Brassói Lapok, 1939. augusztus (45. évfolyam, 174-199. szám)
1939-08-20 / 190. szám
Francia helyzetkép irta Zsolt Béla Paris, augusztus 18. A külpolitikai közeljövőt itt sem látják világosabban, mint másutt. Párisiak mondják, hogy londoni látogatóik első kérdése: mit mondanak Parisban, lesz-e háború? Ugyanezt megfordítva kérdik azoktól, akik Párisból érkeznek Londonba. Az igazság, hogy sem Párisban, sem Londonban nem tudnak semmit, négy hétre előre. Más kérdés, hogyha jósolni, vagy kalkulálni nem is tudnak, mit akarnak, illetve mit szeretnének? Mindenekelőtt állapítsuk meg, hogy a közviányok Londonban és Párisban is minden lehetséges áron békét szeretnének. Ez a görcsösen bizonygatott békeakarat valóban őszinte az utolsó hetekben elhangzott, egyértelmű nyilatkozatok ellenére is, olyan domináns, hogy a közvélemény, nem a Lengyelországnak adott garancia többszörös leszögezéséből s nem is az Oroszországba útnak indított katonai missziók vezérkari tárgyalásaiból, hanem még mindig az angol és francia hivatalos nyilatkozatok refrénszerűen ismételt tárgyalási ajánlataiból következtetünk a kormányok végső szándékaira. A második München eshetőségével már csak azért lehet és kell számolni, mert az antimünchenista frontsajtója, amely hónapok óta hetenként legalább háromszor leleplezi a Chamberlainek állítólagos, titkos közeledési műveleteit a tengelyhatalmakkal, tulajdonképpen már hozzá is szoktatta a zsörtölődő közvéleményt a kisebb-nagyobb morális vereséggel járó újabb kompromisszum valószínűségéhez. Az antimünchenisták ezt mondják: „Mindenki téved, aki elhiszi, hogy a riasztó hírek és álhírek terjesztése háborús propaganda. Ennek a kampánynak kizárólag az a célja, hogy a francia nép minél nagyobb arányúnak lássa a veszélyt, amelytől az utolsó pillanatban meg fogják menteni.” A taktika nem változzott szeptember óta: a mozgósított tartalékosnak, amikor elfoglalta helyét a Maiginot vonal valamelyik vermében, Dánjzig az utolsó percben nem nagy ár, ha Jerébe hazamehet családjához, amely akkorra már szintén megkapja a ház- borzongató céduláját, hogy melyik vidéki városban, vagy faluban jelöltek ki neki lakást, „ha sor kerül a főváros ki- ürítésére”. A kormány, az antimünchenisták szerint, ismét arra számít, hogy a fegyverek eldördülése előtt néhány perccel megint fontosabb lesz mindenki-nek a saját egyéni bőre és jóléte, mint a Franciaországot egyetemesen fenyegető ■ távolabbi veszélyek s Franciaország tekintélye. Az antimünchenisták gyanakvását és gyanúsítását látszólag alátámasztja, hogy Franciaországban nemcsak a kormány, de egyetlen ember, egyetlen társadalmi réteg, foglalkozási ág, vagy politikai párt sem akar háborút s tulajdonképpen maguk az antimünchenisták sem akarják. A francia középpolgárság gazdasági helyzete a lehető legegészségesebb. Aki most, a holtszezonban, Páris utcáit járja, tájékozatlanságában feltehetné azt is, hogy a lehúzott redőnyű bolthelyiségek, üzletek, tömeges pusztulását jelzik. Holott csak arról van szó, hogy a boltos négy hétre szabadságot adott nemcsak alkalmazottainak s nemcsak magának és családjának, hanem a vevőkörének is. Beszéltem hirdetési szakemberrel, aki panaszkodott, hogy nem tud üzletet csinálni, mert „az üzletek most maguktól mennek”. Ellentéteben Angliával, ahol a hirdetés nagyságával és szépségével acég renoméját mérik, a takarékos franciával nem lehet megértetni, miért verje a dobot, amikor minden megy magától. Ez a nagy jólét, közvetlenül Reynaud „redressement”- jének következménye, aki rendbehozta az államháztartást, visszacsalta a népfront elől menekült tőkét s olyan beruházási akciót kezdett, amely nemcsak a munkanélküliséget csökkentette, hanem azonnal amortizálódott is. De hiába szidják a Blum-kormányt, a nagy fogyasztóképességnek elsősorban az az oka, hogy a népfront kormányzása alatt többször is felemelt munkabéreket nem lehetett végül visszacsinálni. Elsőrendű szakmunkás három-négyezer frankot keres