Brassói Lapok, 1939. július (45. évfolyam, 147-171. szám)

1939-07-30 / 171. szám

4 '"-'Ma/ e ■‡ V « r £UZ·AP£,J2 y t1 1 n !a Könyv r ‡?«p mn· + ­­i Taxa pogtata platita in numeror conf. aprobarii No. 24.454/939. XLV. évfolyam 172. szám Főszerkesztő: KACSÓ SÁNDOR Felelős szerkesztő: Kakassy Endre. — Laptulajdonos: ,3. L." Kiadóvállalat Részvénytársaság. Felelős Igazgató: Kahána Bernát. — (Bejegyezve: O. U­. 920/1938. Trib. Brasov.) — Előfizetési árak: Belföldre havonként 80 lej, kézbesítéssel 84 lej, ugyanez Brasovban 80 lej. — Külföldre negyedévenként 450 lej. Magyarországra negyedévenként 15­0. — Hirdeté­sek dija hirdetési odalon 5.50 lej, páros (bal) szövegoldalon 6 lej, páratlan (jobb) szövegoldalon 7 lej négyzetcentiméterenként. Hirdetési díjak előre fizetendők. — Szerkesztőség és kiadóhivatal: Brasov, Str. Regele Carol 56 —58. — Tel. 82. 30 Petőfi szellemének orgazdái nem leszünk írta K­ACSÓ S­ÁN­DOR Kilencven éve, hogy a magyar nép és az egész világ egyik legnagyobb költője és legkiválóbb emberegyénisége, Petőfi Sándor meghalt, Hősi halálának körül­ményei és időpontja köré színes legen­dákat font ez az elmúlt kilenc évtized, mintha csak szaporítani kívánná azt a csillogó, fénypárás ködöt, amelyben Illés próféta is — a bibliai legenda szerint — a nap felé kocsikázott. Prófétához nem illik a természetes földi halál, a prófétá­nak fényözönben kell az égi tüzek felé elszállani. Petőfi próféta volt, ezt érzi meg benne öntudatlanul is a népi tömeg­­lélek s ezért fon halála köré szines le­gendafátylat, hogy halálában is elkülö­nítse minden más halandó embertől. Szép és méltó a költő emlékéhez ez a megdi­­csőitési hajlam, mert arra a rendkívüli értékelésre vall, amellyel a nép az ő köl­tőjét a lelkébe zárta. De a fehéregyházi síkon ott van a hatalmas honvédemlék egy tömegsír fölött s a történeti vizsgá­latok eddigi eredménye szerint ebben a tömegsírban pihennek elvegyülve sok más hősi halott csontjai között Petőfi Sándor földi maradványai is. A legen­dák szállhatnak és színesedhetnek a me­se szárnyain, minket erdélyi magyarokat a földhöz köt, a fehéregyházi sik e szent zugához köt e tömegsírnak a jelenléte s az a tudat, hogy itt halt meg, vagy itt tűnt el és minden valószínűség szerint ide temették el az emberiség e nagy költőjé­nek és alakjának megtiport testét. Mi nem szállhatunk el a legendák nyomán Petőfitől a szabadság nagy költőjétől és az embertől, aki a szabadságért hősi ha­lált halt. Nekünk nem a nagy költő kö­rüli romantikát kell vállalnunk, hanem magát a költőt és az egész embert, magát Petőfi Sándort. Úgy amint élt és amint meghalt! És azt, amiért élt és amiért meg tu­dott halni! Ezt a nagy örökséget kaptuk tőle s ennek a nagy örökségnek minden fele­lősségét és kötelezettségét, megőrizni azt a szellemi vagyont, amit adott és valóra váltani mindazt, amiért minden más em­bernél keservesebb, fájdalmasabb és megrázóbb emberi életet élt utolsó pilla­natáig. Nekünk Petőfi költészetében gyö­nyörködni csak sajgó szívvel és állandó pirulással lehet s minden szavunk, amit Petőfiről mondunk, vagy vele kapcsolat­ban kiejtünk, csak akkor méltó ahhoz a nagy szerephez, amellyel a történelem megtisztelt, ha erős fogadalom. „Orgaz­dának érezheti magát, aki Petőfi versei­nek csak a szépségét élvezi és elzárkózik a bennük rejlő parancstól...” __ — Írja Illyés Gyula s ennek a felelősségre vonó, vádként hangzó mondatnak az erejét minden népnél jobban kell éreznie éppen az erdélyi magyarságnak. Az a tömegsír figyelmeztet rá, amely ott van a fehér­egyházi sikon... Úgy mondják, hogy a nemzeti