BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 11. (1999)
1999 / 3. szám - BÍRÁLAT - Gyáni Gábor: Történelem: tény vagy fikció? (Hayden White: A történelem terhe)
GYANI - WHITE nya ugyanis Burke-t inkább undorral és irtózattal töltötte el, míg a vele szembeszegezett angol alkotmányos fejlődést ugyanakkor a történelem „természetes” menetének a szépségével ruházta fel (225-227. old.). A szép fogalma felől szemlélt történelem (a marxista társadalomképet is beleértve) így, White szerint, a politikai realizmus malmára hajtja a vizet. A fenséges kategóriája viszont az utópikus vagy látomásos politika alapjául szolgál, hiszen: ,,[a]z ember csak akkor juthat el politikailag hatásos meggyőződéssel a dolgok jelenlegi vagy múltbeli állásának érzékelésétől ahhoz az erkölcsi késztetéshez, hogy (a dolgoknak) máshogyan kellene lenniük, ha közben a megváltoztatandó állapotot elítéli, és undorodik tőle.” (234. old.) White ugyan határozottan elhárítja magától az utópikus, forradalmi meggyőződést, de egyben relativizálja a szakszerű történetírás jelentőségét, mivel azt kizárólag a realista - és nem pedig, mondjuk az utópikus - politika intellektuális kifejeződésének gondolja. Ezen a ponton érdemes felidézni A történelem terhésen megfogalmazott tézist, mely szerint a történelemtől ma „azt igényeljük, hogy minden korábbinál inkább a diszkontinuitásra tanítson bennünket, mert sorsunk a diszkontinuitás, a rombolás és a káosz” (67. old.). A történelemben a fenséges fogalma ugyanis olyan politikát alapoz meg, mely a múltat a szép fogalmának szolgálatába szegődött szaktudományos historiográfiától eltérően jeleníti meg. A XIX. század folyamán tehát a szép fokozatosan kiszorította a fenségest: jobb- és baloldalon egyaránt ez történt. Noha Schiller nem egészen ezt a gondolati vonalat erősítette, ezért White-nak mégis igaza van abban, „hogy a Leopold von Rankétől és epigonjaitól eredő hagyománybanf...] az esztéticizmus lényegi eleme a történeti kutatások tárgyai iránti helyes beállítottságnak” (231. old). A történelem tényeinek felsorolását és rendszerezését ezért a módszeresen képzett és megértésre is képes történész számára végső soron az biztosítja, hogy a történeti események és folyamatok megérthetők, sőt egyesek szerint meg is magyarázhatók. Persze csak abban az esetben, ha nem a fenséges fogalmát alkalmazzuk a múltra, hanem felruházzuk értelemmel - s erre az értelemre a szaktudomány hivatott művelői azután búvárkodásaik során mintegy rátalálhatnak. Írásunk további gondolatmenete szempontjából elegendő annyi, hogy White szerint a fenséges, illetve a szép kategóriáinak megfelelő történelem, amely más-más politikával szokott együtt járni - is bizonyítja, hogy nem a történelem szabja meg, miként értelmezzük a múlt eseményeit. Mint írja: „Szembe kell néznünk azzal, hogy magukban a történelmi tényekben nincs semmi, aminek alapján úgy dönthetnénk, hogy inkább az egyik módon kell értelmet adni nekik, mint a másikon.” (237. old.) Ez a történelmi kutatásokban rejlő valódi politikum. Maguknak a kutatásoknak egyébként látszólag és közvetlenül semmi köze sincs a nyílt politikai érdekekhez: ezek „az igazság tiszta és érdekmentes kutatásának égisze alatt” folynak (205. old.). Vajon ez a - jóllehet csupán áttételes - kapcsolat politika és történeti tudás között azt jelenti-e, hogy a múlt sine ira et studio tanulmányozása puszta illúzió? White válasza kettős. Egyfelől azt vallja, hogy a történetírás elvileg mindenkor politikai törekvéseket szolgál: „bár lehetséges olyanfajta tudást előállítani, amely egyetlen politikai programhoz sem kapcsolódik nyilvánvalóan, de a humán és társadalomtudományokban előállított minden tudásra igaz, hogy lesznek olyan ideológiák, amelyek könynyebben felhasználhatják, mint a többi” (248. old.). Másfelől viszont, ha „a történelmet azzal a tárgyszerűséggel, visszafogottsággal, realizmussal és társadalmi felelősséggel fogják fel, amely a történelmi kutatásokat szaktudományokká válásuk óta jellemzi”, akkor a kutatások a politikai realizmus elvárásait elégítik ki, és ezzel eltorlaszolják a látomásos vagy utópikus politikák érvényesülése előtt az utat. „Ez [utóbbi] csak akkor sikerülhet, ha a történelmet úgy fogjuk fel, hogy az nem ablak, amelyen keresztül a múltat olyannak látjuk, amilyen tényleg volt, hanem fal, amelyet át kell törnünk, hogy szembeszállhassunk a történelem szörnyűségével, és elűzhessük a félelmet, amelyet kelt bennünk.” (249-250. old.) Ám ha a történeti tudás nincs előre kódolva a múlt eseményeiben és folyamataiban, akkor valójában a történész intellektuális eszköztára és szellemi (politikai, ideológiai) beállítottsága látja el a történelmi múltat megfelelő jelentéssel. Vagyis: az események közti kapcsolatok (azok csoportjai) egyáltalán „nem immanensek az eseményekben magukban, csak a róluk gondolkodó történész tudatában léteznek” (92. old.). Jól látható, hogy White történetelmélete nem magáról a történelmi létről, hanem pusztán a történeti tudásról szól, ez a történelemfelfogás tehát csak mint a történelmi gondolkodás (öntudat, képzelet) teóriája foglalhatja el a történelmi létről szóló elgondolások helyét. Ez indítja arra White-ot, hogy metatörténeti elemzésnek vesse alá a történetírást, s így próbálja feltárni a történészek - rendszerint nem is tudatos - értelmező és magyarázó stratégiáit.10 Ennek szenteli a Metahistoryt. Ebben fejti ki először (és máig a legszisztematikusabban) történetírói reprezentációelméletét, melyet nyomban alkalmaz is a XIX. század négy mester történetírójára (Micheletre, Rankéra, Tocqueville-re és Burckhardtra), valamint négy kiemelkedő történetfilozófusára (Hegelre, Marxra, Nietzschére és Crocére).11 Mint Ankersmit jogosan megjegyzi, a Metahistory tulajdonképpen nem arról szól, hogyan állapítható meg és hogyan igazolható a történelmi igazság (ezzel főként az ötvenes és hatvanas évek történetfilozófiája foglalkozott), hanem arról, miként kell olvasni a történelmi munkákat.12 A Metahistoryban felvázolt történelmi narratívaelmélet ontológiai előfeltevéseinek a megismeréséhez megfelelő támpontokat nyújt Braun Róbert tanul