havonként: ez a pénz sokszorozta meg a fogyasztási fejadagot a békebeli négyszeresére, sőt kenyérben, húsban és gyümölcsben a kilencszeresére. Ha még ideírjuk, hogy Franciaországban a legutolsó kimutatás szerint összevissza 23 ezer munkanélkülit tartanak számon, minden különösebb magyarázat nélkül megértjük, miért borsódzik itt mindenki a háborútól, amely ebből, a nekünk ólomszerű jósorsból vetné a pokol fenekére. A Chamberlain-is Bonnet-i politikát többek között ezért is lehet még sokáig folytatni, — ha mindjárt ez a politika minden, csak nem népszerű. A franciák — legújabban az Abetz-affér miatt, amelyből kiderült, hogy néhány legtekintélyesebb napilap megkörnyékezett munkatársai révén belekeveredett egy külföldi vesztegetési afférben felháborodottan szidják a kormányt, amely állítólag 13 hónapon keresztül a rendőri jelentések révén tudott az eset részleteiről, s még jobban szidják azóta, hogy a kormány egyik „decret los”-jának alkalmazásával megakadályozta, hogy a sajtó a most már leleplezett és bűnügyi térre terelt affér részleteit kiteregesse. De nincs olyan harcias ellensége a kormánynak, aki hajlandó lenne proklamálni, vagy támogatni azt a politikát, mely kifejezetten háborús politika, amely szerint nincs más megoldás, csak a háború. A münchenellenesek sem a háborút akarják — sőt azt mondják, hogy az ő politikájuk az igazi békepolitika, mert a háborút csak egyféleképpen lehet elkerülni: az engedmények megszüntetésével. Ők azok, akik ellentétben a münchenistákkal, az erőtől, gyakori esetben s szükség esetén az erő eltökélt felhasz-nálásának megcsillogtatásától várják szintén csak a békét. Münchenisták és antimünchenisták tehát egyformán pacifisták — s ezért van, hogy a két szembenálló front nem a szembenálló „világnézet” pártokkal, jobboldallal, vagy baloldallal azonos. Münchenisták és antimünchenisták, egyformán vannak a szélsőjobboldalon s a szélsőbaloldalon. Münchenista például maga de la Roque és Doriot, a fasisztaizű szélsőjobboldali nacionalizmus két vezetője. De münchenista Faure is, a szocialisták főtitkára, sőt van egy trockista kommunista frakció, amely inkább akar végkimerülésig folytatott tárgyalást, mint az „imperialista” háborút! A legélesebb belpolitikai ellenfelek, amilyenek például a szocialista Blum és a konzervatív De Kerillis, egyformán antimünchenisták. Hogy még cifrább legyen a dolog: Tardieu a münchenista Journal-ban támadja az engedékenység politikáját, Marcel Deat pedig abban az Oeuvre-ben írja Danzigot, sőt egész Közép- és Keleteurópát felajánló cikkeit, amelyek a legnépszerűbb antimünchenista külpolitikai glosszák, mme Thabouis cikkeit közli. Ez a kuszaság pontosan vissza is adja a francia közvélemény máig kialakulatlan magatartását, amely nemcsak pártonként és osztagonként, de az egyes , augusztus 20 TIT / IJVG Bárd Ossieár verse Ur sohse fut és ajkbiggyesztve nézi, ki, hogy behozzon sok előnyt, szalad, „kifinomodni” kinek módja nem volt, emberré lenni annak is szabad? Ur sohse fut, de gyakran gúnyolódik a naiv és buzgón igyekvő felett, ha az az „illem” millió dogmájából párat nem tud, téveszt, vagy elfeled. Ur sohse fut, de de azt nem ismerné, hogy valaki tán megelőzte őt, mert stréberségnek mond ambíciókat s vakmerőségnek hívja az erőt. Ur sohse fut s mert saját társasága vele cammog azonos jel alatt s mert nem az időt, csak övéit nézi, hajlandó azt is hinni, hogy halad. Az sohse fut, az idő sohse áll meg, a döbbenetes perc hát jönni fog, mikor az élet élő, friss törvénye a „kifinomult” pózokon kifog. S az futna már, de nem bírja majd szusszal, s megérzi tán a szörnyű csőd alatt, hogy mindenhez tréning kell s igazságos, ha győz, ki eddig miatta szaladt!... BIZALMAS Írta Szép Ernő Minap is a szigeti strandon, a nagymedencében való usztálás után megüdülvén (és pihenvén egy verset a medenceparti padon) nekifohászkodtam, futottam vagy ötszáz métert azon a kellemes strandi gyepen. Tudni kell, hogy az ötven évet