eszme felújításának a korszakát éljük most s valóban, soha zengzetesebbek, követelő­zőbbek, harsányabbak nem voltak a nem­zeti jelszavak, mint a mai időkben. Pe­tőfi annak a korszaknak volt a dalnoka, amelyben a nemzeti eszme a nép­tömegek mozgató ereje lett. Ő a szép és a magasz­tos indulásnál volt ott s vele, az ő sza­vain keresztül lett a tömegek nyelvévé és érzésvilágává mindaz, ami a nemzeti eszmében előrelendítő gondolat és­ erő volt. Miért van mégis, hogy egész társa­dalmi osztályokat és egész népeket der­meszt csendbe ma Petőfi, ha hamisítat­lanul szólaltatjuk meg? Miért látunk tö­rekvéseket arra, hogy elhalványítsák, megrostálják, indexre vegyék Petőfi szellemi örökségének jórészét éppen azok, akik a nemzeti eszme hivatalos képviselőinek és gárdistáinak vallják magukat? Azért, mert a nemzeti eszme, mint a durván megütött inga, messze lendült arról az eszmei magaslatról, aho­vá Petőfi állította. Nála a hazafias gon­dolat egy uj és a réginél jobb világot ölelt magába. Egy olyan világot, amely­ben az addig elnyomott, kisemmizett mil­liók ugyancsak hazafiak lehetnek, mert tagjaivá válhatnak a nemzetnek. Nála a nemzeti eszmében mélységes szociális tartalom volt s a szabadságot mindenki számára akarta, így tudta népek és nem­zetek fölé emelni a gondolatot s odáig nemesiteni a harcot, ahol nem egymás ellen és egymás elnyomására irányul, hanem csak a mindenféle zsarnokság ere­jét kívánja megtörni. Petőfi eszmevilá­gába minden nép és minden­ társadalmi osztály belefért s igy „szabadság-gondo­lata” minden népé és nemzeté egyaránt lehetett S magyarsága, nemzeti érzése is meny­nyire más volt, mint a mai hangosoké! És mi a nemzeti gondolat tartalma ma? Fajisággá szorult vissza, eldobva azt, a mi benne a legszebb volt, a lelki tartal­mat, a meggyőződést. Általános, népeket és nemzeteket egymás mellé állító célki-­­­tűzéséből nemzeti önzéssé szűkült vissza s ezzel a harcot is, amely akkor a sza­badság harca volt, az elnyomás és a hó­dítás eszközévé silányította. A szociáli­san elnyomott tömegek felszabadítása, felemelése és minden anyagi és szellemi kincsben való részeltetése sem szent cél­­nál, hanem­ politikai eszköz, amely biz­tosabban ígéri a kizárólagossági és hatal­mi célok megvalósítását. Íme, így fordult szembe a nemzeti esz­me azzal, ami annak idején lényege volt: ■» szabadság gondolatával, megtagadva éppen azt, amire épült, ami erkölcsi jo­gosultságát, emberi és isteni igazságát adta. A felszabadult egyének közös aka­ratú munkája helyett az egy irányba hajszolt tömegek víziója kísért benne és szédülve látjuk: hiába dörömböl a fele­lősségtudat kevesek szívében, a nemzeti gondolatnak ez az ellentétbe fordulása még a már eddig elért s nagyon kevés eredményt is eltiporni készül.­ Pusztító lelki vihar ez, mintha megtorlás és bün­tetés volna. Megtorlás és büntetés azért, ami nem történt meg, holott meg kellett volna történnie, mert az első elindulás so­kat ígért, tiszta gondolatot adott át ne­künk s megjelölte az utat is, amelyen ha­ladnunk kell. " Valahol kétségtelenül eltévesztettük az utat. S nem is nehéz megállapítani, hogy ott tévesztettük el, ahol cserbenhagytuk Petőfi gondolat­világát, pazarolni kezd­tük, vagy éppen megtagadtuk szellemi örökségét. Ott, ahol gyönyörködni kezd­tünk költeményeiben anélkül, hogy a bennük rejlő parancsokat teljesítettük vol­na, ott, amikor elkezdtük osztályozni a verseit s csak azokat engedtük magunk elé, csak azokat szavalhattuk, olvastuk, amelyek nem nyugtalanítottak, amelyek nem vették a lelkiismeretünket; amikor félni kezdtünk a teljes Petőfitől, a