BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 10. (1998)

1998 / 4. szám - BÍRÁLAT - Sármány Ilona: Jókedvünk nyara (Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása, Magyar Nemzeti Galéria, 1998)

és a puszta polarizált ellentétével. Az író és a festő al­kata, szerepe, álmai és céljai különböznek egymástól, és metaforikusan sem hasonlíthatók össze. E két ki­térő után Király Erzsébet azonban remek pszichológi­ai érzékenységgel megfogalmazott elemzését adja Rippl-Rónai természetes közegének, a megtartó erejű, patriarchális vidéki családnak, ahová Párizsból is mindig visszavágyott. Ennek belső rendjét, tempós életvitelét, morális terheit és érzelmi kötéseit a család tagjai magától értetődő „természeti” adottságként fo­gadták el, belső késztetésből, kényszer nélkül. Ennek a kaposvári, a biedermeierrel asszociált idillnek, amelynek a valódiságát, hitelét nem lehet kétségbe vonni, irodalmi párhuzamai szerintem nem a „türelmetlen és késlekedő” századvég nyugtalan, realista novellistáinál találhatók meg, hanem sokkal inkább Mikszáth korai, derűs életképeiben, bár ek­korra már nála is egyre ritkultak a kisvárosi idill ké­pei. XX. századi érzelmi szkepticizmusunk hitetlen­­kedve kérdezi, lehetett-e valaha is ilyen harmónia, ilyen békés létezés? Az irodalom mellett éppen Rippl-Rónai képei ta­núsítják, hogy itt-ott, egy-egy családban még létezett a törékeny egyensúly varázsa, de már ekkor is rend­kívüli, s mint tudjuk, rövid életű volt. Mi hát Rippl-Rónai újraértékelésének tudományos és intellektuális hozadéka, és miért jelenthet ez a ka­talógus valamiképp mérföldkövet a magyar század­vég és századelő festészetének értékelésében? A válasz abban a lassú szemléleti változásban rej­lik, mely végre talán Magyarországot is elérte. A ku­tatók kezdik más kontextusban vizsgálni az ismert és elismert életműveket. Mint minden nagy művész esetében, Rippl-Rónai festészetének interpretációs lehetőségei is rendkívül sokrétűek, még korántsem merítették ki őket. Még egy ilyen vaskos tudományos katalógus sem tud minden fontos szempontot tárgyalni, így kissé kima­radt a magyar kortársakkal való összehasonlítás. A kritika tartósan negatív és bénító szerepe mindenütt hangsúlyt kap ugyan, de a művészek nemzedéki és egyéb ellentétei ritkán és akkor is csak szordinóval említtetnek. Valamiképp hiányzik Rippl-Rónai mö­gül a magyar századforduló kulturális összképe, pe­dig igen érdekes lett volna például arról olvasni, mi­lyen volt a viszonya Ferenczyhez, Csókhoz, esetleg Lechnerhez stb. Szinyei portréját megfestette, de tudtommal a nagybányaiak közül senkiét. Mi hát az a pár kulcsszempont, ami a XX. század végének értelmezésében ma fontosabbnak tűnik, mint pár évtizeddel ezelőtt? Rippl-Rónairól mindig is tudtuk, hogy hozzá ha­sonló kvalitású festő igen kevés van hazai kortársai között (egyáltalán a magyar festészetben). Ennek el­lenére az utóbbi évtizedekben a magyar szecesszió kö­rül támadt divatban, mintha elveszett vagy legalábbis a perifériára szorult volna a szakmai horizonton az, amit ő képviselt. Szabadi Judit húsz éve írt könyvé­ben, a Magyar szecesszió­ban, a Szecesszió mint sors cí­mű fejezetben tizenöt oldalt szentelt Rippl-Rónai fes­tészetének.