BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 10. (1998)
1998 / 4. szám - BÍRÁLAT - Sármány Ilona: Jókedvünk nyara (Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása, Magyar Nemzeti Galéria, 1998)
és a puszta polarizált ellentétével. Az író és a festő alkata, szerepe, álmai és céljai különböznek egymástól, és metaforikusan sem hasonlíthatók össze. E két kitérő után Király Erzsébet azonban remek pszichológiai érzékenységgel megfogalmazott elemzését adja Rippl-Rónai természetes közegének, a megtartó erejű, patriarchális vidéki családnak, ahová Párizsból is mindig visszavágyott. Ennek belső rendjét, tempós életvitelét, morális terheit és érzelmi kötéseit a család tagjai magától értetődő „természeti” adottságként fogadták el, belső késztetésből, kényszer nélkül. Ennek a kaposvári, a biedermeierrel asszociált idillnek, amelynek a valódiságát, hitelét nem lehet kétségbe vonni, irodalmi párhuzamai szerintem nem a „türelmetlen és késlekedő” századvég nyugtalan, realista novellistáinál találhatók meg, hanem sokkal inkább Mikszáth korai, derűs életképeiben, bár ekkorra már nála is egyre ritkultak a kisvárosi idill képei. XX. századi érzelmi szkepticizmusunk hitetlenkedve kérdezi, lehetett-e valaha is ilyen harmónia, ilyen békés létezés? Az irodalom mellett éppen Rippl-Rónai képei tanúsítják, hogy itt-ott, egy-egy családban még létezett a törékeny egyensúly varázsa, de már ekkor is rendkívüli, s mint tudjuk, rövid életű volt. Mi hát Rippl-Rónai újraértékelésének tudományos és intellektuális hozadéka, és miért jelenthet ez a katalógus valamiképp mérföldkövet a magyar századvég és századelő festészetének értékelésében? A válasz abban a lassú szemléleti változásban rejlik, mely végre talán Magyarországot is elérte. A kutatók kezdik más kontextusban vizsgálni az ismert és elismert életműveket. Mint minden nagy művész esetében, Rippl-Rónai festészetének interpretációs lehetőségei is rendkívül sokrétűek, még korántsem merítették ki őket. Még egy ilyen vaskos tudományos katalógus sem tud minden fontos szempontot tárgyalni, így kissé kimaradt a magyar kortársakkal való összehasonlítás. A kritika tartósan negatív és bénító szerepe mindenütt hangsúlyt kap ugyan, de a művészek nemzedéki és egyéb ellentétei ritkán és akkor is csak szordinóval említtetnek. Valamiképp hiányzik Rippl-Rónai mögül a magyar századforduló kulturális összképe, pedig igen érdekes lett volna például arról olvasni, milyen volt a viszonya Ferenczyhez, Csókhoz, esetleg Lechnerhez stb. Szinyei portréját megfestette, de tudtommal a nagybányaiak közül senkiét. Mi hát az a pár kulcsszempont, ami a XX. század végének értelmezésében ma fontosabbnak tűnik, mint pár évtizeddel ezelőtt? Rippl-Rónairól mindig is tudtuk, hogy hozzá hasonló kvalitású festő igen kevés van hazai kortársai között (egyáltalán a magyar festészetben). Ennek ellenére az utóbbi évtizedekben a magyar szecesszió körül támadt divatban, mintha elveszett vagy legalábbis a perifériára szorult volna a szakmai horizonton az, amit ő képviselt. Szabadi Judit húsz éve írt könyvében, a Magyar szecesszióban, a Szecesszió mint sors című fejezetben tizenöt oldalt szentelt Rippl-Rónai festészetének. A szecesszió ekkor értékelődött fel a magyar szakmai köztudatban, ekkor vált a századvégi modernség stiláris fokmérőjévé a „szecessziós életérzés”, a „szecessziós látás”, és hamar kongó