Chernel István (szerk.): Madarak 1. Varjúszerű madarak - Brehm: Az állatok világa 4. (Budapest, 1902)
Első rend: Varjúszerű madarak (Coracornithes)
KALLIOPE- ják. Élelmét a földön keresi s pedig úgy látszik kivált alkonyodáskor, ellenben napközben búvóhelyeit lehetőleg keveset hagyja el. Futva szakasztottan hasonlít a kékbegyhez, ép oly ügyes, a sisakos fűben talán még ügyesebb s nádi poszátákhoz hasonlóbb mint emez. Jerdan azt mondja róla: «vad, társaságot kerülő és csendes» . Radde és Middendorf az előbbit meg is erősítik, de nem az utóbbiakat. Vonuláskor a hímek előbb útra kelnek mint a tojók, szeretnek társaságba verődni s tavaszszal «a kalliópe a nyír hajlékony lombozatában s még szívesebben a fűzbokrokban nappal és éjjel egyaránt csattog. Énekét fölötte dicsérik; Kittlitz tanúsága szerint szépen csengő, noha dallama nem igen határozott s csicsergésszerű. Európa fülemiléjével a kalliópe nem versenyezhet, de Kelet-Szibéria éneklő madarai között tagadhatatlanul egyike a legkiválóbbaknak. «Nem hallat cserregő bekezdőt — mondja Radde — s annak nyomán mélyebb fütyülést sem: halk panasz az, amit fülünkbe súg. Úgy mint a fülemile, három-négyszer ,duua szótagot mondva kezdi énekét, amire azután a pacsirtáéhoz némileg hasonló trilla következik. Néha cserreg is, de igen gyengén». A költés szakában a hím sokat énekel, néha az éjjeli órákban. «Mihelyt a nap letűnt a szemhatárról — mondja Dybowski — elkezdenek énekelni. Kezdetben csak kevesen, később azonban mindtöbben s már alkonyodáskor körülzengik az általuk lakott völgyekben éjjelező embert e kellemes dallamok, nem ritkán a sátor közvetetlen közelében. Az éneklés, a szerint, amilyen az ég arculata, reggelig eltart, esős időben azonban csak ritkán s borúti napokon csak hébe-hóba hallhatunk egy-egy kalliépet énekelni.» Báró Kittlitz adatai nyomán az éneklő hím rendesen valamely kisebb nyír- vagy égerfa csúcsán ül, «kidagasztja torkát akár a mi fülemilénk, szárnyait kissé megemeli mint a kékbegy, farkát derékszögben feltartja, a nélkül azonban, hogy szétterpesztené vagy mozgatná.» A tojók az alatt, míg a hím énekel, úgy mint máskor is, az alacsony bokrokban rejtőzködnek s csak alkalmilag, akkor is csak pillanatokra mutatkoznak. A Taimyr folyó vidékén Middendorf több kalliópe-fészket talált. Mindenkor a földön voltak, többnyire egészen a folyó mellett s rendesen oly talajon, melyeket tavaszszal a víz elöntött s homokkal, meg sajátszerűen összehalmozódó uszadékfával borított be. Fészke a művésziesen épültek közé tartozik, mert nemcsak hogy be van tetőzve, hanem ezenkívül oldalvást rövid, vízirányosan fekvő bejárócsöve is van. Dybowski a fészket kunyhószerűnek mondja, melynek oldalnyílása van s megjegyzi, hogy kívül száraz mocsári füvekből, belül finom szárakból épül, de oly lazán, hogy eltenni nem lehet, mert eredeti alakját csakhamar elveszti. 5 tojásból álló fészekalja, alak és nagyság szerint változó; a tojások 19—21 mm. hosszúak, 15—16 mm. vastagok szoktak lenni, némelyek inkább hosszúkásak, mások rövidek és köpcösek, színezetük zöldeskék, gyenge fényű alapon szórványosan, csak a tompájukon valamivel sűrűbben álló, igen halavány, alig látható téglavöröses foltokkal pettyezett. Middendorf tapasztalata szerint június végén odaadóan költenek. A fészekhez közeledve, a tojó kibúvik belőle anélkül, hogy felrepülne, koshadt tartással ugrálva törekszik a legközelebb eső uszadékfarakást elérni, annak rései közé rejtőzik s bármilyen szívósan ülte tojásait, nem egyhamar tér vissza hozzájuk. A fiatalok, melyeket Kittlitz augusztus végén lőtt, még az ifjúkori tollazatban voltak. Khinában a hung - po (vörösbegy) vagy tschin - po (aranybegy), amint a kalliópét itt hívják, a rab madarakat tartók általános kedvence. Minthogy csapóhálóval ép oly könnyen fogható, mint a kékbegy, gyakorta kerül fogságba ; költözködéskor, kivált májusban és szeptemberben, a főváros madaras piacain nagy