Brassói Lapok, 1939. augusztus (45. évfolyam, 174-199. szám)

1939-08-20 / 190. szám

Fra­ncia helyzetkép irta Zsolt Béla Paris, augusztus 18. A külpolitikai közeljövőt itt sem lát­ják világosabban, mint másutt. Párisiak mondják, hogy londoni látogatóik első kérdése: mit mondanak Parisban, lesz-e háború? Ugyanezt megfordítva kérdik azoktól, akik Párisból érkeznek London­­ba. Az igazság, hogy sem Párisban, sem Londonban nem tudnak semmit, négy hétre előre. Más kérdés, hogyha jósolni, vagy kalkulálni nem is tudnak,­­ mit akarnak, illetve mit szeretnének? Min­denekelőtt állapítsuk meg, hogy a köz­vi­ányok Londonban és Párisban is min­­den lehetséges áron békét szeretnének. Ez a görcsösen bizonygatott békeakarat valóban őszinte az utolsó hetekben el­hangzott, egyértelmű nyilatkozatok elle­nére is, olyan domináns, hogy a közvé­lemény, nem a Lengyelországnak adott garancia többszörös leszögezéséből s nem is az Oroszországba útnak indított katonai missziók vezérkari tárgyalásai­ból, hanem még mindig az angol és fran­cia hivatalos nyilatkozatok refrénsze­­rűen ismételt tárgyalási ajánlataiból kö­vetkeztetünk a kormányok végső szán­dékaira. A második München eshetősé­gével már csak azért lehet és kell szá­molni, mert az antimünchenista front­­sajtója, amely hónapok óta hetenként­­ legalább háromszor leleplezi a Cham­berlainek állítólagos, titkos közeledési műveleteit a tengelyhatalmakkal, tulaj­donképpen már hozzá is szoktatta a zsörtölődő közvéleményt a kisebb-na­­gyobb morális vereséggel járó újabb kompromisszum valószínűségéhez. Az antimünchenisták ezt mondják: „Min­denki téved, aki elhiszi, hogy a riasztó h­írek és álhírek terjesztése háborús pro­paganda. Ennek a kampánynak kizáró­lag az a célja, hogy a francia nép minél­­ nagyobb arányúnak lássa a veszélyt,­­ amelytől­­ az utolsó pillanatban meg fogják menteni.” A taktika nem változ­­­zott szeptember óta: a mozgósított tarta­­­­lékosnak, amikor elfoglalta helyét a Ma­­i­ginot vonal valamelyik vermében, Dán­­j­zig az utolsó percben nem nagy ár, ha J­­­­erébe hazamehet családjához, amely­­ akkorra már szintén megkapja a ház-­­ borzongató céduláját, hogy melyik vi­­­­déki városban, vagy faluban jelöltek ki­­ neki lakást, „ha sor kerül a főváros ki-­­ ürítésére”. A kormány, az antimünche­nisták szerint, ismét arra számít, hogy a fegyverek eldördülése előtt néhány perccel megint fontosabb lesz mindenki-­­­nek a saját egyéni bőre és jóléte, mint a­­ Franciaországot egyetemesen fenyegető ■ távolabbi veszélyek s Franciaország te­­­­kintélye. Az antimünchenisták gyanakvását és gyanúsítását látszólag alátámasztja, hogy Franciaországban nemcsak a kor­mány, de egyetlen ember, egyetlen tár­sadalmi réteg, foglalkozási ág, vagy po­litikai párt sem akar háborút s tulajdon­képpen maguk az antimünchenisták sem akarják. A francia középpolgárság gaz­dasági helyzete a lehető legegészsége­sebb. Aki most, a holtszezonban, Páris utcáit járja, tájékozatlanságában felte­­hetné azt is, hogy a lehúzott redőnyű bolthelyiségek, üzletek, tömeges pusztu­lását jelzik. Holott csak arról van szó, hogy a boltos négy hétre­­ szabadságot adott nemcsak alkalmazottainak s nem­csak magának és családjának, hanem a­­ vevőkörének