retorikai formává üresedett a „szecessziós sors” is. Az 1986- ban megrendezett Lélek és formák kiállítás, majd az ezt variáló, Londont, Miamit és San Diegót is megjáró A Golden Age (Egy aranykor) címen futó kiállítás a magyar századforduló képzőművészeti termésének egészét igyekezett bemutatni, sajnos nem a kvalitás alapján szelektálva, s így a kevés számú Rippl-Rónaikép nem érvényesülhetett rangjának megfelelően az akkor kiállított anyagban. Természetesen minden művészt, akit csak kicsit is megérintett a szecesszió divatja, pozitív hangsúllyal integráltak a kor művészeti, világnézeti alapkategóriájává avanzsált stílusba. Eltérni ettől valamiképp devianciának számított, miként az is, ha valaki nem Párizs-centrikusan értelmezte a modernséget. Bár a magyar szóhasználat az „art nouveau” helyett hagyományosan a bécsi eredetű szecesszió kifejezést használta, Bécs a magyar szakirodalomban lebecsült, kerülendő s negatívan értékelt (többnyire leértékelt) művészeti központ volt, akárcsak a kizárólag a historizmus és avítt, szentimentális zsánerfestészet központjának láttatott München.56 Rippl-Rónai ebbe a Párizs-centrikus értékrendbe (ami a közép-európai régió művészeti eredményeit éppen saját szorongató 2 ■ Szabadi Judit: A magyar szecesszió művészete. Corvina, Bp., 1979. 41-56. old. 3 ■ Lélek és formák. Kiállításkatalógus. MNG., Bp., 1986.; A Golden Age. Kiállításkatalógus. Barbican Art Gallery, London, 1989., Miami, 1990., San Diego, 1991. 4 ■ A szakmai Bécs-ellenesség a politikai ellenzéki hagyomány mellett a századfordulós magyar művészetkritika (Lyka Károly, Fülep Lajos) kompenzációs attitűdjére vezethető vissza, mely Bécs kulturális és művészeti dominanciájától való félelmében minden onnan jövő impulzust igyekezett visszautasítani. Bécs szecessziójának nemzetközi felfedezése, és az, hogy mára önálló autochton századfordulós művészeti és kulturális központként Párizs mellett a modernség egyik szülővárosának rangját is elnyerte, egyrészt annak köszönhető, hogy az angol és amerikai kultúrtörténet-írás és művészettörténet-írás „felfedezte” a hetvenes években másrészt, hogy a Velencében 1984-ben elindított kiállítássorozat, amely 1985-ben Traum und Wirklichkeit címmel Párizsban, New Yorkban, Tokióban, Madridban stb. óriási közönségsikert aratott, arra ösztönözte a kutatást, hogy tudományosan feldolgozza, következésképpen újra értékelje a Császárváros századfordulójának művészeti kultúráját. 5 ■ München nemzetközi „átértékelése" még később, a nyolcvanas években következett be a nemzetközi szakirodalomban, amikor új szemléletű feldolgozások születtek, és a város századfordulós dinamikus művészeti élete módosította azt a korábbi képet, mely kultúrájának konzervatív vonulatát és művészeti akadémiájának ún. negatív szerepét hangsúlyozta. Maria Makela: The Munich Secession. Princeton, 1987.; Friedrich Prinz-Marita Kraus (hg): München - Musenstadt und Hinterhöfen. Die Prinzregentenzeit 1886 bis 1912. München, 1988.; Die Prinzregentenzeit. Katalog der Ausstellung im Münchener Stadtmuseum. München, 1988.; Peter-Klaus Schuster (hg): München leuchtete. München, 1984. ■ Gellér Katalin-Keserü Katalin: A gödöllői művésztelep. Corvina, Bp., 1987. A közép-európai kisnépi lét - úgy tűnik - elkerülhetetlen velejárója, a szorongásos „utolérési komplexus” (mely az Atlanti-óceán mellett elhelyezkedő európai országokat