legyen, mihelyt birtokában van az ellenállhatatlan szellemi, erkölcsi és anyagi erőknek. Nem az a halál, mondja a költő, amikor a koporsó fedelét szögezik, s amikor más sirat bennünket, hanem az a halál, mikor még itt vagyunk, de halva, s magunk siratjuk önmagunk. Ne sirassanak bennünket mások, bizonyára krokodilkönnyeket hullatva, de ne sirassuk tovább magunkat sem, hanem törjünk át ezen a halálos életen, ezen az élő halálon a diadalmas feltámadásra. Nincs másra szükség, mint egy kis jóakaratra! A Brassói Lapok számára írta: SZTERÉNYI JÓZSEF báró, az optánsok birtokpörében tárgyaló magyar bizottság elnöke Az optánsügyről ma sem mondhatok egyebet, mint az abbáziai tárgyalások előtt a Brassói Lapoknak mondottam. Egy ügy, amit mindkét ország érdekében lehetőleg minél előbb közös megegyezéssel el kell intézni. Érdeke Romániának épen úgy, mint Magyarországnak, mert mindkettőnek érdeke kell hogy legyen, hogy a jó szomszédi viszony útjában álló kérdések elimináltassanak. Sem Románia, sem Magyarország nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy évszámra tartson napirenden kérdéseket, melyek semmi másra nem alkalmasak, mint a két ország egymás közötti viszonyának megzavarására, ahelyett, hogy keresve keressék a módozatokat a két ország közeledéséhez. Az optánsügy egy ilyen akadály, mely — miképen azt legutóbb épen Anglia egy vezető lapja megállapította (Times) — messze túlnőtt a két ország közvetlen érdekén, ez — sajnos — európai politikai kérdéssé lett, holott vissza kell vezetni arra, amiből kiindult, egyszerű román-magyar kérdéssé. És ez meggyőződésem szerint kölcsönös megértéssel lehetséges is, hisz az abbáziai, illetve sanremói tárgyalásaink — nem beszélve az ott kölcsönösen teremtett atmosphera-ről — oly nagy haladást eredményeztek, hogy egy kis jóakarat mellett igazán nem volna nehéz arról a holtpontról elmozdítani és a kérdéstelőrejuttatni, amelyen San Remo óta áll. A magyar kormány, illetőleg az optánsok, — mert hisz a magyar kormány csak ezek képviseletében jár el, — a legnagyobb mérsékletet tanúsította követeléseiben. A román kormány is elment bizonyos határig de éppen ez a határ az, amely holtpontot jelentett. Elvi kérdés ma már szerencsére nincs. Ma már csak összegbeli kérdésről van szó. És ha ennyire eljutottunk — ez épen a nagy eredmény — nagyon szomorú volna, ha a fennálló aránylag kis differencia miatt nem jönne létre a megegyezés, amit nem tudok magamnak jól elképzelni Ahol elvek harcolnak egymással, pláne ahol állami prestige-ről van szó, az a politikában mindig kényes és veszedelmes. De ahol már nem lehet sem győző, sem legyőzött, ahol egy kérdésben, mint Abbázia, illetve San Remo óta ebben, minden politika ki van zárva, ahol az elvi kérdések már nem játszanak szerepet és ismételten, ez a nagy eredménye San Remónak, ott meg kell tudni találni a megegyezés módját, ha komolyan akarjuk a megegyezést Mi akarjuk, mi keressük magyar részről, ezt remélem bebizonyítottam eddigi tárgyalásaimmal, hiszen, hogy a román kormány is akarja, nincs okom és jogom az ellenkezőjét feltételezni. Ha ez a kérdés megoldódik, gazdasági kérdések egész sorozata számára nyílik meg a tél Magyarország és Románia között és ennek bizonyára sokkal-sokkal nagyobb előnye volna Románia számára, mint amit annak a csekély differenciának a kiegyenlítése jelent, ami ma közöttünk még fennáll. Nem hinném, hogy ezidőszerint két ország nagyobb szolgálatot tehetne a nemzetek szövetségének, mint Magyarország és Románia azzal a bejelentésükkel, hogy az optánsüggyel annak nem kell tovább foglalkoznia, mert megegyeztünk egymással Szeretném hinni, hogy az április 4-én Bécsben meginduló tárgyalások rövidesen ezt az eredményt fogják hozni. MAI SZÁMUNK. 12 OLDAL