is. Beszéltem hirdetési szakemberrel, aki panaszkodott, hogy nem tud üzletet csinálni, mert „az üzle­tek most maguktól mennek”. Ellentéte­­ben Angliával, ahol a hirdetés nagysá­gával és szépségével a­­cég renoméját mérik, a takarékos franciával nem lehet megértetni, miért ver­je a dobot, amikor minden megy magától. Ez a nagy jólét, közvetlenül Reynaud „redressement”-­ jének következménye, aki rendbehozta az államháztartást, visszacsalta a nép­front elől menekült tőkét s olyan beru­házási akciót kezdett, amely nemcsak a munkanélküliséget csökkentette, hanem azonnal amortizálódott is. De hiába szidják a Blum-kormányt, a nagy fo­gyasztóképességnek elsősorban az az oka, hogy a népfront kormányzása alatt többször is felemelt munkabéreket nem lehetett végül visszacsinálni. Elsőrendű szakmunkás három-négyezer frankot keres havonként: ez a pénz sokszorozta meg a fogyasztási fejadagot a békebeli négyszeresére, sőt kenyérben, húsban és gyümölcsben a kilencszeresére. Ha még ideírjuk, hogy Franciaországban a leg­utolsó kimutatás szerint összevissza 23 ezer munkanélkülit tartanak számon, minden különösebb magyarázat nélkül megértjük, miért borsódzik itt minden­ki a háborútól, amely ebből, a nekünk ólomszerű jósorsból vetné a pokol fene­kére. A Chamberlain-i­s Bonnet-i politikát többek között ezért is lehet még sokáig folytatni, — ha mindjárt ez a politika minden, csak nem népszerű. A franciák — legújabban az Abetz-affér miatt, a­melyből kiderült, hogy néhány legte­kintélyesebb napilap megkörnyékezett munkatársai révén belekeveredett egy külföldi vesztegetési afférbe­n felhábo­rodottan szidják a kormányt, amely ál­lítólag 13 hónapon keresztül a rendőri jelentések révén tudott az eset részletei­ről, s még jobban szidják azóta, hogy a kormány egyik „decret los”-jának alkal­mazásával megakadályozta, hogy a saj­tó a most már leleplezett és bűnügyi tér­re terelt affér részleteit kiteregesse. De nincs olyan harcias ellensége a kor­mánynak, aki hajlandó lenne proklamál­­ni, vagy támogatni azt a politikát, mely kifejezetten háborús politika, amely sze­rint nincs más megoldás, csak a háború. A münchenellenesek sem a háborút akarják — sőt azt mondják, hogy az ő politikájuk az igazi békepolitika, mert a háborút csak egyféleképpen lehet el­kerülni: az engedmények megszünteté­sével. Ők azok, akik ellentétben a mü­n­­chenistákkal, az erőtől, gyakori esetben s szükség esetén az erő eltökélt felhasz-nálásának megcsillogtatásától várják szintén csak a békét. Münchenisták és antimünchenisták tehát egyformán paci­fisták — s ezért van, hogy a két szem­­benálló front nem a szembenálló „világnézet” pártokkal, jobboldal­lal, vagy baloldallal azonos. Münche­nisták és antimünchenisták, egyformán vannak a szélsőjobboldalon s a szélső­­baloldalon. Münchenista például maga de la Roque és Doriot, a fasisztaizű szél­sőjobboldali nacionalizmus két vezetője. De münchenista Faure is, a szocialisták főtitkára, sőt van egy trockista kommu­nista frakció, amely inkább akar végki­­merülésig folytatott tárgyalást, mint az „imperialista” háborút! A legélesebb belpolitikai ellenfelek, amilyenek pél­dául a szocialista Blum és a konzerva­tív De Kerillis, egyformán antimünche­nisták. Hogy