BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 3. (1991)
1991 / 1. szám - SZEMLE - Lakner Judit: Bachmann Gábor - Rajk László - Peternák Miklós: Ravatal - Catafalque
BUKSZ 1991 parkját úgy hívják, hogy Vérmező (Champs du sang, Bloodsquare) éppen egy temetési ünnepségre esett. Az 56-os mártírok temetésén a Kádár-korszak alapdogmája, legitimitásának fundamentuma dőlt meg. 56 nem ellenforradalom, hanem forradalom. Kimondatott a varázsige, amelyet harminchárom évre el kellett felejteni. A nemzeti gyász napja a rendszerváltás népünnepélye volt. A televízió egész nap közvetítette a gyászünnepséget. Ebben a kontextusban a ravatal a népünnepély díszlete, a forradalom emblémája. Egyedülálló feladat médiaművészek, színházi díszlettervezők és filmberendezők számára. Már csak azért is, mert a darab, a forgatókönyv még nem volt teljesen kész. A ravatal szimbolikája semmiképpen nem értelmezhető a temetés-forradalom-televízió hármasság nélkül. Peternák mindjárt bevezetője elején leszögezi ugyan, hogy nem a temetés eseményeivel, hanem pusztán az installációs építészettel, mint művészi jelenléttel fog foglalkozni. Sikerült elhelyeznie a ravatalt a millenniumi emlékmű és a jugoszláv követség jól illusztrált terében, hiányzik azonban az a semmiképpen sem elhanyagolható történelmi tér, amelyben a mű keletkezett, és amely nélkül a strukturalista műelemzés tántorog. Peternák ízelítőt ad a magyar temetéskultuszból. Bőséges idézetekkel, régi kiadványokban és újságokban szétszórtan fellelhető színes leírásokkal és érdekes képanyaggal idézi fel az utóbbi másfél évszázad nagy temetéseit, Teleki Lászlóétól Bartók Béláéig. De ezeknek a temetéseknek eseménytörténeti felvillantása, a tartalmi és formai különbségek kifejtése nélkül, nem nyújtja azt a historikus hátteret, amelyre visszautalva a formaelemzés értelmezni tudna. Történelmi kontextus nélkül a pittoreszk dokumentumok csak ott fityegnek az előszón, a ravatalon mint installáción. A Batthyány-temetés (1870) a kiegyezés után három évvel a helyreállított alkotmányosság ünnepe volt. A Deák-temetés (1876) a korszak öndicsőítése. Irányi Dániel, Klapka, Teleki Sándor (1892), majd Perczel Mór (1894), Türr István (1898) dobpergéses, Erkel-dalos gyászszertartásain a kompromisszumos komfort tetszelgett forradalmi fényben. Kossuth Lajos nemzeti gyászhisztériája alatt (1894) Ferenc József duzzogott. A Kossuth-nóták, -menték, -szobrok beépültek a késő Ferenc József- éra kötelező mitológiájába. A nagy emberek élete politikai pártok és csoportok szabad prédája lett. Kisajátítási ceremóniájuk a temetés. Peternák azt írja, hogy a Szózat híres szakaszának („S a sírt, hol nemzet süllyed el,/Népek veszik körűl,/S az ember millióinak/Szemében gyászköny űl.”) erőltetett, sokszor téves idézése a nagy temetések alkalmával olyan azonosulási vágyat fejez ki, amely leplezni kívánja, hogy a nemzet már idegenként áll a halott körül. „Minden igyekezet és ceremónia ezen idegenség leplezésére szolgál” - írja. Lehet, a századforduló eklektikus, operett-temetéseire érvényes ez az állítás, de nem terjeszthető ki minden „későbbi nemzeti temetésre”. És semmiképpen nem következik freudi logikával a Peternák által „elszólásnak” értelmezett idézettorzításokból. Egyszerűen arról van szó, hogy az adott helyzetre kellett transzponálni Vörösmarty fennkölt szavait. Mert nem egy nemzet hal meg, hanem egy ember, a nemzet gyászol, nem embermilliók. „Ebből adódik, hogy a későbbi nemzeti temetések centrumában álló halottak identitása addig volt egyértelmű, míg ellenzéki szerepet jelentett.” Nem éppen a Nagy Imre-temetés különlegességét kellett volna kiemelni a korábbi nagy temetésekkel szemben? Hogy nem a bukás melodramatikus parafrázisa volt, hanem ez egyszer győzelem? Hogy ebből következően volt valódi azonosulás és gyász? Ugyancsak mihasznának, sőt zavarosnak tűnik a Kölcsey, Petőfi, Arany, Radnóti egy-egy idevágó sorával megspékelt gondolatfutam a „bölcső - sír - anyaföld” egyébként önmagáért beszélő asszociációs soráról. „Azt a népet, melynek egyik legfontosabb (rituális és ismétlődő) ünnepi aktusa, mikor a »haza atyja« és az »anyaföld« egyesül, bizonyos fokig méltán lehet árva gyereknek tekinteni.” A hatodik, üres 56 mártírjai feliratú koporsó szimbolikája valóban hasonlatos az ismeretlen katona sírjához. A cenotaphium, az üres síremlék, távolban elhunyt emberek, katonák közösségének állít emléket, akiket - ahogy Peternak is írja - akaratlan haláluk a csatamezőn hősökké avat. Az üres koporsó képével szerencsés ellenpontot alkotott a gyászszertartás hangja, a többször feszengő, fülekben visszhangzó névsorolvasás, és az 56-os mártírok síremléke - az Inconnu-csoport alkotása -, amely egyénien megfaragott kopjafa-individuumokat állít az elesettek emlékére. Az ismeretlen katona síroknak azonban nem tulajdonítanék memento móri jelleget, hacsak nem pusztán sír mivoltuk miatt, így aztán nem is mernék róluk a középkori képes-verses haláltánc sorozatokhoz, és az e művekben emlegetett, legfeljebb névrokon Akárkihez kanyarodni. A memento móri objectek a vanitásra, az élet hiábavalóságára figyelmeztetnek, az ismeretlen katonasírok ezzel szemben a legértelmetlenebb tömeges pusztulásnak kívánnak jól megfontolt hazafiasságból értelmet adni. A ravatal leírása és elemzése visszafogott és tapintatos. Nem erőlteti a magyarázatot. „Charon ladikja”, rajta „villanyoszlop” vagy „rozsdás rádiótorony”, „lyukas zászló” - Nato-csillag” - „fölakasztott üstökös” - idézi Peternák ironikusan a jelenlévők beszűkítő, jelképfejtő kísérleteit. Peternák a ravatalt a „médiumesemény” helyszínének tekinti, „amely a megadott nézetek - kameraállások - kijelölésével teljes”. Finom meglátással a ravatal alkotóelemeiből kiemeli a „lyukat” („mintha azért lenne a fehér háromszög, hogy alkalmat adjon a lyukra, mintha csak ezt tartaná, sőt mintha az egész építmény lényegében ezt a »semmit« tartaná, emelné a magasba”), és a rozsdát („ércnél maradandóbb a rozsda színe”). Peternák Miklós nagy erudíciót tanúsít bevezetője megírásakor érezhetően cédulatengerből választotta ki azt a néhányat, amelyet e néhány oldalas írásban felhasznált.