BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 6. (1994)

1994 / 1. szám - MI A PÁLYA? - Kozmács István: Turul-madarunk (Dúcz László: A közöttünk élő turulmadár)

BUKSZ 1994 TURULMADARUNK A lakiteleki Antológia Kiadó az utóbbi időben megjelentetett néhány olyan munkát, amely a magyar (rég- és közel-) múlttal foglalkozik. Ezek közé tartozik az ismertetendő írás is (Dúcz László: A közöttünk élő turulmadár. Antológia Kiadó, Lakitelek, 1993. 116 old., 418 Ft). A könyv már aktualitása miatt figyelmet érdemel. Időszerű két szempontból is. Először mivel a turul közöttünk él.(?) Másodszor mert a Lakitelek Alapítvány és a körülötte bábáskodók országos vetélkedőt hirdettek a honfoglalás és a magyar őstörténet mítoszainak, legendáinak ismeretéből. Igencsak valószínű, hogy ez a munka itt mint szakirodalom fog szerepelni. Nem árt tehát megismerni. A kötet Előszó helyettes kezdődik. Eszerint: az őstudás ERŐ (sic!), mely avatatlanok birtokában pusztít a világban, amint azt ma is tapasztalhatjuk. Ezért „a tisztánlátók küldetése: kutatni, óvni, megismertetni e tudást, nemzetünk és megannyi kétségek közt tartott embertársunk megmentésére!” Egy kérdést csupán: mi ez az őstudás? Előrebocsátom: sem most, sem a későbbiek során sem kapunk választ kérdésünkre. Az alábbiakban tehát egy (valószínűleg magát a tisztánlátók közé soroló szerző által írott) küldetéses mű ismertetésére vállalkozom. A Turul-mítosz bemutatása és értelmezése az eszköz az embertársak megmentésére, mert, miként a szerző tudományosan fontos helyről idézi: „A fajvédelem nem a nemzetieskedő hősködés, hanem az, ha nemzetnek vannak ősi, konzerválható értékei, úgy azokat nem szabad veszni hagyni, hanem meg kell menteni.” (Boromisza Tibor, Prágai Magyar Hírlap, 1926. II. 14.). Ezek szerint itt most fajvédelem is zajlik majd, s egy újabb mentés. De kitől kell védeni és milyen fajt? Egyáltalán, hogyan kell érteni a kompromittált szót: faj? A mentés során az első fejezetben (9-13. old.) a solymászat történetéből kapunk ízelítőt. A fejtegetés célja talán az, hogy a szerző igazolja: a solymászatnak fontos szerepe volt a vadászat történetében. Ezeket az oldalakat elolvasva a vadászat e területén hogy úgy mondjam: már mentesek vagyunk a kétségektől. A szerző közben azt a gyanút is felébreszti az olvasóban (bár ez nyilván nem volt célja), hogy csak másodlagos forrásokat ismer, s azokat sem eredeti nyelven, csak magyarul. Érdekes adalék, hogy az egyik legfontosabb, látni fogjuk: perdöntő adatot arab-angol-német-magyar fordításláncra fűzve (végül is solymásszal van dolgunk, vagy mi) vezeti elénk a 32. oldalon. A mű (ős)tudományosságát alátámasztó lapalji jegyzetekből is tájékozódhatunk. Apró módszertani hiba csupán, hogy az idézett irodalom hol a jegyzetben, hol a szöveg között szerepel. Tisztánlátókat ez nem zavarhat, persze. A következő rész gyakoribb solymászmadarainkat mutatja be. A madarak küllemén kívül aranyos történeteket ismerhetünk meg a szerző solymászélményeiből, továbbá kemény hangú feddést kap a „homo sapiens” (sic!), amiért hagyja kipusztulni a vadászmadarakat, miközben a fácánt megtenyészti. A lapalji jegyzetek megmaradnak e fejezetben is, de a szerző az idézett irodalmat most következetesen a szöveg közé rejti. Nem tájékozódhatunk a felhasznált művekről, csak a szöveg teljes átolvasása alapján. (Ez persze jó módszer: olvasd el az egészet!) Ez a fejezet valószínűleg nem ehhez a műhöz tartozik, mivel a célhoz (a Turul-mítosz bemutatása és értelmezése) nem visz közelebb. Viszont a szerző kompetenciáját nyilván igazolja: aki ismeri a vadászmadarakat, az hivatott megmenteni bennünket a tévelygéstől. Magyarán, mindez: (madár)fajvédelem. A harmadik fejezet címe, A Kerecsen, a Zongor és a Turul (így, nagybetűvel), azt ígéri, hogy e három szóról, illetve az általuk jelölt dolgokról lesz szó. Rögtön kiderül, hogy ezek köznevek, madárnevek. Valószínűleg azért jogos a nagybetűs írásmód, mert a Turul-mítoszhoz tartoznak. Ez az írásmód is a tisztánlátást segítheti elő. A szerző szerint e fenti három szó együtt csak a magyarban fordul elő (ez most pontosan mit jelent, ez az együtt?), s mind a három egy-egy sólyomfajt jelöl. S ez igaz is. A „turul” és a „zongor” jelentésű szó ugyan a csagatájban fogru, illetve songur, az ujgurban togrul, illetve singgur, az oszmánban togrul, illetve sungur alakban megtalálható, de a kerecsen szó egyik említett nyelvben sem. Lehet, hogy azért nem, mert a magyarban ez átvétel ószlávból? Szegény Kerecsen és Zongor ezek után összesen hat sort kap, a többi mind-mind a Turulról szól. Ebbe a hat sorba persze belefér az a furcsa (hangtanilag mindenesetre mókás) állítás, hogy a Zongorból alakult a Zsombor személynév. A Turulról viszont megtudjuk, hogy „annak a madárnak neve, amely egykor jelölője volt az magyarokat vezető családnak”. Azért fontos ezt tudnunk, hogy ne menjünk el a név mellett érdektelenül, és ne intézzük el a kérdést homályos és főleg nem téves magyarázattal. Ezért „szenteljünk egy kis időt e madárnak, mint jelölőnek, vizsgáljuk meg, milyen madár volt és mit jelentett a magyarságnak?” (21. old.) Ezek után a solymászunk érdektelenül elmegy a név mellett, ugyanis majd csak a 32. oldalon, a Milyen madár volt? című fejezetben ad nyelvészeti adatokat(?). Nem tudjuk meg azt sem, hogy a turul milyen madár volt, majd csak a Legendák című részben. A szerző megemlíti viszont, hogy a turul szó a latin betűs feljegyzések között 1273-ban szerepel először (a TESz adata 1237. helynévként, 1282. állatnévként). A név magyarázata és a madár milyensége helyett zavaros fejtegetést olvashatunk arról, hogy nincs finnugor ősnép (miért, az baj volna?), de van Turul-legenda, amit gyorsan el kellett felejtenünk. Azt is megtudjuk, hogy a világon elsőként magyar törvény mondta ki a vallásszabadságot, amit Thierry A. Attila című, 1855-ben megjelent könyvéből vett, Dzsingisz kánra vonatkozó idézet támaszt alá. A legendák címet viselő fejezetben olvashatunk Emese álmáról, amely meg van ábrázolva a szarvat viselő nőstényszarvasokkal; ezek azért viselnek szarvat, hogy tudjuk róluk, szarvasok. Egyébként a szerző egyszer már látott szarvas nőstényszarvast egy osztrák vadászvendéggel együtt. Nem tartozik szorosan ide, de én óvnám a szerzőt ennek a látomásnak a komolyan vételétől. Mint a