költő­től, az embertől és szabadságharcostól, amikor először kimondotta valaki, hogy Petőfinek a politikai versei már nem idő­szerűek, sőt nem is költőiek s nem csak, hogy nem csorbul meg mellőzésükkel Petőfi költészete, hanem egysége­­sebbé és értékesebbé válik;­ ami­kor először kimondotta valaki, hogy Petőfi a szép és tiszta szerelem, a szép és tiszta családi élet és a hitvestársi hűség költője s nem több. De hátrálni azért nem szabad és nem lehet mindaddig, amíg Petőfi neve él s emlékét ünnepelni kötelességnek érez­zük. S reményünk és kitartásunk csak nő, ha harcolni kell az ő nevében és az ő szellemi örökségéért. Jobb ez, sokkal jobb ez, mint az eddigi elszíntelenítés. Egyre többen látják már, hogy hová ve­zet az eltévesztett út s ezreket indított elszánt küzdelemre a felismerés döbbe­nete, amikor olvasta Illyés Gyula meg­rázó mondatát: „Orgazda az...” Nekünk, erdélyi magyaroknak, nem szabad ob­­­azdáknak lennünk, bármi történjék is, erre kötelez az a tömegsír, amelyben a nagy költő földi maradványai pihennek. Nekünk innen a teljes, hamisítatlan, el nem színtelenített és legendákkal el nem magasztosított Petőfit kell felmutatnunk mindig minden magyaroknak és az egész világnak. A danzigi kormány egyszerre két lengyel jegyiéket is kapott ■ .--rév' ... Danzigban állítólag el fogják kobozni a zsidó kézen volt vállalatokat . --mm v Elítéltek Danzigban egy lengyel vasit Danzig, július 28. A Danzig és Lengyelország közötti vi­­álykodás új fejezeteképpen Chodacki vnzigi lengyel főbiztos tegnap délután fvszerre két jegyzéket is nyújtott át a­zabad város kormányának. Az egyik len­gel jegyzék arra a július 20-ikán lefolyt iszetűzésre vonatkozik, amelyben egy vizigi vámtisztviselő lelőtte Budziemicz­ngyel határőrt. A lengyel jegyzék mint tagadhatatlant viszautasítja azt a dan­­gi beállítást, amely szerint a bűnösök igas önvédelemből lőtték le Budziemiczet. Jegyzék követeli a bűnösök személyazo­­­sságának megállapítását, ellenük a bün­­ödi eljárás megindítását és szigorú meg­­b­ntetésü­ket, valamint azt, hogy a dan­­gi kormány az eljárásról tájékoztassa a­ngyel hatóságokat. A második lengyel jegyzék válasz a danzigi kormánynak július 24-iki amiatti tiltakozásé­ra, hogy aznap hajnalban egy lengyel csapat benyomult danzigi terület­re és tűzharcot folytatott le egy danzigi járőrrel. Ez a lengyel válaszjegyzék meg­állapítja, hogy ilyen összetűzés egy általá-­­ban nem volt s a lengyel kormány cso­o­dálkozását fejezi ki, hogy a danzigi sze­nátus helyénvalónak látta tiltakozni egy meg nem történt incidenssel kapcsolat­ban. A lengyel kormány ezt az álláspon­tot csak a Danzigban uralkodó idegesség­nek tulajdonítja. A két lengyel jegyzék átadása napján a danzigi törvényszék három havi fog­házra ítélte Jankowski lengyel vasutast, amiatt ,mert a szabad városban kitiltott lengyel újságokat terjesztett. Danzigban­ az a hír terjedt el, hogy a kormány p­énteken rendeletet ad ki, a ■ mellyel feljogosítja a hatóságokat, hogy­­elkobozzák mindazokat a vállalatokat, a ■,melyek zsidók kezében voltak a március 4-iki rendelet életbelépésekor. A márciusi rendelet célja az vol­t, hogy meggyorsítsa­­a zsidóknak Danzigból való kivándorlá­sát. . A Pat lengyel sajtóiroda jelentése sze­rint egy nyolc, koncentrációs táborból szökött németből álló csoport át akart úszni az egyik határmenti tavon. A len­gyel partra csak hatnak sikerült átjutni, kettő a tóba fulladt. Koc ezredes, annak a lengyel pénzügyi küldöttségnek a vezetője, amely London­ban a ktílcsönü­gyben tárgyalt, csütörtö­kön este­ visszaérkezett Varsóba­ . .

Next