meghaladtam már szerencsésen. Azon mód futottam, a két alsókarom derékszögbe emelve s a kezem ökölbe húzva, ahogy azt a Margitsziget szélén télen-nyáron kora reggel gyakorló sprinterektől láttam. Egy kicsit futóbajnoknak képzelhetem magam az ilyen szabályszerű száladás perceiben, amellett és ez a szebbik illúzióm, visszaélem magam abba a negyedik gimnazista időmbe, mikor a futásban kitűntem. Fél kilométernyi futás után azután elég a dicsőségből, megint csak leülök egy padra, elég szaporán lélegzem, a szívem sebesen ver, sőt elfog a csúnya nikotinos köhögés is. Ez mind nem érdekes; avval akarok elszámolni, hogy mielőtt a futásnak nekivetemedem, minden esetben magam körül tekintek, nem lát-e valami ismerősöm. A derék közmondással ellentétben az én futásom nem szégyen, inkább hasznos, az Isten tudja, mégis zavarna ,ha észrevenné valaki, aki biztosan ismeri a cifferblattomat. Mintha már nem illenék hozzám ez a fiús futógyakorlat. Szomorú dolog, kedves barátaim, hogy az embernek ilyen ártatlan kedvtelés fölött is szincerizálni kell. No azután most a héten így a padon megölvén, a medencébe fejest ugráló, s a gyepen bukfencező, birkózó, kézen járó fiatalságot ugyanannyi irigységgel, mint szeretettel szemlélvén, elgondoltam magamba, mi minden fiatal tempót hagytam el előzetes elhatározások nélkül, míg az éveim a mai tekintélyes összegüket elérték. Például nem tudom az idejét se annak, mikor jártam az utcán fütyörészve. Természetes, ez kettőn múlik, azon, hogy az embernek olyan jókedve legyen, meg azon, hogy az ember ne tudja, hogy nem illik fütyörészni a járdán. Nohát ma bölcsen tudom, hogy úriember nem fütyör az utcán, meglehet, hogy siheder koromba is tudtam, de adtam is én arra! csikó kedvem volt, a kezem a sétapálcát, a szám a füttyöt forgatta. Igaz ni, a sétapálcának a lendületes forgatásáról is leszoktam már. Az is elmaradt az életben, oh, de régesrégen elmaradt, hogy fürdés meg öltözés közben nótázzak. Hova lett az a felkelés után való szerelmes hangulat és boldog érzés. Táncolni pedig, hölgyeim, nem táncoltam az én diákmajálisaim óta. Igaz, a magam generációjának annak idején a billiárd volt a szenvedéye, nem a tánc. Inkább kötelesség volt a tánc, mint öröm a háború előtti fiatal esztendőkben, azonkívül a tánc nem volt még hétköznapi divat és nem is ismertük még a könnyű stepeket ,melyeket unalomból és unalommal is járhat az ember vacsora után az étterem parkettjén, vagy a vendéglátó ház szőnyegén. Nem mondom, megtanultam és billegtem volna tán magam is az one és two stepet meg a tangót, a shimmyt, satöbbit, egy kis kívánatos dörgölőzés okából, ha nem láttam volna harcteret, olybá tűnt a szemem előtt, hogy ha táncolnék, az elesett, eltemetett pajtásaimnak a homlokát rugdalnám. Lemondtam az élvezetről, mindörökre. Egy úriember rám csodálkozott valami elegáns gyülevész közepett, ahol együtt voltunk, s olyan lesújtó szentenciát nyilvánított, hogy azt mondja: kedves abrátom, aki nem táncol és nem bridzsezik, az nem él. Tudniillik kisült ott azon az estén, hogy bridzsasztalnál se lehet hasznomat venni. A bridzsre való nézve nincsen egyéb mentségem, mint hogy sajnálok a drága időből féléjszakát, de akárcsak egy órát is ennek a meddő mulatságnak áldozni. Dehát a pírfokon, osztályokon, sőt egyes újságokon belül is ellentétes. Egy francia kolléga így próbálta megmagyarázni ezt a zavart: a közvélemény nagy része, kétségkívül münchenellenes és valószínű, hogy a második München után még többen leszünk azok. Miközben belül örülni fogunk, hogy nem tört ki a háború, a legközelebbi választáson meg fogjuk buktatni a kormánytöbbséget, amely a háború elmaradásáért felelős. Mindez azonban csak a helyzet pillanatnyi s felületes képe s csak addig helytálló, ameddig a franciák a hatalomtól való vitázásokban nemcsak könynyűnek, de valószínűtlennek is tartják a háborút Egyelőre valószínűtlennek tartják — s amikor a kormány az állítólagos külpolitikai feszültségre való