­ A szecesszió ekkor értékelődött fel a ma­gyar szakmai köztudatban, ekkor vált a századvégi modernség stiláris fokmérőjévé a „szecessziós életér­zés”, a „szecessziós látás”, és hamar kongó retorikai formává üresedett a „szecessziós sors” is. Az 1986- ban megrendezett Lélek és formák kiállítás, majd az ezt variáló, Londont, Miamit és San Diegót is megjá­ró A Golden Age (Egy aranykor) címen futó kiállítás a magyar századforduló képzőművészeti termésének egészét igyekezett bemutatni, sajnos nem a kvalitás alapján szelektálva, s így a kevés számú Rippl-Rónai­­kép nem érvényesülhetett rangjának megfelelően az akkor kiállított anyagban.­ Természetesen minden művészt, akit csak kicsit is megérintett a szecesszió divatja, pozitív hangsúllyal integráltak a kor művészeti, világnézeti alapkategóri­ájává avanzsált stílusba. Eltérni ettől valamiképp de­vianciának számított, miként az is, ha valaki nem Párizs-centrikusan értelmezte a modernséget. Bár a magyar szóhasználat az „art nouveau” helyett ha­gyományosan a bécsi eredetű szecesszió kifejezést használta, Bécs a magyar szakirodalomban lebecsült, kerülendő s negatívan értékelt (többnyire leértékelt) művészeti központ volt,­ akárcsak a kizárólag a his­torizmus és avítt, szentimentális zsánerfestészet köz­pontjának láttatott München.5­6 Rippl-Rónai ebbe a Párizs-centrikus értékrendbe (ami a közép-európai régió művészeti eredményeit éppen saját szorongató 2 ■ Szabadi Judit: A magyar szecesszió művészete. Corvina, Bp., 1979. 41-56. old. 3 ■ Lélek és formák. Kiállításkatalógus. MNG., Bp., 1986.; A Golden Age. Kiállításkatalógus. Barbican Art Gallery, Lon­don, 1989., Miami, 1990., San Diego, 1991. 4 ■ A szakmai Bécs-ellenesség a politikai ellenzéki hagyomány mellett a századfordulós magyar művészetkritika (Lyka Károly, Fülep Lajos) kompenzációs attitűdjére vezethető vissza, mely Bécs kulturális és művészeti dominanciájától való félelmében minden onnan jövő impulzust igyekezett visszautasítani. Bécs szecessziójának nemzetközi felfedezése, és az, hogy mára ön­álló autochton századfordulós művészeti és kulturális központ­ként Párizs mellett a modernség egyik szülővárosának rangját is elnyerte, egyrészt annak köszönhető, hogy az angol és amerikai kultúrtörténet-írás és művészettörténet-írás „felfedezte” a hetve­nes években másrészt, hogy a Velencében 1984-ben elindított kiállítássorozat, amely 1985-ben Traum und Wirklichkeit címmel Párizsban, New Yorkban, Tokióban, Madridban stb. óriási kö­zönségsikert aratott, arra ösztönözte a kutatást, hogy tudomá­nyosan feldolgozza, következésképpen újra értékelje a Csá­szárváros századfordulójának művészeti kultúráját. 5 ■ München nemzetközi „átértékelése" még később, a nyolcvanas években következett be a nemzetközi szakiroda­­lomban, amikor új szemléletű feldolgozások születtek, és a vá­ros századfordulós dinamikus művészeti élete módosította azt a korábbi képet, mely kultúrájának konzervatív vonulatát és művészeti akadémiájának ún. negatív szerepét hangsúlyozta. Maria Makela: The Munich Secession. Princeton, 1987.; Fried­rich Prinz-Marita Kraus (hg): München - Musenstadt und Hin­terhöfen. Die Prinzregentenzeit 1886 bis 1912. München, 1988.; Die Prinzregentenzeit. Katalog der Ausstellung im Mün­chener Stadtmuseum. München, 1988.; Peter-Klaus Schuster (hg): München leuchtete. München, 1984.­­ ■ Gellér Katalin-Keserü Katalin: A gödöllői művésztelep. Corvina, Bp., 1987. A közép-európai kisnépi lét - úgy tűnik - elkerülhetetlen velejárója, a szorongásos „utolérési­ komplexus” (mely az Atlanti-óceán mellett elhelyezkedő európai országokat

Next