még cifrább legyen a do­log: Tardieu a münchenista Journal-ban támadja az engedékenység politikáját, Marcel Deat pedig abban az Oeuvre-ben írja Danzigot, sőt egész Közép- és Kelet­­európát felajánló cikkeit, amelyek a leg­népszerűbb antimünchenista külpolitikai glosszák, mme Thabouis cikkeit közli. Ez a kuszaság pontosan vissza is adja a francia közvélemény máig kialakulat­lan magatartását, amely nemcsak pár­tonként és osztagonként, de az egyes , augusztus 20 T­IT­ / IJV­G Bárd Ossieár verse Ur sohse fut és ajkbiggyesztve nézi, ki, hogy behozzon sok előnyt, szalad, „kifinomodni” kinek módja nem volt, emberré lenni annak is szabad? Ur sohse fut, de gyakran gúnyolódik a naiv és buzgón igyekvő felett, ha az az „illem” millió dogmájából párat nem tud, téveszt, vagy elfeled. Ur sohse fut, de de azt nem ismerné, hogy valaki tán megelőzte őt, mert stréberségnek mond ambíciókat s vakmerőségnek hívja az erőt. Ur sohse fut s mert saját társasága vele cammog azonos jel alatt s mert nem az időt, csak övéit nézi, hajlandó azt is hinni, hogy halad. Az sohse fut, az idő sohse áll meg, a döbbenetes perc hát jönni fog, mikor az élet élő, friss törvénye a „kifinomult” pózokon kifog. S az futna már, de nem bírja majd szusszal, s megérzi tán a szörnyű csőd alatt, hogy mindenhez tréning kell s igazságos, ha győz, ki eddig miatta szaladt!... BIZALMAS Írta Szép Ernő Minap is a szigeti strandon, a nagymedencé­ben való uszt­álás után megüdülvén (és pihen­vén egy verset a medenceparti padon) neki­fohászkodtam, futottam vagy ötszáz métert azon a kellemes strandi gyepen. Tudni kell, hogy az ötven évet meghaladtam már szeren­csésen. Azon mód futottam, a két alsókarom derékszögbe emelve s a kezem ökölbe húzva, ahogy azt a Margitsziget szélén télen-nyáron kora reggel gyakorló sprinterektől láttam. Egy kicsit futóbajnoknak képzelhetem ma­gam az ilyen szabályszerű szál­ad­ás percei­ben, amellett és ez a szebbik illúzióm, vissza­élem magam abba a negyedik gimnazista időmbe, mikor a futásban kitűntem. Fél ki­lométernyi futás után azután elég a dicsőség­ből, megint csak leülök egy padra, elég szapo­rán lélegzem, a szívem sebesen ver, sőt elfog a csúnya nikotinos köhögés is. Ez mind nem érdekes; avval akarok elszámolni, hogy mi­előtt a futásnak nekivetemedem, minden eset­ben magam körül tekintek, nem lát-e valami ismerősöm. A derék közmondással ellentétben az én futásom nem szégyen, inkább hasznos, az Isten tudja, mégis zavarna ,ha észrevenné va­laki, aki biztosan ismeri a cifferblattomat. Mintha már nem illenék hozzám ez a fiús futó­­gyakorlat. Szomorú dolog, kedves barátaim, hogy az embernek ilyen ártatlan kedvtelés fö­lött is szincerizálni kell. No azután most a hé­ten így a padon megölvén, a medencébe fejest ugráló, s a gyepen bukfencező, birkózó, kézen járó fiatalságot ugyanannyi irigységgel, mint szeretettel szemlélvén, elgondoltam magam­ba, mi minden fiatal tempót hagytam el előze­tes elhatározások nélkül, míg az éveim a mai tekintélyes összegük­et elérték. Például nem tudom az idejét se annak, mikor jártam az ut­cán fütyörészve. Természetes, ez kettőn mú­lik, azon, hogy az embernek olyan jókedve le­gyen, meg azon, hogy az ember ne tudja, hogy nem