hivatkozással tömegével bocsátja ki az egyéni életbe szokatlanul beavatkozó „rendelet törvényeit” — nyomban elhangzik a vád: Daladier, a nem létező, vagy legalább is tudatos felnagyított külső veszélyt csak ürügyül használja fel, hogy parlament nélkül kormányozzon, hozzányúljon a sajtóhoz, sőt a családi élethez s még a polgári mulatókat is megrendszabályozza. A kormánypolitika ilyen kritikai beállítása is hozzájárul ahhoz, hogy a közvélemény nagy része a kormány időnként megnyilatkozó külpolitikai erélyében nem látott sokkal többet a szokatlanul erélyes békepolitikai s gazdasági és pénzügyi politikai módszerek jogcíménél, és ezért nem hisz a háborúban. A kormány rendeletekkel kormányoz, beleszól az árak alakulásába s folyton adót emel — azzal az ürüggyen, hogy a „defense national” érdeke követeli. — A franciák nagy része azonban ma is azt hiszi, hogy a kormány csak felhasználja a nemzetközi feszültség kitűnő alkalmát, hogy megvédje önmagát a parlament kritikájától és meghosszabbítsa többségének élettartamát s hogy visszacsináljon annyit a népfront szociális alkotásaiból, amennyit nagyobb belső feszültség nélkül lehet. Ez a helyzet ma. S amikor újra és újra felmerülnek „müncheni” lehetőségek, amilyen a Wohltat—Hudson diszkusszió volt, vagy Henderson követ bayreuti útja, felháborodnak, de a szenvedélyes francia békevágy mindjárt mohón keresi: van-e bennük tárgyalási remény? Meggyilkolásának huszonötödik évfordulóján a münchenista sajtó hódolt leglojálisabban Jaurés emlékének, aki még azon a napon is, amikor Középeurópában javában szóltak az ágyak, tárgyalni akart, sőt tárgyalt is. Hermann Müllerrel, a későbbi weimari szocialista kancellárral, hogyan akadályozzák meg együtt a háborút. Jaurést huszonöt év után már nem egy párt, hanem a francia nép békeakarata fogadta hősévé. Ez van ma. Viszont maguk a franciák sem tudják kiszámítani, mi lesz holnap , ha esetleg váratlan események ebben a racionális életkedvvel, munkakedvvel és egészséges önzéssel teli népben mégis felszabadítják a szenvedélyeket, amelyek ma még szunnyadnak az értelem alatt? bridzs com éppen a fiatal kor divatja. Hanem valaha, korhely éjszakák hajnalán azt a kedves sportot űztük, hatan-hete® felnyomakodtunk a konflisra, vígan kocsikáztunk a Stefánia-úton, míg a Nap felkéi, ami nekünk arra való komoly intelem volt, hogy jó lesz már lefeküdni. Ha a kompániában én voltam a legifjabb, vagy ha csak a legfürgébb voltam, felpordörültem a gebe hátára, úgy ügettem a madárdalos Ligetben. Szóval ezt se igen tudom ma elképzelni, hogy a konflísióra üljek. Teljes határozottsággal állíthatom, hogy ez már nem illik hozzám, nem hiszem, hogy ellenvéleménnyel találkozom. Nem sok sajnálkoznivalója van az embernek azon, hogy a gebék gerincén nem töri többé gyönge testét; ha az után a gebe után sóhajtok, az ifjúság után sóhajtottam, az ifjúság után, az a Stefániától megszaladt, de sebesebben a legjobb konflisiónál, nyargal a végtelen Múlandóságba, vissza se néz felénk, akik elől megugrott. Azt se tudom, mikor tettem le utoljára, vagyis mikor nem vettem újra kézbe afféle vékony pálcát, amilyennel csak bizonyos életidőn innen jár az ember. Gondolom, akkortájba hagyjuk el a vékony pálcát, mikor elveszítjük a magunk fiatal vékonyságát. Csoda rejtek ösztön az, ami eltanácsolja az embert a vékony urfi pálcától is, mint minden egyéb ifjú szokástól. Nem elik már hozzánk, nem illik. Megesik, hogy tizenhat-tizenhét éves kis tündér ismerőssel találkozván, avval együtt haladok egy-két sarkot a járdán. Aki köszön, annak csak egy kis friss meglepetés, mondjuk valami nem éppen gonosz irigység pislán a szeme mosolyában: én úgy látom, az megütődés, sőt csúfolódás. De még azoknak a szemét is kerülöm, akik ismeretlenek és úgy kapják rám a fejüket ismeretlenül. Kényelmetlen érzésem kerekedik. Hajlandóságot érzek arra, hogy minden szembejövő előtt igazoljam magam: kérem, ez a bajor kislány egy jóbarátomnak a gyereke. 11 oldal