BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 3. (1991)
1991 / 1. szám - SZEMLE - Vajda Zsuzsanna: Bálint Alice: A gyermekszoba pszichológiája; Marie Winn: Gyerekek gyermekkor nélkül
SZEMLE Talán az idő szorításában dolgozott, nem mindig érnek gondolattá az értékes feljegyzések. Hevenyészett munkára vall a fogalmazás nehézkessége is - néha az angol fordítás világosabb a magyar eredetinél. Többszöri nekifutásra sem boldogulunk az efféle mondatokkal: „A nemzet önmagára (vagy lakói egymásra) találásának rövid időszakait gyakran lengi körül nehéz kriptaszag, mely kimondva-kimondatlanul megidézi az ősképet - a sírt, hol nemzet süllyed el - ehhez mérve alkalmanként s a konkrét áldozatok és temetésük mércéjével a nemzeti gyász által szimbolizált részmegoldásokat.” De mire volt jó ez a nagy sietség, amikor a katalógus csak másfél évvel a temetés után kerül az olvasó kezébe? Bár lehet, hogy csak az enyémbe. A kiadványon nincs dátum. A technikain kívül persze jó ok van a késlekedésre. Egy ravatal vagy egy síremlék katalógusa olyan, mint a színes szatén, amelyik csak a gyászév leteltével jelenhet meg az özvegy öltözékén. A síremlékkészítő művész megőriz valamit a középkori szabadkőművesek inkognitójából, előzékenyen helyet ad az elhunytnak. A síremlékeken sírfelirat van, és nem alkotójának neve. Ember és alkotása semmi a halál árnyékában, mégis emlékművet állítunk. Az emlékműkészítőknek erőre van szüksége a becsvágy és az alázat feszültségében. A katalógus róluk szól, mártírokat és gyászt félretolva. A ravatal csupán installáció. Látjuk a terveket, a megvalósulás fázisait, az építés mozgalmas eseményeit, a Műcsarnokot beborítatlanul és beborítva, Rajkot és Bachmannt, amint ráemelik a koporsót az emelvényre, magát a művet hajnali kékes derengésben, máshol kontúros szórt fényben. A temetésből performance lesz. A gyász csak érintőlegesen van jelen, a gyászoló közönség csak egyetlen fotón látható, amelyen az egyetlen kiolvasható transzparens interpreters - természetesen tolmácsok értelmében. A gyászév letelt, másfél évvel a temetés után kilépnek a művészek a függöny mögül, és meghajolnak. ■ LAKNER JUDIT Bálint Alice: A gyermekszoba pszichológiája Előszó: Székács István, Ferenczi Sándor. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1990. 121 old., 90 Ft Marie Winn: Gyerekek gyermekkor nélkül Ford., utószó: Lánczi András. Gondolat Kiadó, Budapest, 1990. 289 old., 120 Ft Múltunkra és jelenünkre egyaránt jellemző, hogy ez a két könyv, noha eredeti megjelenésüket ötven év választotta el egymástól, most egy időben kerül az olvasóközönség elé. Bálint Alice, a pszichoanalízis budapesti iskolájának, Ferenczi Sándor baráti körének tagja, kevés híján hatvan évvel ezelőtt, 1931-ben írta könyvét, amelyben a nevelés számára összegezte a pszichoanalízis felgyűlt ismeretanyagát, a gyermeki fejlődésre vonatkozó újszerű nézeteit. A pszichoanalízisnek a nevelésben való alkalmazása a könyv megjelenését követő mintegy másfél évtizedben még a pedagógia konzervatív képviselőiben is érdeklődést váltott ki. Majd a háború utáni évtizedekben Magyarországon hallgatás övezte. A gyermekszoba pszichológiája ez idő alatt angolul és franciául is megjelent. Természetesen hazai földön is voltak, akik ismerték, és nagyrabecsülték a fiatalon, 1939- ben emigrációban elhunyt szerzőt, de a könyv és Bálint Alice életművének más értékes darabjai nem válhattak a magyar nevelési kultúra elemeivé és formálóivá. A kis könyv nagyszabású és bátor kísérlet a pszichoanalitikus elmélet következtetéseinek közérthető interpretációjára; a szerző távol tartja magát a tanulságok vulgarizálásától, a kioktatástól. Álláspontja szerint a megfelelő tudás és az általa kialakuló megértés birtokában magának a szülőnek kell kialakítani a helyes bánásmódot. Marie Winn tanulmánya a gyermekkorról és a nevelésről is csaknem tízéves már. Műfaját tekintve talán leginkább Riesman nagyhatású könyvéhez, A magányos tömeghez áll közel. Nem statisztikai módszerekkel feldolgozott adatok, felmérések, hanem saját mindennapi tapasztalatai, újságcikkek, filmek és könyvek, valamint gyerekekkel és felnőttekkel folytatott beszélgetések alapján állítja fel az őt annyira aggasztó, a nyolcvanas évek Amerikájának egész nevelési kultúráját érintő hipotézist: a mai környezetben megszűnt a gyermekek védett világa, a gyermekek éppen úgy, mint a középkorban, átmenet nélkül olvadnak bele a felnőtt társadalomba. A szülői tekintély, amely valaha a nevelés elengedhetetlen feltétele volt, de még a hatvanas évek engedékeny nevelésében is jelentős szerepet játszott, a mai nevelők szemében egyértelműen negatív értékké vált. A felnőttek vonakodnak a fontos döntések meghozatalától, és gyakran a gyerekre hárítják a felelősséget, már abban az életkorban is, amikor az még teljességgel alkalmatlan a dolgok mérlegelésére. Nem igyekeznek szelektálni a számukra a valóság megismerendő tényeit, bár ezt, ha akarnák is, csak nehezen tehetnék meg a modern tömegkommunikáció kommersz hatásai ellenében. Nem próbálják meg leplezni saját, megnehezedett magánéletüket, intim világuk problémáit a gyerekek előtt, így a gyerek mintegy egyenrangú félként vesz részt saját nevelésében, csakhogy az eredmény kétes. A gyerekek nem válnak érettebb, harmonikusabb, világértőbb felnőttekké, hanem szorongó, bizonytalan, saját felnőttségüket nem vállaló koravén lények lesznek. A két könyvet nem csupán tárgyuk, a gyereknevelés kapcsolja össze. Marie Winn szerint az általa 99