illik fütyörészni a járdán. Nohát ma böl­csen tudom, hogy úriember nem fütyör az ut­cán, meglehet, hogy siheder koromba is tud­tam, de adtam is én arra! csikó kedvem volt, a kezem a sétapálcát, a szám a füttyöt forgat­ta. Igaz ni, a sétapálcának a lendületes forga­tásáról is leszoktam már. Az is elmaradt az életben, oh, de régesrégen elmaradt, hogy für­dés meg öltözés közben nótázzak. Hova lett az a felkelés után való szerelmes hangulat és bol­dog érzés. Táncolni pedig, hölgyeim, nem táncoltam az én diákmajálisaim óta. Igaz, a magam generációjának annak idején a billiárd volt a szenvedéye, nem a tánc. Inkább köte­lesség volt a tánc, mint öröm a háború előtti fiatal esztendőkben, azonkívül a tánc nem volt még hétköznapi divat és nem is ismertük még a könnyű step­eket ,melyeket unalomból és unalommal is járhat az ember vacsora után az étterem parkettjén, vagy a vendéglátó ház szőnyegén. Nem mondom, megtanultam és bil­legtem volna tán magam is az one és two stepet meg a tangót, a shimmyt, satöbbit, egy kis kívánatos dörgölőzés okából, ha nem lát­tam volna harcteret, olybá tűnt a szemem előtt, hogy ha táncolnék, az elesett, eltemetett pajtásaimnak a homlokát rugdalnám. L­emond­­tam az élvezetről, mindörökre. Egy úri­ember rám csodálkozott valami elegáns gyülevész közepett, ahol együtt voltunk, s olyan lesújtó szentenciát nyilvánított, hogy azt mondja: kedves abrátom, aki nem táncol és nem brid­­zsezik, az nem él. Tudniillik kisült ott azon az estén, hogy bridzsasztalnál se lehet hasz­nomat venni. A bridzsre való nézve nincsen egyéb mentségem, mint hogy sajnálok a drága időből féléjszakát, de akárcsak egy órát is en­nek a meddő mulatságnak áldozni. Dehát a pírfokon, osztályokon, sőt egyes újsá­gokon belül is ellentétes. Egy francia kolléga így próbálta megmagyarázni ezt a zavart: a közvélemény nagy része, két­ségkívül münchenellenes és valószínű, hogy a második München után még töb­ben leszünk azok. Miközben belül örülni fogunk, hogy nem tört ki a háború, a legközelebbi választáson meg fogjuk buktatni a kormánytöbbséget, amely a háború elmaradásáért felelős.­­ Mindez azonban csak a helyzet pilla­natnyi s felületes képe s csak addig helytálló, ameddig a franciák a hatalom­tól való vitázásokban nemcsak köny­­nyűnek, de valószínűtlennek is tartják a háborút Egyelőre valószínűtlennek tartják — s amikor a kormány az állí­tólagos külpolitikai feszültségre való hi­vatkozással tömegével bocsátja ki az egyéni életbe szokatlanul beavatkozó „rendelet törvényeit” — nyomban el­hangzik a vád: Daladier, a nem létező, vagy legalább is tudatos felnagyított külső veszélyt csak ürügyül használja fel, hogy parlament nélkül kormányoz­zon, hozzányúljon a sajtóhoz, sőt a csa­ládi élethez s még a polgári mulatókat is megrendszabályozza. A kormánypoliti­ka ilyen kritikai beállítása is hozzájárul ahhoz, hogy a közvélemény nagy része a kormány időnként megnyilatkozó külpo­litikai erélyében nem látott sokkal töb­bet a szokatlanul erélyes békepolitikai s gazdasági és pénzügyi politikai mód­szerek jogcíménél, é­s ezért nem hisz a háborúban. A kormány rendeletekkel kormányoz, beleszól az árak alakulásá­ba s folyton adót emel — azzal az ü­rüggyen, hogy a „defense