BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 3. (1991)
1991 / 4. szám - SZEMLE - Laki Mihály: Lengyel László: Micsoda év!
SZEMLE rom, s tartok tőle, hogy nem pusztán az enyém, egyik legfontosabb élménye volt a Bíró Yvette és Kenedi János által tartott filmelemzési-ismertetési sorozat. Mintegy húsz év távlatából módomban áll megítélni, milyen korszerű, felvilágosult és oldott szemlélet is volt az övék. S ez uralta a Filmkultúrát, amely a mai sajtóviszonyok között már szinte megítélhetetlenül jelentős lap volt, egyike a kor égetően fontos Port of Trade-jeinek. S ahogyan a hajdani elzárt birodalmak kereskedelmi kapui egyben a külvilággal való kommunikáció szimbólumai is lettek, ugyanígy a Filmkultúra is jelentősebb volt egyszerű filmújságnál. Rendszeres üzenetet hozott a világból és a világról, ahogyan előszavában Bíró Yvette írja: „Csak úgy áradt belőle a párhuzamos kultúra - a liberalizmus diszkrét bája". A munkatársak java része nem volt filmes szakember, ellenben publikált itt esztéta, filozófus, irodalmár, történész, költő, pszichológus, fordító, néprajzos és szépíró egyaránt. Kassák hajdani szép napjai és lapjai - óta nem nagyon volt alkalom és mód a magyar kultúrtörténetben az ilyen magától értetődő interdiszciplinaritásra. S ha egykor - a Ma és a Dokumentum idején - a konstruktivizmus, a szürrealizmus világképe volt az, ami összehívta a különböző alkotókat, most a film és a filmművészet csúcsteljesítményéből, a 68 utáni lendülettel alkotó kortárs művekből sugárzó szabadság lebírhatatlan vonzása ragadott magával. A Filmkultúra ennyiben lázadás volt, de nem pusztán a sorok közti odamondogatás, a rejtjeles üzengetés dekódolásában merült ki a tevékenysége. Ezek az elemzések - ahogyan a filmek java része is - boszszantották ugyan a fennálló rendet, de csak mellékesen. Ha lázítottak vagy túlmentek egy-egy határon, az nem politikai provokációból eredt, hanem a szabadság természetéből adódott. Vagyis - és ez a belátás a kötet legnagyobb haszna s egyúttal az egykori törekvések legékesebb bizonyítéka - e tanulmányok java része nemcsak akkor és ott, és „AZÉRT" volt jó. Jó és olvasható ma is. Márkus György esszéje a Nagyításról, Radnóti Sándoré a Szenvedélyről, B. Nagy László vitaelemzése a Dilinger halottról ma is érvényes és teljes értékű, akárcsak Lakatos András kiváló Nyírfaliget értelmezése. A Filmkultúra 65-73 kötet is azt bizonyítja, hogy e folyóiratnak ott a helye a magyar kultúrtörténet fényes lapjain, a XX. század, a Nyugat, a Magyar Csillag, az Ezüstkor társaságában. Ea valaki majd elfogulatlanul írja meg a Kádár-korszak kultúrtörténetét, annak gyakran kell forgatnia e lap egykori példányait. E két kötet, a F.U.M. és a Filmkultúra feltétlenül elolvasandó. Ellenvetéseim, javaslataim arra a hiányra mutatnak, amit a magyar társadalomtudománynak előbb-utóbb be kell pótolnia. Talán végre politikai előítélet nélkül megírható a XX. századi magyar vizuális kultúra története: a film, a képzőművészet, a videó egymással összefüggő rendszere. györgy péter Lengyel László: Micsoda év! (Magyarország felfedezése) Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1991. 240 old., 250 Ft. A több mint húsz éve újraindított Magyarország felfedezése sorozat, amely eddig elsősorban terjedelmes helytörténeti, csoport-, réteg- vagy foglalkozásszociográfiákat adott közre, most kivételt tett: legújabb kötete válogatás Lengyel László 1989. április és 1990. december között megjelent politikai esszéiből és interjúiból. A kivétel talán a jövő szabálya: egyre kevesebben írnak ma szociográfiát. Nagy kérdés, lehet-e egyáltalán a lassú, észrevétlen mozdulások rögzítésének ezt a technikáját használni a váratlan és gyors társadalmi változások megfigyelésére és leírására. A szerkesztőket talán az is befolyásolta, hogy Lengyel politikai esszéi, interjúi, közszereplései és fellépései korántsem mentesek a szociografikus elemektől. Az itt közreadott írások nyelvéből, szókincséből, fordulataiból érvelési módjából elsősorban a társadalomkutatót tudjuk azonosítani, de írásaiban Lengyel László nagy kedvvel, gyakran és tudatosan használ a mindennapi élet terein - aluljáróban, önkiszolgáló boltban, focimeccsen, gyárakban vagy családi összejöveteleken - talált vagy inkább gyűjtött „szövegeket" is. Ez a nyelvi anyag - amely éppúgy tartalmaz idétlen közhelyeket, mint zseniális észleléseket és megállapításokat (mint az értelmiségi szövegek) - erős kapcsolatot teremt Lengyel és az olvasó (hallgató, néző) között. Akár a jó szociográfiákban. Van azonban egy jelentős különbség. A „valódi életet" - pontosabban az általunk nem ismert kisvilágot - bemutató szociográfus-riporter az ott megfigyelt nyelv gondos közlésével is gyarapítja ismereteinket. A nyelvi különbségek, a „más, de értem" keltette érzelmi feszültség igen fontos része annak a többletnek, amit a szociográfia nyújt az olvasónak, mondjuk a statisztikai táblák böngészésével szemben. Lengyel itt eltér a szociográfiai módszertől: továbbadja ugyan a talált-gyűjtött szövegek egy részét, de mondanivalójához válogat belőlük. Sokszor nem is tudjuk, ki beszél talán valaki a tömegből. „Nektek fontosabb, hogy összevesztek a vallásoktatáson, ahelyett, hogy szembenéznétek azzal, hogy miben hihetünk itt, ti kiáltoztok, hogy ki tartozik inkább a nemzetbe, miközben nem törődtök a nemzet életfeltételeivel?" - kiáltja például egy helyen Társadalom úr vagy talán a temperamentumos Társadalomné a politikai elit képébe. A „nép" által, a népből szólás dramaturgiai hatása többnyire nem marad el. „Ezt én is mondhattam volna", véli gyakran az olvasó. De nagy a félrehallás veszélye is: nemegyszer érezzük úgy, hogy Lengyel egy törpe minoritás hangos ordítozását hallja a társadalom hangjának. (Már ha van ennek hangja, de erről majd később.) Mint az előbbi példánál: kevés olyan dolog van, ami annyi családot érintene és foglalkoztatna manapság, mint a hitoktatás ügye. Félreértés ne essék, írásait Lengyel sem tudományos elemzésnek, szociográfiának tartja, hanem irodalmi elemekkel is építkező politikai esszének tekinti. Azzal is tisztában van, hogy jelentős hibaszázalékkal dolgozik. A könyv utószavának alcíme Tévedések története; ebben a szerző a magyar szór