national” ér­deke követeli. — A franciák nagy része azonban ma is azt hiszi, hogy a kor­mány csak felhasználja a nemzetközi fe­szültség kitűnő alkalmát, hogy megvédje önmagát a parlament kritikájától és meghosszabbítsa többségének élettarta­mát s hogy visszacsináljon annyit a nép­front szociális alkotásaiból, amennyit na­gyobb belső feszültség nélkül lehet. Ez a helyzet ma. S amikor újra és új­ra felmerülnek „müncheni” lehetőségek, amilyen a Wohltat—Hudson diszkusszió volt, vagy Henderson követ bayreuti útja, felháborodnak, de a szenvedélyes francia békevágy mindjárt mohón kere­si: van-e bennük tárgyalási remény? Meggyilkolásának huszonötödik évfor­dulóján a münchenista sajtó hódolt leg­­lojálisabban Jaurés emlékének, aki még azon a napon is, amikor Középeurópába­n javában szóltak az ágyak, tárgyalni akart, sőt tárgyalt is. Hermann Müller­­rel, a későbbi weimari szocialista kan­cellárral, hogyan akadályozzák meg együtt a háborút. Jaurést huszonöt év után már nem egy párt, hanem a francia nép békeakarata fogadta hősévé. Ez van ma. Viszont maguk a franciák sem tud­ják kiszámítani, mi lesz holnap , ha esetleg váratlan események ebben a ra­cionális életkedvvel, munkakedvvel és egészséges önzéssel teli népben mégis felszabadítják a szenvedélyeket, ame­lyek ma még szunnyadnak az értelem alatt? bridzs com éppen a fiatal kor divatja. Hanem valaha, korhely éjszakák hajnalán azt a ked­ves sportot űztük, hatan-hete® felnyomakod­­tunk a konflisra, vígan kocsikáztunk a Stefá­­nia-úton, míg a Nap felkéi, ami nekünk arra való komoly intelem volt, hogy jó lesz már le­feküdni. Ha a kompániában én voltam a leg­ifjabb, vagy ha csak a legfürgébb voltam, felpo­rdörültem a gebe hátára, úgy ügettem a madárdalos Ligetben. Szóval ezt se igen tudom ma elképzelni, hogy a konflísióra üljek. Tel­jes határozottsággal állíthatom, hogy ez már nem illik hozzám, nem hiszem, hogy ellenvéle­ménnyel találkozom. Nem sok sajnálkoznivaló­­ja van az embernek azon, hogy a gebék gerin­cén nem töri többé gyönge testét; ha az után a gebe után sóhajtok, az ifjúság után sóhajtot­tam, az ifjúság után, az a Stefániától megsza­ladt, de sebesebben a legjobb konflisiónál, nyargal a végtelen Múlandóságba, vissza se néz felénk, akik elől megugrott. Azt se tudom, mikor tettem le utoljára, vagyis mikor nem vettem újra kézbe afféle vékony pálcát, ami­lyennel csak bizonyos életidőn innen jár az ember. Gondolom, akkortájba hagyjuk el a vé­kony pálcát, mikor elveszítjük a magunk fiatal vékonyságát. Csoda rejtek ösztön az, ami el­tanácsolja az embert a vékony urfi pálcától is, mint minden egyéb ifjú szokástól. Nem elik már hozzánk, nem illik. Megesik, hogy tizen­hat-tizenhét éves kis tündér ismerőssel találkoz­ván, avval együtt haladok egy-két sarkot a járdán. Aki köszön, annak csak egy kis friss meglepetés, mondjuk valami nem éppen go­nosz irigység pislán a szeme mosolyában: én úgy látom, az megütődés, sőt csúfolódás. De még azoknak a szemét is kerülöm, akik isme­­retlenek és úgy kapják rám a fejüket ismeret­lenül. Kényelmetlen érzésem kerekedik. Haj­­landóságot érzek arra, hogy minden szembejö­­vő előtt igazoljam magam: kérem, ez a bajor kislány egy jóbarátomnak a gyereke. 11 oldal

Next